A kor csak egy szám - Tényleg Ő az... (II. rész) [Lee Minki]

Szereplők: Lee Minki, Lucy(OC)
Figyelmeztetés: nincs~
Előző rész: I. rész
Shiro-chan

Másnap reggel kétségek közt ébredtem fel. A tegnap este minden értelemben rám nyomta a bélyeget. Álmomban MinKi-nél voltam és beszélgettünk a tananyagról, a következőben pedig éppen intimebb kapcsolatba léptünk. Most is, ahogy belenézek a tükörbe látom magam mögött a kisfiús mosolyát, a gyönyörű szemeit, a tökéletes arcvonalait. Érzem, ahogy karja körém fonódik, állát ráteszi vállamra, majd közelebb kúszva nyakamba csókol majd egyre feljebb haladva számmal találkozik, ahol ismét érezhetem azt a puhaságot, melyet ajkai nyújtanak természetesen barack ízben. Ha eddig nem szerettem eléggé a baracklevet, akkor most már biztosan.

Egy kisebb önmarcangolás után öltözködni kezdtem. Egyenruhám minden darabját tökéletesen vettem fel, ahogy azt elvárják egy elittanulótól. Akármennyire nincs ínyemre ez az egész különcködés, a kinézetemre még én is adok. Nem túl hosszú és nem is túl rövid szoknya, pont a térdem föléig ér. Azért választottam ezt a fajtát, mert a többi bántja a szemem, plusz valamilyen szinten előítéletes vagyok. Úgy gondolom, ha valaki hosszú szoknyát húz, az régies és nincs tisztában a mai viszonyokkal a világban, de ha valakin túl rövid a szoknya, azt szimplán elkönyvelem egy cafkának. Ez van, sajnos túl válogatós vagyok ruha téren. Bár ezért néha a francia véremet hibáztatom, hisz anya ilyen divat-mániás, szóval ebben mindenképp rá ütöttem. Hajamat szabadon hagyva elrejtettem benne egy-két fonatot, majd táskámat felkapva indultam el.

A folyosón drukkolva haladtam végig, hogy még véletlenül se találkozzak MinKi-vel. Még nem állok rá teljesen készen. Ajtaja előtt akaratlanul is, de lelassítottam, hátha hallok tőle bármit is, ami arra utal, hogy otthon van. Ilyenkor hátrány, hogy a szálloda tökéletes hangszigeteltséggel rendelkezik, így akár meg is ölhetnének valakit a saját lakosztályán, észre se venné az ember, csak folytatná a kis mindennapi dolgait. A liftbe szállva megigazítottam magamon az egyenruhát, majd a pár perces út után frissen szálltam ki a gépből és kezdtem meg utam a metróállomás felé. Bár reggel hétre járt, a Nap már jócskán éledezett, mutatván, hogy sugarainak még mennyi ereje van és Ő még ragyogni akar. Én engedtem ragyogásának, had járja át egész testem és töltsön fel valamiféle újult energiával, ami egész napig kitarthat. Ahogy említettem, még korán van, de az emberek már is sietnek és a szemükön ott virít a napszemüveg. Az első dolgot még úgy-ahogy megértem, hisz még is csak a munkába, valamint az iskolába sietnek, de a napszemüveg dolog kész rejtély. Mert az rendben van, hogy délelőtt, tíz-tizenegy óra magasságában késő délutánig hordják ezt a kiegészítőt, de reggel, mikor a Nap még nem is tűz annyira, minek? Csak eltakarnak vele egy természeti csodát, ami mindennap beragyogja halvány kis életünket –gyakorlatilag szó szerint. Bár nem érzékeljük a jelenlétét, mint fontos tényezőt, de ha egyszer csak elvesztenénk, az emberek pánikba esnének. Hisz gondoljunk bele a vakok esetébe: vannak emberek, akik még soha nem látták a Nap melengető sárga sugarait, csak érezték. Képtelenség számomra elképzelni, hogy milyen érzés lehet nem látni. Borzalmas. De úgy gondolom, hogy aki így született az már hozzászokott. De a Naphoz visszatérve, sokan nem tisztelik, pedig rengeteg dolga van. Az év háromszázhatvanöt napján világít, folyton-folyvást, hol gyengébben, hol erősebben, ami nem kis teljesítmény. És bár aprónak látjuk, még is óriási. Majdhogynem az egyik legnagyobb csillag az univerzumban. A mi naprendszerünkben ő a legnagyobb, ami körül forog minden, de az univerzumban nem. Ott csak egy olyan porszem, mint amilyenek mi is vagyunk a számára. És mi, apróbb porszemek gyakran lenézzük ezt a nálunk feljebb lévő porszemet. Hát ilyenek az emberek. Nem érnek semmit, még is nagyra tartják magukat, pedig nem is léteznek olyan hosszú ideje.

Hosszú merengésemből a bemondó hangja ébresztett fel, mire a metró megérkezett én pedig felszálltam rá. A nagy tömegnek köszönhetően alig kaptam levegőt. Tizenhét év alatt igen csak hozzá szokhattam volna, ám nem sikerült. Az ember tömeg az egyik olyan dolog, amit valószínűleg sosem fogok megszokni. De ha legalább lenne egy ismerősöm, aki eltereli a figyelmem a sok emberről… De még is honnan lenne, egy olyan osztályból, akik tanítás után mindig haza sietnek. Akármennyire is szánalmasnak tartom őket, én is pontosan ugyan olyan vagyok. Egy ismeretségek nélküli álmodozó.

- Szép jó reggelt, a kis hölgynek. –hallottam egy suttogást, majd egy apró puszit éreztem arcomon. Megfordulva egy fenomenális látvánnyal találtam szembe magam. MinKi egy szürke öltönyben állt előttem, fehér inggel, valamint egy fekete-szürke csíkos nyakkendővel. Csak úgy, mint tegnap ma is egy hatalmas mosoly terült el tökéletes arcán.

- Önnek is jó reggelt, Tanár úr! –hajoltam meg egy aprót előtte, konkrétan amennyit a helyszűke megengedett.

- Á-ááá. Mit mondtam tegnap?

- Hát, izé… akkor jó reggelt… MinKi. –sütöttem le a szemem. Ez így nekem nem megy. Egyenruhában vagyok, Ő pedig öltönyben, és éppen a közös munkahelyünkre indulunk, az iskolába, ahol Ő tanár én pedig egy diák. Az Ő diákja.

- Sokkal jobb. Milyen óráid lesznek ma?

- Viszonylag lazák. Matek, biosz, kémia, dupla angol és végül dupla nyelvtan.

- És ez neked laza? –hitetlenkedett.

- Igen. Van, hogy egy nap dupla fizikánk és dupla matekunk van. Ráadásul Woo tanárnővel.

- Íjjj, hát akkor részvétem. –mondta nevetve, majd szorosan magához húzott. Félve pillantottam körbe, hátha itt lenne valaki a sulinkból, vagy esetleg furcsán bámulnának ránk az emberek, de egyik se történt meg. Az iskolából, legjobb tudomásom szerint szinte csak én lakok ezen a környéken, szóval ez pipa. És a többi ember? Nagyon régóta él bennem a tudat, hogy ha én azt gondolom, hogy feltűnő valami, akkor a többi embernek is felfog tűnni és megbámulják azt. Ez a „feltűnő valami” általában valamilyen cselekedetem szokott lenni, amit én kínosnak tartok, míg teljesen normális. Ezt az ölelést nem tartottam kínosnak, sőt. Legszívesebben végig öleltem volna az egész kocsit, csak hát azt azért még sem tehettem meg. És bár parfümének bódító illata, és testének közelsége megbolondít, még is attól féltem, hogy mit szólnak az emberek. Sajnos úgy vagyok beállítva, hogy ha nekem egyértelmű valami, akkor az másoknak is az. Jelen esetben az a tizenhárom év korkülönbség, ami kettőnk között van. Ha ez nekem egyértelmű, akkor másoknak is. Ám elméletem ismét kudarcba fulladt, ugyanis egy árva lélek nem törődött azzal, hogy egy férfi megölelt egy lányt, csak tették a saját kis dolgukat. A tudat, hogy senki sem figyel minket arra késztetett, hogy közelebb bújjak hozzá és jó tinédzser módjára vigyorogjak, mint a tejbe tök. Az ölelésen kívül több megjegyzést kaptam, olyanokat, mint „nagyon aranyos vagy, kiscicám”, „isteni lábaid vannak” vagy éppen „ha hazaérünk, ugye játszhatok egyet az én kis szőrgombolyagommal?”. Tekintettel arra, hogy eddig lényegében csak apától kaptam bókokat, fogalmam sem volt hogyan kezeljem őket, így inkább csak nevettem rajtuk. Ám az egyik pillanatban egyik keze lekúszott a fenekemig, amelybe egy aprót markolt, majd folyamatosan simogatta azt. Nem tudtam mit csináljak. Ellenkezzek vagy sem? Sikítsak vagy inkább nyögjek? Élvezzem vagy sem? Kétségbe esett pillantással néztem fel rá, mire Ő egy aprót kuncogott, majd egy leheletnyi csókot nyomva ajkaimra kilépett a metróból.

- A suliban találkozunk. –köszönt el tőlem. Ismét megkérdezem magamtól, hogy még is mit művelek? Épp az előbb hagytam az egyik tanáromnak, hogy letapizzon. Annak a tanáromnak, aki hivatalosan színész. Annak a tanáromnak, aki egyben színész, és akiért évek óta vágyódom, mind mentálisan, mind testileg. És ha ez lehetséges, csak jobban akarom őt mindenemmel.

A terembe lépve osztályom újabb tehetetlenségével találkoztam, ahogy ismét nem csináltak semmit. Elővettem mindent, ami matekra kell: füzet, körző és a tolltartóm. Egy ideig tolltartómon lévő zipzárral játszottam, majd megunva azt elővettem a tegnap esti könyvet és azt olvastam becsöngetésig. Ugye milyen eseménydús évnek nézünk elébe? A terembe Woo tanárnő lépett be, aki mit sem törődve a nyári „kalandjainkkal” kezdett bele a halmazok és a szögfüggvények mesés világába. Míg minden tizenegyedik osztályban vannak emelt tantárgyak, addig nekünk nincs, és minden érettségi tárgyat emelt óraszámba veszünk, és hát így is történt, hogy egy héten nyolc matekunk, és tíz irodalmunk valamint nyelvtanunk van felosztva. Mind ezt megspékelve öt órányi történelemmel valamint fizikával. Aki még akart, az felvehette valamelyik idegen nyelvét is, de így csak kevesen vannak. Bár nagy rajongója vagyok a nyelveknek, az iskolában még sem tudok velük mit kezdeni. A koreai és francia mellett folyékonyan beszélek angolul, szinte semmi újat nem tudnak nekem mutatni. Kilencedik óta egyetlen nyelvórán nem voltam bent, csak koreain, de hát az ugye mindenkinek kötelező.

Első óráról ahogy kicsengettek, mi úgy vonultunk át a biológia terembe. Az udvaron áthaladva találkoztunk MinKi-vel, akit néhány alsóbb éves lány vett körül. Nem Lucy, nem akadsz ki és téped meg őket. Nem, nem érdekel, hogy rájuk mosolygott, megfogta az egyiknek a vállát. Nem, nem érdekel… Úristen ezek vihognak valamin, amit mondott és én nem hallom! Na, nem, csak nyugodj meg te hülye, hisz te laksz vele majdnem együtt, veled barack levezgetett tegnap este, ahogy téged csókolt meg tegnap este és ma is egy párszor. Na jó, azt hiszem inkább nem gondolok ezekre a dolgokra. A legnagyobb probléma a megvilágosodással, hogy mindig későn érkezik, így mire felébredtem abból, hogy azokat a lányokat megfojtottam a szememmel és MinKit elkoboztam, nekimentem az egyik kukának, mire egy aprót sikítottam. Az osztály lesajnáló szemekkel nézett rám, míg MinKi, akit egész eddig szuggeráltam egy kacsintást dobott felém. Ööö… inkább elmentem bioszra. Az órán akaratlanul is azaz egy kacsintás játszódott le a szemem előtt újra és újra. Na jó, miért hazudok? Egész nap ez az egy jelenet motoszkált a fejemben, valahányszor feltűnve egy kisebb szívbajt okozva ezzel nekem.

Dupla nyelvtan végeztével leamortizálódottan ballagtam el a tanáriba, ahol le kellett adnom az osztálynaplót az ügyeletes tanárnak. Miután beengedett az egyik rajztanár, illedelmesen, mindenkinek köszönve haladtam végig a tanárin, egészen Park tanár úr asztalához, aki mosolyogva köszöntött.

- Lucy-sshi, köszöntöm az új tanév alkalmából. Idén is meg vannak az őrült elképzelései? –miközben kérdezett, MinKi ült le a mellette lévő asztalhoz.

- Ha maga azt tudná Tanár Úr. –nevettem.

- Nagyon helyes. Maga az egyetlen, akitől elvárom a világ megváltást.

- Oh, ne aggódjon, meglesz. Egy nap én fogom uralni a világot.

- Természetesen franciául, igazam van?

- Majd váltogatom. Azért a koreait és az angolt se szeretném elhanyagolni.

- Nagyon helyes. Oh, jut eszembe, idén indul olasz nyelvkör, felírhatom?

- A legnagyobb igennel válaszolok.

- Kiváló. Így talán lesz esélye megismerni másokat is.

- Adja az Ég.

- Hát, reménykedjünk.

- Igen. Viszlát Tanár úr! –hajoltam meg előtte, majd távoztam a tanáriból. Park tanár úr egyébként nyelvtanár, és előszeretettel visz be az óráira, hogy a diákok beszélgessenek egy kicsit egy „igazi franciával”. De az igazi és valós célja ugyanaz, mint nekem. Megszabadítani engem attól a befásult osztálytól és szerezni nekem embereket, akikkel kommunikálhatok. Nagyon szeretetre méltó ember.

Szekrényemhez érve kipakoltam a táskámból a felesleges könyveket, majd kabátomat derekamra kötve indultam ki a suliból, mikor egy kéz berántott az egyik üres tanterembe.

- Olasz mi? –nézett rám gúnyos mosollyal.

- Igen, miért? –kérdeztem, de válaszra sem méltatva húzott közelebb magához és egy édes csókra invitált. Nyelve igéző táncot járt enyémmel, teste minden egyes mozdulattal közelebb simult az enyémhez. Keze ismét fenekemre tévedt, majd amint készségesen megsimogatta azt, elvált tőlem.

- Üdvözöld az olasztanárod. –kacsintott rám, majd elhagyta a termet. Ha nincs a teremben egy pad, tuti seggre ülök. Miért, ó mond Istenem miért kell Lee MinKi-nek olyan tehetségesnek lennie, hogy olaszt is tanítson? És nekem miért kell imádnom azt a nyelvet? A tanárral együtt?!

A haza felé úton, és gyakorlatilag tanulás közben valamint egész délután azon a tényen őrlődtem, hogy egy újabb óra lesz, ahol kínozhat majd tökéletességével. Nagyszerű lesz, mondhatom. Amint végeztem a sinus és cosinus kiszámításával megvacsoráztam, majd a kanapémon eldőlve bámultam az egyik zenecsatornát. Egy egész jó számot játszottak, pontosabban Block B-től a Be The Light-ot, mikor csöngettek. Ahogy kinyitottam az ajtót, se szó, se beszéd esett nekem MinKi.

- Ne haragudj Lucy, de egész nap erre vártam. – nézett mélyen a szemembe, majd vad csókokkal jutalmazott. Gondolkodni is elfelejtettem, olyan hirtelen ért a támadás. Ám ennél kellemesebb támadást még csak kívánni se tudtam volna magamnak. Szája és nyelve az eddigi gyengéd érintések helyett vadak lettek, melyek mohón kívánták szám minden apró részletét. Alsó ajkamba többször is beleharapott, mint aki képes arra, hogy felfalja azt. Kezei több alkalommal találkoztak melleimmel, ám csak futólag, figyelme mindenemre kitért. Amennyit elidőzött a csípőmön, annyit maradt a vállaimnál is. – Kívánlak Lucy. Menthetetlenül magamévá akarlak tenni…

Toy (ZiHyo, Block B)

Szereplők: Ahn Jaehyo, Zico (Block B)

Figyelmeztetés: +18
Leírás: Az emberek sokszor kihasználják a másikat. Van, hogy ez a dolog kölcsönös. Ám egyszer minden ilyen dolog átalakul valami másba. Valami másba, amit nem lehet megmagyarázni. Jaehyoban is átalakultak ezek az érzések "valami mássá", még hozzá Zico iránt. Ám a fiúnak ő csak egy játékszer. Vajon az is marad? (plusz a legújabb daluk hozzá, mert nagyon megadja hozzá az alaphangulatot: Toy)
Írói megjegyzés: Mind a hármunk nevében nagyon köszönjük, hogy már 8 feliratkozónk van. És mindenki másnak, hogy olvassátok a kis történeteinket^^
Shiro-chan

- Yo, Yo Zico on the mic, drop the beat! – hallottuk meg az ismerős mély, erőteljes mégis kellemes hangot, majd pár másodperc múlva megjelent a hang tulajdonosa is szokásos tündöklő formájában. Guns ’n’ Roses pólója alá fekete-fehér csíkos hosszú ujjút vett fel, mindezt egy szürke szaggatott nadrággal. Nyakában egy-két ezüst nyaklánc lógott, míg gyönyörű szemeit fekete napszemüvege takarta el. Sosem értettem, hogy egy amúgy is sötét helyre minek vesznek fel egy ilyen kelléket, de gondolom ez a rappereket még menőbbé teszi. Az meg már teljesen más kérdés, hogy ez a koncepció, még ha egyszerű is, nincs benne semmi giccs, túlzás, vagy ilyen „igen, én rapper vagyok, motherfucker, te meg nem” érzés sem, sokkal inkább csak egy egyszerű öltözet, amit a mindennapokban is felvehet az ember, de még is különlegessé teszi a tény, hogy ki a viselője. Woo Rohadt Zico. Szőke hajkoronája felzselézve ékeskedik fején, ezzel is többet mutatva tökéletes arcából. Ahogy bemutatkozik és elkezdi előadni első számát a tömeg egy emberként sikít fel, velük együtt sajnos én is. De… én, Ahn Jaehyo, egy feltörekvő idol még is mit keresek Zico, a nagy underground rapper, koncertjén? És a szívem miért kezdett el hevesebben verni, mikor meghallottam a hangját? És még is miért sikoltozok én is a többi emberrel együtt, annak ellenére, hogy maszkom a hang nagy részét elnyomja? A kérdésekre választ pár héttel ezelőtt találunk.

Kedves húgom, Hyejin napokon keresztül rágta a fülemet azért, mert ő látni szeretné az Istenét, a Mindenét, a Tökéletességet, azaz Zicot, élőben. Viszont szüleink egyedül nem engednék el őt, a barátnői meg nem szeretik az ilyen zenéket, szóval kizárásos alapon maradtam én. A meggyőző párbeszédünk a következőkép zajlott: „Kísérj el a koncertre! Nem. Naaa, légyszííí. Mondom, hogy nem. Egy hónapig én csinálok minden házimunkát, és falazok, mikor kurogatni mész. Mikor is lesz pontosan az a koncert?”. Na, ne hogy bárki is azt gondolja, hogy hímringyó lennék, vagy bármi, csak… hogy is mondjam? Van egy valaki, akit bármi áron, bármikor látnék. Az egész kapcsolatunk tényleg csak testiségre alapul. Vagyis, had pontosítsak: alapult. Ám azok miatt a reggelek miatt, amikor mellette ébredtem és megláttam kócos haját, azok miatt az együttlétek miatt, amikor jobban kötődött hozzám, én pedig hozzá, mint anya gyermekéhez, azok miatt a pillantások miatt, amiket felém intéz mikor kíván, mikor rám gondol, mikor elkezdjük a dolgot, miközben csináljuk és miután befejeztük, és végül amiatt, amilyen ő maga: beleszerettem. Beleszerettem a testébe, a szemébe, a hajába, a ruháiba, az illatába, a mosolyába, a nyögéseibe, a dús ajkaiba, a lelkébe, a személyébe, a szívébe, a mindenébe. Lényegtelen, hogy mennyi ideig vagyunk együtt –percekig, esetleg napokig- én mindig azt kívánom, bárcsak egy kicsivel több lehetne. Bárcsak ő is szerelmesen nézne rám, és nem kéjjel telve. Bárcsak ő is kinyitná felé a szívét. Bárcsak… bárcsak ő is belém szeretne. De ez lehetetlen, hisz én nem vagyok más számára, mint csak egy játékszer, amit ha egyszer megun, eldob. Lányok, fiúk, komolyan mondom, soha, de soha ne kattintsatok a „barátság extrákkal” opcióra. Ilyen nem létezik, mert valaki úgyis beleszeret a másikba. És innen megkezdődik minden: érzékeny pillanatok, féltékenykedés, többre vágyás, végül megszűnik vele minden kapcsolatod, és nem tudod majd később máshogy leírni, mint klisékkel. „Én szerettem, de neki csak a testem kellett. Én megadtam neki mindent, de ő nem adott semmit. Én azt hittem, lehet ebből több is, de ő nem kért ebből” –ezek azok a mondatok, amiket, higgyétek el, jobb ha nem mondotok el az életetekben. De hogy még is ki ez a személy, aki annyira elcsavarta a fejem, hogy a baglyok féltékenyek lennének rám, valamint a látvány egy Stephen King könyvbe illene csak bele? Hát az a szemét dög, aki most éppen a színpadon rappel és tündököl. Bezony nekem, és Ziconak „ilyen” kapcsolatunk van. Hogyan találkoztunk, kötöttünk ki egymás mellett… fogalmam sincs. Egyszer, egy részeg éjszakán elkezdődött, és azóta is tart. Erről jut eszembe: részegek se legyetek, mert még a végén belementek olyan hülyeségekbe, mint én.

De ilyenkor felmerülhet mindenkiben a kérdés, hogy miért állok mindenkitől a lehető legmesszebb, maszkban, talpig feketében, attól félve, hogy bármelyik percben lebukhatok, és tönkre tehetek mindent, vagy hogy Ő meglát majd. Erre nagyon egyszerű a válasz. Nem mondom, hogy Rómeó és Júlia kapcsolat, mert attól azért messze vagyunk, de valami olyasmi. Köztudott, hogy az underground előadók elég gyakran lenézik és megvetik az olyan idolokat, mint én, olyan tetteikért, mint például: fanservice és az ezzel járó ölelések, színészkedések, és az esetleges csókok, puszik. Meg persze a saját magunk lejáratása egy-egy programban, amiért néha legszívesebben elásnánk magunkat és utána órákat sírunk a fürdőbe zárva, hogy nem így képzeltük el ezt az egész híresség dolgot. Nagyon sok olyan helyzet adódik egy idol életében, amit nem akar megtenni, viszont kénytelen, mert van egy hosszú-hosszú szerződés, ami kényszerít arra, hogy ilyeneket csináljunk. És ezek az emberek, akik itt vannak ma, egytől-egyig megvetnek minket. Van egy-két kivétel, de azok is általában azok a rapperek a bandákból, akik régebben ugyanebben a műfajban jeleskedtek. Éppen ezért, ha bárki rájönne a kapcsolatunkra, vagy csak arra, hogy ismerjük egymást, Zicot kitaszítanák a csapatból, ami egyet jelent az életével, engem pedig a média, és a többi zenész tenne lelkileg tönkre. És ezeknek az opcióknak a végén csak a szenvedést látom, amibe az emberek dühödt és csalódott véleménye hajszolt minket.

- Úristen, az ott Babylon! –ugrott nyakamba testvérem, amint meghallotta az énekes hangját, ezzel is kizökkentve hosszas elmélkedésemből.

- Csodás. – forgattam szemem.

- Ennél egy kicsit nagyobb beleéléssel, ha kérhetném. – tette csípőre kezét.

- Woohoo. – szememmel együtt mutatóujjamat is forgattam, beleélésem jeleképp.

- Ne legyél ilyen! Tanulhatnál is tőlük!

- És még is mit?

- Hogy hogyan legyen több sorod. – hogy mindig képes eltalálni azt a pontot, ami a legjobban fáj.

- Kuss, és nézzed őket. –löktem vissza a tömegbe, ahonnan visszajött hozzám. Alapvetően imádom ezt a lányt, de vannak olyan elszólásai, amiket nem tudok tolerálni, és elrontja a hangulatomat. Mint például most. Megpróbáltam élvezni a koncertet, fürdőzni Zico hangjában és látványában, de képtelen voltam rá. Belegondoltam, hogy még tényleg mennyire alábecsülnek az ügynökségnél, és az alakulóban lévő csapatban, valamint, hogy a feljebb jutásért mennyi aljas dolgot kell majd megtennem, egész egyszerűen elszomorított és padlóra vágott. Ezért hát átverekedtem magam a tömegen egészen a pultig, ahol kértem magamnak valamit, ami nagyon üt, majd azt iszogatva élveztem Zico és a többiek előadását. Valamikor a koncert vége fele és az üveg félénél rezgett a telefonom azt jelezve, hogy kaptam egy SMS-t.

„Amint vége ennek az egésznek, gyere a hátsóparkolóba. Nem tudom ki az a ribanc veled, de ha nem akarsz rosszat magadnak, őt nem hozod. Most nincs kedvem a szendvicshez, csak Ahn Jaehyohoz.”  - írta.

„Az a ribanc a húgom, te faszfej.” – válaszoltam.

„Hupsz. De ugye azért jössz?”

„Persze” – hát, ez a nap se fog úgy eltelni, hogy a szívem ne törjön még jobban össze emiatt a fiú miatt. Valószínűleg fáradt lesz, szóval egy gyors menet és vége.

- Egyszerűen remek. Csodás életed van. – motyogtam magamnak, majd kortyoltam egy nagyot a barna löttyből, ami az üvegben volt.

- Nekem miért kell mennem, és te miért maradhatsz? –nyavalygott Hyejin.

- Mert az alku, az alku.

- Nem mondod, hogy megint vele találkozol?

- Pedig de.

- Hogy lehet az, hogy nekem, ilyen külsővel nincs senkim, de neked, olyan külsővel, szinte minden héten más van?

- Úgy, hogy ez a visualok ereje. – nyitottam ki neki a taxi ajtaját, amint a jármű megérkezett. Bediktáltam a sofőrnek a címet, a lány kezébe pedig odaadtam a pénzt, amit majd a férfinak kell fizetnie.

Amint elhajtottak, elindultam a megbeszélt helyre, ahol negyed órát kellett várnom arra, hogy végre meginduljanak az emberek onnét. Addig az üvegben maradt pia nagy részét eltűntettem, valamint a telefonomon olvastam a koncertről való visszajelzéseket. Természetesen, hogy lehetett volna másképp. Zico, és a csapata úgy, ahogy vannak tökéletesek. Mindenki szereti őket.

- Hát veled meg mi van? –hallottam meg a mesés hangot miután a tulajdonosa belerúgott a lábamba. Lassan néztem fel rá, hátha nem kapok infarktust a látványától, de sajnos tervem nem jött össze. Izzadt arca még vonzóbb volt közelről, mint távolról. – Ha eddig nem haltál meg, akkor majd most?

- Lehetséges. – feleltem közönyösen.

- Chö. Majd azután patkolj el, hogy túl vagyunk a dolgon. Nem terveztem, hogy nekrofil legyek.

- Pedig te még úgy is szexi lennél. –motyogtam magam elé, reménykedve abban, hogy nem hallotta meg, de abból ítélve, hogy egyből felrántott magához és megcsókolt rákellett jönnöm, hogy az ellenkezője történt annak, amire számítottam.

- Tudom. –felelte, majd feltűnés nélkül bevezetett a klubba, ahol volt a ma esti előadás, és azon belül is a saját várakozójába. Nem volt benne semmi különös, egy nagy bőrkanapé, egy dohányzó asztal, valamint kettő bőr fotel. Egy nagy tükör előtte egy székkel, valamint néhány a fiú fellépő ruhája közül. – Egyébként – kezdte, mikor elhelyezkedtem a kanapén, az asztalra letettem saját italom és egy másikat vettem a kezembe – megnéztem a múltkori fellépéseteket.

- És, mit gondol róla művészúr? – kérdeztem flegmán, holott nagyon is érdekelt a véleménye.

- Egy dolgot kérdeznék: énekesek lesztek, vagy sztriptíz bárban rúdtáncosok? Alig volt benne valami ének, a fele playback volt. És arról már ne is beszéljünk, hogy mit műveltetek egymással a fantalálkozó közben.

- Úgy beszélsz erről, mintha nekem olyan sok közöm lenne hozzá. Tudod, hogy utálom, ha mások érnek hozzám rajtad kívül. És az, hogy mit táncolok, hogyan és kivel, mind az ügynökség határozza meg. Még nem vagyok abban a pozícióban, hogy legyen véleményem, vagy beleszólásom azokba a dolgokba, amik velem történnek ott.

- Azzal addig teljesen megbékélek, hogy játszanod kell a hülyét, azt a tehetséget, ami benned rejtőzik még mélyebbre nyomják azzal, hogy alig szerepeltetnek, de az, hogy amikor szerepelsz, akkor is vonaglanod kell mással, kiakasztó.

- Megmondtam már ezerszer, hogy a munkám ezen részéről ne beszéljünk, mert fáj. Nagyon fáj. – mondtam neki éles nyomatékkal a hangomban, hogy az utána kialakuló csendben megihassak még egyel az italok közül.

- Jó, akkor azt hanyagoljuk. De arra mi a magyarázatod, hogy megcsókoltad azt a Minhyukot, vagy kit? Lehet, hogy te nem akartad, de én láttam, hogy nem sok tartotta vissza attól, hogy ott helyben megerőszakoljon.

- Ugyanaz a magyarázatom, mint neked, a múltkori lányra „ez is a munkám része”.

- Yaaa, mi bajod van ma? Megjött, vagy mi? Most még nálam is bunkóbb vagy. – ült le mellém. Nem szeretem a dolgokat oda magyarázni, ahova nincs, de olyan volt, mintha a szemének egy aprócska részletében, a legelrejtettebb zeg-zúgban az aggódás egy aprócska jele ott ült volna és egyenesen velem szemezne az a kis dög.

- Szimplán csak az, hogy egy napon, két órán belül két számomra fontos ember, olyan dolgot vágott a fejemhez, amiről tudják jól, miként érint, de csak azért is folytatják ennek a mondogatását. Na vajon szerinted mi bajom lehet?

- Jaehyo…

- Nem kérem azt, hogy szeress, vagy törődj velem, vagy… vagy ne viselkedj velem úgy, mint csak egy babára, akivel kedves szerint játszadozhatsz, csak annyit, hogy ma… ne egy rövid valamit produkáljunk, hanem valamit… valami olyat, amitől kevésbé érzem magam a világ legnagyobb vesztesének. Nem akarom magam se különlegesnek, se hercegnőnek, se semmi ilyennek érezni, szóval ne így kezelj. Sokkal inkább csak éreztesd azt, hogy nem vagyok annyira egyedül, mint amilyennek én gondolom magam. Legalább addig tedd meg ezt, ameddig tudod. Valamiért, valahogyan úgy érzem, hogy ennek az egésznek lassan vége. Egyszer csak ott fogsz hagyni a sarokban, eldobva, megunva, kihasználva, de addig… de addig a végzetem, a testem, a lelkem a mindenem a te kezedben van. Szóval kérlek, amíg tudsz használj ki, hisz teljesen a tiéd vagyok.

- Hogy tudod mindig kimondani azt, amire én nem vagyok képes? És… te, a sztárocska, az idol, miért érzed ugyanazt, mint én, mikor megismerkedtünk? Talán részeg vagy? – miközben lágyan beszélt hozzám, hajamat birizgálta ujjai közt. – De legyen. Ma más lesz, megígérem.

- Nem kell ígérned, nincs szükségem rá. Tudod jól, hogy már rég a játékod lettem, azt csinálsz velem, amit akarsz.

- Igen tudom. – felelte, majd bármilyen felvezetés nélkül ajkaimra tapadt.

Húsos alsóajkának érzésére testemen végig futott a hideg, fejemet még jobban elvesztettem, mint a csók előtt. Nem tartott vagy öt másodpercig a csók, de már éreztem, hogy hatással van rám. Azt szeretem Zicoban, hogy mindig képes meglepni. Egyszer vad, erőteljes, domináns, míg máskor bújós, mint egy kiscica, védelmező és szenvedélyes. Szinte majdnem minden együttlétkor másmilyen oldalt mutatott, hol vegyesen, hol egymagában. Ma teljes őszinteséggel állíthatom, hogy olyan kevert volt, a tészta sütés előtt. Míg nyelve egyszer gyengéden masszírozta enyémet, addig a következő pillanatban azt hittem, hogy teljesen szétharapja számat. Mindeközben én ölébe másztam és ott ringatóztam csípőjén. Az én kezem az ő hajában, míg az övé enyémben. Levegő hiányában vált el tőlem, majd talált rá fülem mögötti érzékeny részemre, amit szinte képes lennék elélvezni, annyira jó érzés, ha valaki ott csókol meg. Ám ez a fiú nem csak csókolt: ő biztos volt abban, hogy az ötezredik alkalommal is megjelöl, és mindenki tudtára adja, hogy én az övéve vagyok, így hát kellőképp kiszívta testemnek azon részét. Két kezével pólóm alá nyúlt és nagy tenyerével végig cirógatta felsőtestem minden apró pontját, ezzel is elérve azt, hogy kirázzon a hideg és libabőrös legyek. Végül újra számat kóstolgatta, ezzel egy időben pedig nadrágomat gombolta és cipzárazta ki, ezzel is már egy kisebb megkönnyebbülést adva lüktető férfiasságomnak. Egy hirtelen mozdulattal szabadította ki azt alsómból, szinte csak pár másodpercig éreztem a hideg levegőt, mivel hatalmas tenyere ágaskodó tagomra tapadt. Először makkomon körözött hüvelykujjával lassan és kínzón, majd fel-le mozgott rajta, hol megszorítva, hol gyengéden kezelve egész férfiasságomat. Őrjítően jó érzés járta körbe egész testemet, olyan, amilyen eddig szinte még soha. Felvéve kezének mozgását én is úgy vonaglottam csípőjén, ezzel is jobban felizgatva őt. Egy gyengébb pillanatomban megváltoztatta technikáját, aminek köszönhetően pillanatok alatt a csúcsra vitt és hangos nyögéssel élveztem el kettőnk közé.

Amilyen gyorsan csak tudott úgy fektetett el a fekete kanapén. Az új pozícióban még több csókkal hintette be számat és ajkamat. Szinte fel sem fogtam, hogy nincsenek rajtam ruháim, olyan gyorsan szabadult meg tőlük. Láttam a szemében, hogy már nagyon akarja, alig bírja kivárni. De ebben a tekintetben volt valami, ami visszatartotta őt. Valamiféle önkontroll költözött belé, ami megfékezte őt attól, hogy ez csak egy durva és gyors szex legyen. Ez az erő segítette őt abban, hogy eleget tegyen kérésemnek. Nem tudom honnét szerezte ezt, de… de nagyon tetszik. Azt akarom, hogy mindig ilyen legyen a szeme, és mindig így nézzen rám. Azt akarom, hogy tényleg törődjön velem.

Míg én gyönyörű szemeiben vesztem el, addig ő beférkőzött lábaim közé, kivárva a tökéletes pillanatot, hogy elkezdhesse a tágítást. Szokásától eltérően mind ujjait, mind engem beken síkosítóval, és csak úgy kezdte el az akciót. Ha azt mondom, hogy most egy ész úriember, mennyire néztek hülyének? Először középsőujját helyezte fel bennem, majd tapasztaltságom miatt azt követte a többi is.

- Készen vagy, szépfiú? –kérdezte két csók között.

- Rád mindig készen állok. –karolom át nyakát ezzel is közelebb húzva őt magamhoz.

Ujjai helyén hamarosan megéreztem péniszét, amit lassan és kínzóan helyezett fel bennem. Nem kapkodott el semmit, nem sietett sehova. Ő is azt akarta, hogy jó legyen. Szerintem a testem már kialakított Ziconak egy helyet magamban, ami csak és kizárólag őt illeti meg, oda senki más nem illene. Ahogy teljes hosszával bent volt elkezdett egy lassú tempót diktálni, ami egyre csak gyorsult azzal, ahogy megszoktam. Volt, hogy alig-alig jött ki belőlem, de volt, hogy szinte teljesen kint volt és egy erős, valamint gyors mozdulattal döfött belém.

- Miért nem mondasz semmi olyat, mint amilyet szoktál? – kérdeztem.

- Mert azzal, ha most káromkodnék nem segítenék azon, hogy kevésbé érezd magad egyedül.

- Köszönöm. – suttogtam, majd még jobban magamhoz húztam, hogy megölelhessem. Ilyenkor, mikor közel enged magához olyan, mint egy nagy és szeretnivaló plüssmackó, amit egész életedben ölelni akarsz.

Az időmúlásával cseréltünk helyzetet, így most a kanapénak támaszkodok, és Zico csípőmet szorítva hátulról elégít ki. Egyszer csak teljesen hozzám bújik, megölel és úgy folytatjuk tovább. Ez az új póz, az ügyessége, a gyakorlottsága és minden egyéb tényező juttat el arra a pontra, amikor már érzem, hogy közel a vég.

- Zico… érzem, hogy… mindjárt. – lihegem. Nem válaszol semmit, helyette kiszáll belőlem, megfordít az ölébe vesz és leül a kanapéra ezzel együtt férfiasságára ültetve engem. Így neki is tökéletes kilátása van rám és nekem is rá. Nem kell sokat ugrálnom rajta, neki sokat löknie csípőjével, egy gyanútlan pillanatban érzem meg azt, ahogy izmaim összehúzódnak, az a bizonyos bizsergés körbe járja egész testem, fejem tetejétől a talpamig. Velem együtt Zicot is eléri az orgazmus csodás érzése. Én a szokásos hangos és vékony kiáltással megyek el, ő pedig a szokásos öblös és mély nyögésével. Ám most valami mégis más volt. Eddig sosem ölelt magához orgazmus közben, most viszont igen. Olyan szorosan ölelt magához, mint aki attól fél, hogy az állat, amit nagy nehezen megszelídített bármelyik pillanatban elszökhet tőle. Míg pihegünk és kipihenjük fáradalmainkat átsuhan rajtam egy gondoltat, amit félek kimondani. Hisz ha kimondom, akkor vagy végleg összeroppanok, vagy a vak remény fog tovább élni bennem. De ha nem teszem fel, akkor lehet, hogy örök életemre bánni fogom. – Zico.

- Hm? –puszilt bele nyakamba.

- Szakítsunk, kérlek. – mondtam ki hossza hallgatás után. – Úgy érzem, hogy képtelen vagyok ezt az egészet folytatni. Utálom a rettegést, a kétségeket, a reménységet és a reménytelenséget. Utálom magam, amiért ilyen lettem. És téged is utállak, amiért ilyenné tettél. Mond, miért kellett ez? Vagy ha nem akarsz erre válaszolni, akkor csak hagyj el, kérlek.

- Nem lehet. Most még nem engedhetlek el. – fogta arcomat kezei közé.

- Miért nem?

- Nem tudom… Csak szimplán, valamilyen misztikus erő azt mondja nekem, hogy ne csináljak belőled a polcon porosodó babát. Azt mondja, hogy keltselek életre. Szerinted mit kéne tennem?

- Miért kérdezed, mikor tudod a választ?

- Miért kéred, hogy szakítsunk, mikor tudod, hogy úgy sem fogunk?

- Mert fáj. –feleltem, miközben egy árva könnycsepp végig szántotta arcomat és halálát Zico kezén lelte.

- Akkor addig várj kérlek, míg nekem fáj, neked pedig nem. Onnantól fordul a kocka, és én leszek a te játékod. Amint ez megtörténik, addig játszhatsz velem, amíg eleged nem lesz belőlem. Olyan messzire dobhatsz el magadtól, amilyen messzire csak akarsz, akár össze is törhetsz, ha azt akarod. Csak várj még.