My Happy Virus (Chanyeol)

Szereplők: Chanyeol (EXO), Haneul (oc), Hani (oc)

Figyelmeztetés: nincs~

Leírás: Haneul számára nincs más, csak a testvére. Anyja és annak élettársa folyton elutaznak valahova, így a lányra marad az a feladat, hogy felnevelje húgát az anyja és annak apja helyett. Chanyeol soha nem tud ellenállni a gyerekeknek, muszáj játszania velük. Amikor meglátja HaNit iskolájuk előtt, őt is megfertőzi boldogságával. A fiúnak vajon sikerül Haneult is megfertőznie, vagy a lány képtelen lesz újra mosolyogni húga nélkül?

Shiro-chan

Chanyeol

- Jól van gyerekek, a mai napnak is vége. Menjetek haza, pihenjétek ki magatokat a hétvégén és tanuljatok sokat. Osztályelnök. –osztályfőnökünk szokásos szavait intézte felénk péntek délután. Már csak az elköszönés van hátra a mai napból és szabadok vagyunk. Jaj osztályelnök, könyörgök neked, hogy ne húzd el annyira a dolgot, mint amennyire szoktad.

Sajnos imáim nem találtak hallgatóságra, ugyanis az elnök szokásához híven percek múlva ébredt csak fel és nézett körül a terembe észrevéve, hogy most jön az ő feladata. Világos barna haját kisöpörte szeméből, majd megigazította azt. Nyújtózkodás közben ásított egy nagyot, majd szépen, komótosan állt fel helyéről.

- Figyelem. Köszönés. –mondta, majd meghajolt az egész osztállyal együtt. Annyira nem értem, hogy egy ilyen lány miként lehet osztály első és elnök. Rejtély az egész. Ahogy ő maga is. Senki nem tud róla semmit: hogyan lett olyan jó tanuló, mint amilyen, miért fáradt egy folytában, miért vissza húzódó és miért utál mindenkit.

Mit sem foglalkozva vele és a lassúságával, barátaimmal egyszerre hagytuk el a termet és az iskolát is. A kapuig nevetve beszélgettünk és hülyéskedtünk –ahogy általában amúgy is- amikor megláttam egy maximum egy méteres csöppséget a falnak támaszkodva. Haja két copfba volt fogva, Jégvarázsos nadrág volt rajta egy sima rózsaszín felsővel. Szemei kéken világítottak, mégis a mi tipikus mandulavágású szemünk néztek vissza ránk. A kislány ujjaival volt elfoglalva és mindenkit megbámult, aki elment mellette. Nagyon régóta a kicsik a gyengéim, így nem bírtam ki, muszáj volt odamennem hozzá.

- Hát szia csöppség, mit keresel te itt, így egyedül? –guggoltam le hozzá.

- Unniet keresem. – felelte vékonyka hangján.

- Oh, akkor unnie és oppa egy iskolába járnak. Én egyébként Chanyeol vagyok, és téged hogy hívnak?

- HaNi.

- Értem. És anyukád hol van?

- Elment a boltba apukámmal együtt és azt mondták, hogy ne álljak szóba senkivel, csak Unnieval. –mondta, majd megtett pár lépést hátrafelé.

- Mikor mentek el? És melyikbe? Biztos mindjárt itt lesznek.

- Hát, régóta várok egyedül, de nem tudom, hogy mikor és hova mentek el. De ne beszélj hozzám.

- Miért ne?

- Mert nem ismerlek.

- Tudod, hogy mi a nevem?

- Igen. Chanyeol Oppa.

- Na látod, akkor ismersz is. –mondtam nevetve, majd beleborzoltam hajába. – Mond csak HaNi, akarsz játszani?

- Hát, nem szabadna…

- Gyere, játssz velünk, jó móka lesz. –guggolt le mellém legjobb barátom, Baekhyun, egy hatalmas vigyorral az arcán. HaNi kettőnket látva elmosolyodott és futni kezdett el, mondván, hogy kapjuk el. A kis játékunkba egyre többen szálltak be: Kris, Chen, Sehun, Amber, Joy és Irene is. Én voltam a fogó és pont sikerült felvennem HaNit és adni neki egy hatalmas puszit, mikor valaki a nevén szólította.

- HaNi!

Haneul

- Osztályelnök. – ez az egy szó és a sok sutyorgás keltett fel édes álmaimból, ahol éppen egyedül róttam az óceán vízét egy hajón: én voltam a magam ura, nem voltak idegesítő szülők, mogorva tanárok, kiállhatatlan osztálytársak, semmi, csak én és a hatalmas kék víz. Ja, és a húgom HaNi, ő is ott volt. Nélküle még az álmaimban sem indulnék el sehova.

Nem hazudtoltam meg önmagam, egész komótosan tápászkodtam fel helyemről és végeztem el osztályelnöki kötelezettségemet. Utálok osztályelnök lenni. Mindennap nekem kell kitakarítanom a termet, lemosni a táblát és leadni a naplót. Ha az én péntek délutánjaimból egy óra eltelik ezekkel, akkor nekik az én öt perces ébresztőm ne legyen olyan hosszú. Amint végeztünk a meghajlással mindenki kirohant a teremből két embert leszámítva: engem és Layt, aki az osztályelnök helyettes.

- Ma kitakarítok én, te csak add le a naplót. –mosolygott rám.

- Köszönöm szépen. –hajoltam meg, majd elindultam én is.

- Azért hétvégente néha aludhatnál is. –kiáltott utánam.

- Alvás? Az micsoda? Egy új fajta drog? –kérdeztem vissza, mire felnevetett.

A tanári felé menet ismét megfigyeltem az iskola diákjait –legalábbis azokat, akik bent maradtak. Ha valaki megakarná támadni az iskolát, hogy minél több diákot megölhessen, az biztos nem hétvége előtt tenné. Ilyenkor a diákok mindent leszarva hagyják el a termeket, hogy megérezhessék a szabadság ízét két és fél nap elejéig. Szánalmas. Semmivel nem lesz előrébb, ha fél órával előbb, vagy később ér haza, pláne ha este bulizni megy. Nem mindegy neki, hogy fél órával többet vagy kevesebbet nem csinál semmit? De mindegy is, engem az ilyen dolgok nem zavarnak, hiszen a hétvégéim két dologból állnak: a húgom felneveléséből és tanulásból. Minden emberi kapcsolatomat megszűntettem akkor, mikor anyám és az élettársa úgy gondolták, hogy bizonyos időközönként lelépnek és egyedül hagynak minket. Igazából nem tud meghatni, hogy engem egyedül hagynak, hiszen már hozzászoktam, inkább csak az zavar, hogy a húgomat is egyedül hagyják. Néha bele se merek gondolni, hogy mi lenne akkor, ha nem a városban tanulnak, vagy ne adj’ Isten külföldön tengetném a mindennapjaimat. Bár lehet, hogy akkor magukkal vinnék HaNit is, de ki tudja. Lehet, hogy felfogadnának mellé egy bébi csőszt, és ilyen alapon inkább én vigyázok rá, mint egy vadidegen, aki ki tudja, hogy mit csinál vele.

Amint leadtam a naplónkat és átvettem a cipőmet az udvaron lassan sétáltam egészen addig, ímg meg nem hallottam egy túlságosan ismerős gyerekkacajt. Egyre közelebb érve vettem észre a húgom világosbarna haját és kék szemét, amiről mindenki felismeri. Csakhogy, most nem a szokásos alig egy méteres magasságával vettem észre, hanem majdnem két méter magasságból. Az én drága testvérem azzal a nagy fülű barom Chanyeollal volt. Igazából semmi bajom a fiúval, csak a puszta jelenléte zavar, semmi más.

- HaNi! –kiáltottam el magam, mire mindenki felém nézett. Kishúgom nevetve rohant hozzám miután a barna hajú colos letette őt.

- Unnie! –ugrott a nyakamba.

- Mit keresel te itt egyedül? –néztem rá aggódva.

- Nem voltam egyedül, Oppával és a barátaival játszottam. –kijelentésére csak a szememet forgattam.

- Hol vannak anyáék?

- Elmentek a boltba. –ezt. Nem. Hiszem. El. Okés, Haneul nyugodj le, még ne akard megölni azt a nőt, aki anyának meri nevezni magát.

- És még is mikor mentek el, és te mióta vagy itt?

- Azután hoztak el, miután te elmentél suliba. – nem tudtam, hogy miként reagáljak erre. Hívjam fel az anyámat és ordítsam le a fejét, amiért ilyen felelőtlenül magára hagy egy alig öt-hat éves kislányt az utcán, vagy mert megint szó nélkül léptek le Az Emberrel. Vagy akár rá is támadhatnék Chanyeolra és a bandájára. Bár nem tettek semmi rosszat, de legalább le tudnám vezetni a feszültséget valakin.

- HaNi, ő a te testvéred? –ölelte át húgom vállát a colos.

- Igen, ugye milyen szép? –mondta mosolyogva, de a fiú nem válaszolt semmit. Miért kell ennek az apró lánynak mindenkit összeszednie?

- Gyere HaNi, haza megyünk. –fogtam meg a kezét és kezdtem el húzni a kijárat felé.

- De én nem akarok menni. – makacsolta meg magát.

- Hogy mi van? –néztem rá bután.

- Éppen játszottunk Oppáékkal. Had fejezzük be.

- HaNi, ne butáskodj, mennünk kell.

- Nem! –kiáltotta el magát, mire bennem teljesen felment a pumpa.

- HaNi Bleher, haza megyünk. Most! – most már én is kiabáltam vele, amivel gyakorlatilag sikeresen megfagyasztottam körülöttünk a levegőt. Hatalmas szemei megteltek könnyekkel és félve nézett rám.

- Unnie… u-u-u-ugye nem f-f-fogsz bántani? –kérdezte remegve. Persze, hogy nem fogom bántani, soha nem tudnék hozzáérni egy ujjal se, de jelenleg túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit is válaszoljak neki, így hát felkaptam őt és amilyen gyorsan csak tudtam elvittem őt az iskolánk közeléből. Mind az utcán, mind a buszon egész végig sírt. És amiért ő sírt, bennem is eltört a mécses: elejtettem néhány könnycseppet.

***

Otthon leültettem őt a TV elé, hogy lenyugodhasson. Bár a gyerek műsoroknál nincsenek butítóbb dolgok, ilyen időkben azért egész jól jönnek. Amíg ő nézi a legújabb baromságot, addig én elkészítem az ebédünket: marhahúsos pho-t és bibimbap-ot. Ahogy elkészültem vele és megterítettem az asztalhoz hívtam HaNit, és enni kezdtünk.

-  Haragszol rám Unnie? –kérdezte elfojtott hangon.

- Sosem tudnék haragudni rád.

- Akkor miért nem hagytad, hogy játsszak Oppával?

- Mert könnyebb lesz, ha nem ismersz itt senkit. – és ezzel egyáltalán nem hazudtam. Egy hónap és HaNi is megy anyámékkal Németországba, hogy ott élhessenek együtt, boldogan. Nem az, hogy ebbe a képbe én nem illenék bele, mert de, csak… én nem szeretnék beleilleni. Én itt akarom leélni az életemet Koreában, külföldre maximum nyaralni tudnék menni. Meglehet, hogy csak azért gondolom ezt, mert borzalmasan viselkedek idegenekkel szemben, pláne ha az még nem is beszéli a nyelvünket, de nem tudom elképzelni azt, hogy én, mint egy ázsiai képes lennék hozzászokni az európai szokásokhoz, viselkedéshez és életmódhoz. Én inkább kihagynám ezt az élményt az életemből. Hosszú elmélkedésemből a csengő éles hangja ébresztett fel. Elképzelésem volt arról, hogy ki kereshet minket ilyenkor, így mikor megláttam a két hatalmas fül között lévő vigyorgó arcot majdnem becsaptam az ajtót.

- Te meg mit keresel itt? – néztem rá bután.

- Aggódtam HaNiért. Tudod nem keltett bennem túl jó gondolatokat a kis délutáni műsorod. – mondta, majd kérdés nélkül bejött, levette a cipőjét és bement az ebédlőbe, ahol éppen ettünk. –HaNi, drágám, mi jót eszel?

- Marhahusis pho-t, Oppa, kérsz?

- Kérhetek?

- Persze! Unnie, hozz Oppának is.

- Miért hívod mindig Oppának? –dörmögtem az orrom alatt, de legnagyobb meglepetésemre meghallotta így azt a választ kaptam, hogy „a Chanyeol túl bonyolult neki, így inkább meg se próbálkozik vele”. Höh, azért valamiben még is csak rám ütött. – Parancsolj. –tettem le a fiú elé egy tányért és evőeszközt, hogy ő is meríthessen az ételből.

- Úristen, ez a kaja mennyei! Hé, Haneul, ezt mind te csináltad?

- Igen. –feleltem, majd bevettem egy újabb adag kaját a számba.

- Aszta. Mond csak, elvehetlek? –kérdezte hatalmas szemekkel, mind e közben félrenyeltem a kaját, így köhögni kezdtem, HaNi pedig boldogan nevetett, hogy milyen jó lenne, ha hozzámennék, mert akkor mindennap játszhatna.

- Ez még is milyen kérdés volt? –érdeklődtem miután sikeresen megmentettem magamat.

- A szüleim mindig is annak a hívei voltak, hogy olyan lányt kell elvennem, aki tud főzni és jól bánik a gyerekekkel. És az ismeretségi körömből eddig te vagy a legjobb szakács, szóval lefoglallak.

- Pff, nem tudom mit szólna ehhez Dara unnie. – motyogtam.

- Mondott valamit rólam Noona? – az iskolában legalább annyira köztudott tény, hogy Chanyeol szerelmes Dara unnieba, mint hogy a meleg víz meleg, a hideg pedig hideg.

- Igen.

- És mit?

- Hogy ő lesz az első, aki gratulálni fog, mikor lesz barátnőd. –mondtam, és megpróbáltam elfojtani a nevetésemet, de Chanyeol arckifejezését látva nem bírtam, kitört belőlem. Annyira vicces, ahogy a lelkes arca hirtelen átváltozott csalódottá, majd sértődötté.

- Yaaa, ne nevess, ez nem vicces!

- De igenis az. –mondtam még mindig nevetve.

- Yaaa, ha így folytatod, akkor megeszlek, úgy is kevés kaját csináltál. – mondta, majd a pálcikáját kezdte csattogtatni előttem, mire még jobban nevetni kezdtem. – Te tényleg úgy gondolod, hogy ez az egész vicces? Na majd mindjárt meglátjuk, hogy ennek, hogy fogsz örülni.

Nem tudtam semmit reagálni, ugyanis Chanyeol hirtelen felpattant a helyéről és a piszkos pálcikájával kezdett kergetni, hogy ő most azzal akarja összefogni a hajamat. Amint felfogtam, hogy komolyan gondolta futni kezdtem. Túlságosan is kitartó fiú, ugyanis majdnem az egész házon keresztül kergetett az evőeszközökkel. Bútorokon át ugráltunk, rengetegszer megcsúsztunk, a polcok mögött rejtőzködtem előle, de a nappaliban elestem HaNi egyik plüssében, így sikeresen elkapott, a csípőmre ült és a két pálcikával az arcom előtt kapálózott.

- Bocsánatot kérsz, vagy belekenem ezt a hajadba.

- Sosem kérek bocsánatot.

- Hát akkor jöjjön az új, Chanyeol-féle hajpakolás. – mondta egy gonosz mosollyal az arcán, mire én ficánkolni kezdtem alatta.

- Oppa, fogd le! – vágtatott be hozzánk HaNi.

- Miért?

- Mert van a hajánál is gyengébb pontja. – vigyorgott a lány, mire a fiú lefogta a két kezem. Húgom settenkedve lépkedett mellém, majd a hónaljamhoz nyúlt és csikizni kezdett. Számat hangos kacajok hagyták el és még jobban rákezdtem a nevetésre. Egy idő után már senki nem fogta le a kezeimet, helyette négy szorgos kéz csiklandozott ott, ahol csak tudott.

- Egyszer szabaduljak meg innét, nektek végetek. –mondtam két röhögő görcs között.

- Hallottad ezt HaNi? Szerintem menekülnünk kellene. – egymásra néztek, majd Chanyeol felkapta HaNit és futni kezdett vele. Én szorgosan követtem őket, fel az emeletre és le onnan, ki az udvarra, majd vissza a házba egészen addig, amíg el nem kaptam Chanyeol felsőjét, és magamhoz nem rántottam őket. Én és a szerencsém sikeresen összehoztuk, hogy pont átöleljem őt hátulról, mire mindketten lefagytunk, kivéve HaNit.

- Még egyszeeeer! – mozgolódott a fiú karjaiban.

- Izé… szerintem… khm… be kéne fejezni az evést. – mondta kínosan Chanyeol, mire én elengedtem őt és visszaültünk az asztalhoz, hogy befejezhessük az ebédet.

A nap hátralevő részében meséket néztünk és játszottunk. Rég volt már, hogy ilyen jól telt el egy napom. Persze minden nap csodás, amit HaNival tölthetek, de még egyszer sem éreztem így. Ez most más volt valamiért. Azzal, hogy itt volt Chanyeol úgy éreztem, hogy nem vagyok egyedül, valaki osztozik velem a rám háruló felelősségen, ezzel is megkönnyítve a dolgom. Hosszú idő után éreztem úgy, hogy valaki önszántából akart nekem segíteni. Hihetetlenül jó érzés volt. Nem elég, hogy együtt ettünk és játszottunk, de még együtt is altattuk el a húgomat. Ő énekelt neki én pedig mesélt olvastam. Amint végleg elaludt a nappalinkban található kanapéra dőltünk mindketten.

- Hogy-hogy kék a szeme? –kérdezte.

- Azért, amiért az én nevem Choi Haneul az övé pedig HaNi Bleher. Az ő apja német.

- Értem. És… anyukádék mikor érnek vissza a „boltból”? – hm, úgy érzem, hogy megragadta a lényeget.

- Ki tudja. Lehet, hogy a következő percben, vagy órában beesnek. De az is lehetséges, hogy napok, vagy talán egy hét múlva látjuk őket viszont. Vagy esetleg egy hónap múlva, mikor kezdődik a költözés.

- A micsoda? – az eddigi kényelmes pózából egy eléggé kényelmetlenre váltott és sokkosan meredt rám. – Elköltöztök? Nem hagyhatsz itt!

- Hogy mi van? –utolsó mondatát nem tudtam sehova sem tenni, és ahogy láttam ő sem gondolta át igazán mondandóját ugyanis teljesen elvörösödött és mindenfelé nézett a szobában, csak rám nem.

- Hát izé… ha te elmész, akkor tuti engem választanak meg osztályelnöknek, és semmi kedvem hozzá.

- Nyugi, ez a veszély nem fenyeget. Én maradok, csak anyám, Az Ember és HaNi mennek el.

- De akkor veled mi lesz?

- Az előbb mondtam nem? Itt maradok.

-  Mármint itt, Koreában, ebben a városban, ebben a házban?

- Igen. Nincs semmi okom arra, hogy elköltözzek. – arcáról ezen mondatom hallatára eltűnt minden aggodalom és újra mosolyogni kezdett.

- Huh, mekkora mázli. Így legalább nem kell takarítanom.

- Azért néha igazán besegíthetnétek. –néztem rá kérlelő szemekkel.

- Háát, nem hiszem. Túl sok dolgom van a nap huszonnégy órájában, főleg péntekenként.

- Akkor most miért itt vagy, és miért nem egy buliban iszod magad holt részegre?

- Mert most ehhez van kedvem. És te?

- Mert az én hétvégéim két dologról szólnak: HaNiról és a tanulásról.

- Péntek-szombat-vasárnap csak a húgoddal vagy és tanulsz? Semmi más?

- Eltaláltad. Nincs időm az olyan dolgokra, mint barátok, vagy bulizás. Ha lenne, akkor vagy a húgomról, vagy a tanulásról kéne lemondanom, és én egyikről se szeretnék.

- Értem. – ezután hatalmas csend állt be közénk, és egy negyedóra múlva Chanyeol el is köszönt tőlem.

- Hát akkor álljunk neki tanulni. – mondtam magamban, majd elővettem a füzetem és kezdődhetett a hétvégi programom.

***

Az elmúlt két hétben Chanyeol mindennap átjárt hozzánk, hogy HaNival lehessen, és én tanulhassak és pihenhessek is. Meg kell mondjam tényleg hatalmas segítség és gesztus volt tőle. Nagyon sok mindent vett ez idő alatt a húgomnak: babákat, plüssöket, cukrokat, mindent, amit csak talált neki. Teljesen megszállottja lett. És ahogy néztem őket ahogy játszanak együtt eldöntöttem, hogy egy olyan férjet akarok majd magamnak, mint Chanyeol: remekül bánik a gyerekekkel, hihetetlenül aranyos, ha gyerek van a kezében, viszont ha csak mosolyog akkor is aranyos. Az se lenne rossz, ha olyan magas lenne, mint Chanyeol, és hasonló személyisége lenne, mint Chanyeolnak… Igazából… lehetséges, de nem biztos, még én magam se tudom, de… az lenne a legjobb, ha Chanyeol lenne saját maga az a bizonyos apuka. Vagyis nem tudom. Ez most csak szerelem, vagy csodálat? Valaki mondja meg nekem, mert tényleg halvány lila gőzöm sincs. Ha órákon ránézek, mindig mosolyognom kell, hisz ő is mindig mosolyog. Megtudtam, hogy néhányan Happy Virusnak becézik, mivel mindig mosolyog és boldog, ezért a körülötte lévők is ilyenek lesznek. És nekem pont egy ilyen emberre van szükségem: aki energiát ad nekem sok-sok boldogsággal együtt. Viszont sajnos egyáltalán nem érdeklem őt. Azzal, hogy átjön mindennap nem az a legfőbb célja, hogy nekem segítsen, hanem hogy babázhasson. De nem baj, mert legalább láthatom és boldog lehetek. Legalábbis ez így volt egészen idáig. Ma költözik el HaNi Németországba.

***

Az elmúlt egy hetem én a pocséknál is rosszabb volt. Nem találtam a helyem, nem tudtam mit kezdeni magammal és a rengeteg időmmel. Iskolába se mentem, nem volt kedvem. Mert nekem az iskolába járás egyetlen dolgot jelentett: várni arra, hogy délután láthassam a húgomat. De most, hogy ő nincs itt mi értelme ennek az egésznek? Gyakorlatilag semmi. Csak ülök a szobájában és bámulom az üres helyiséget, hátha visszajön belé az élet, a bútorok és legfőképpen a húgom. Viszont bármennyire is szuggerálom nem történik semmi.

Egyik nap összeszedtem magam és elindultam az iskolába. Egészen a buszmegállóig el is jutottam, de onnan hazarohantam, ugyanis sírni kezdtem. Másnap megint tettem egy próbát, fel is tudtam szállni a buszra, de a következő megállónál leszálltam és ismét hazáig futottam, mert sírtam. Utáltam, ha mások látják a könnyeimet és kérdezgetik, hogy „mi a baj”. Egy kérdéstől nem fog semmi sem megoldódni. Harmadnap ismét megindultam, immáron gyalog. Ha sétálok és közben zenét hallgatok elterelhetem a figyelmemet és nem találkozok semmi olyannal, ami eszembe juttatná HaNit, vagy ha igen, akkor csak egy rövid időre. Nem fog beleragadni az emlékezetembe, csak egy futó kép lesz a nagyvilágból. És nekem most pontosan ezekre a futó képekre van szükségem. Az iskolába érve mást se csináltam, csak a padomra dőlve aludtam, legalábbis próbáltam. Amióta végleg elmentek alig aludtam egy-két órát éjszakánként, szinte semminek mondható. Az órákon is inkább csak zenét hallgattam, képtelen voltam aludni.

- Haneul, ma is összetakarítok, okés? –jött oda hozzám Lay.

- Nem kell, köszi. Én szeretném csinálni. Egyedül. – nem mondott semmit, csak egy bátorító, ám halvány mosoly keretében magamra hagyott.

Letöröltem a táblát és az asztalokat, kiszellőztettem, majd felsöpörtem. A felmosás következett volna, mikor megszólalt Avicii Hey Brother című száma, és nálam végleg eltörött a mécses. Elejtettem a felmosót, és a földön kuporogva sírtam és vártam, hátha jön egy megmentő. Már éppen feladtam volna a várakozást, mikor valaki felvette mellőlem a felmosót és elkezdte elvégezni az én feladatomat. Ahogy felpillantottam egy magas alakot láttam meg két szét álló füllel. Ez az a két dolog, amiből egyből tudtam, hogy kivel van dolgom.

- Mit keresel te itt? –kérdeztem olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, hogy meghallotta.

- Teljesítem az Osztályelnök kérését: néha segítek neki. –felelte, majd folytatta a munkát. Ő csendben dolgozott, míg én hol halkan, hol hangosan sírtam.

Egyszer csak kért kart éreztem meg magam körül, amik segítettek felállni. Kétségbeesetten néztem Chanyeolra, miszerint én képtelen vagyok megmozdulni. Nem kellett beszélnem, a puszta remegésemből kitalálta állapotomat. Felkapott a hátára és sétálni kezdett velem. Egy számomra ismeretlen környéken haladtunk végig, mikor hirtelen megállt egy nagy háznál, kinyitotta a kapuját, majd a bejárati ajtót is. Minek hozott el magához?

- Omma, itthon vagyok. –kiáltotta el magát, mire egy harminc-negyven éves nő jött őt köszönteni, ám megtorpant, mikor engem is meglátott. – Ő az a lány, akiről meséltem.

- Óóó, akkor menjetek csak és beszélgessetek, az ebéd még úgy sincs kész. – mondta, majd megsimította a karomat és Chanyeol elindult.

Felment az emeltre, ahol berúgta az egyik szobának az ajtaját, majd letett az ágyra és mellém feküdt.

- Minek hoztál ide?

- Hogy aludj egy kicsit.

- Nem akarok.

- De akarsz. Úgy, hogy aludj, most. –nem tudtam ellenkezni, ugyanis magához húzott, fejemet vállára tette és egy japán altatót kezdett nekem énekelni. Nem volt a legbársonyosabb hangja, viszont nekem pont így volt jó, hisz még ez is különleges rajta. Pár óra múlva azt vettem észre, hogy felkeltem, ami azt jelenti, hogy aludtam.

- Mennyi az idő? –kérdeztem kómásan.

- Este nyolc.

- Jesszus, ilyen késő van és én még nem is tanultam! – egy pillanat alatt pánikba estem és keltem fel az ágyból, de Chanyeol visszahúzott.

- Nem mész sehova, és tanulni sem tanulhatsz.

- És még is miért nem?

- Mert most beteg vagy.

- Nem vagyok beteg.

- Akkor csak leszek. Addig nem mozdulhatsz mellőlem, amíg Happy Virus meg nem fertőzött és nem kapom vissza azokat a hatalmas kacajokat, amikbe beleszerettem.

- Hogy mit csináltál?

- Sss, most ne beszélj. Tudod mi a legjobb módja annak, hogy az ember elkapjon egy betegséget?

- Igen, ha nem öltözik fel rendesen és nem vigyáz magára.

- Eee, téves megoldás. De ne aggódj, megmutatom neked a helyeset. – mondta, majd puha ajkai az enyémeken landoltak. Lehet, hogy butaság amit mondok, de ott, akkor, abban a pillanatban tényleg éreztem, ahogy Happy Virus megfertőzött egy gyógyíthatatlan betegséggel, aminek van egy nagyon súlyos mellék hatása. A betegség a boldogság volt, a mellékhatása pedig az a dolog, amire eddig még csak gondolni se tudtam, mert nem volt rá időm: a szerelem. 

A Nyuszi, a Sárkány és az Oroszlán(ZeloxGDxZico) - 3.rész

Szereplők: Zelo (B.A.P.), Zico (Block B), G-Dragon (BigBang)

Figyelmeztetés: (erre a részre) nincs~

Páros: (erre a részre) ZeloxGD
(Írói megjegyzés: rájöttem, hogy az egyes részekhez nem kell leírás, hisz a lényege ugyanaz marad, amit legelőször leírtam. Szóval ez így most kimarad^^)
Shiro-chan 

A kis papíron, amit GD-től kaptam a telefonszáma szerepelt mellette a „Hívj bármikor, Nyuszikám” mondat. Eleinte nem akartam felhívni őt a történtek miatt, de aztán rájöttem, hogy teljesen elakadtam a dallal még úgy is, hogy az itthoni hyungjaim segítettek. Persze sokat ért a segítségük, csak hát még sem ők azok, akik tudják a koncepciót. Zicot megpróbáltam elérni, de kivolt kapcsolva. Ebből –és a hírekből persze- arra következtettem, hogy nagyon dolgozik a Block B új albumán, hisz csak akkor szokott elérhetetlen lenni, ha valamibe nagyon belevágja a fejszéjét. Napokig halasztgattam a dolgot, míg végre erőt kaptam magamon, hogy felhívjam JiYong-ot. Azért még sem mindennap beszélhet az ember a BigBang leaderével telefonon keresztül, szóval egy kicsit ideges voltam. Telefonomba bepötyögtem a számokat, majd vártam. Kicsengett. Ez cseng. Még mindig cseng. Még mindig, és még mindig…

- Igen, tessék, Kwon JiYong. –szólt bele egy rekedtes hang a telefonba.

- Ööö… szia Hyung, Zelo vagyok. Bocsánat, ha felébresztettelek, csak…

- Zelo, Nyuszikám, végre hallhatom a hangod. Tudod te mennyit vártam erre a hívásra? TOP Hyungot teljesen kiakasztottam miattad.

- Elnézést, csak nem mertelek felhívni. –motyogtam kínosan a készülékbe, mire a vonal másik feléről egy hangos nevetés hallatszódott.

- És még is miért féltél?

- Hát, mert te vagy Kwon JiYong. Tudod, G-Dragon, a BigBang leadere.

- Még mindig nem értem a problémát.

- Jaaaj Hyung, nem mindig beszélhet valaki olyan nagy emberrel, mint te. –mondtam kissé idegesen.

- Olyan aranyos vagy, Nyuszi. De, amúgy mi vett arra, hogy bátorkodj felhívni?

- Az igazság az, hogy nem haladtam semmit a dallal és fogalmam sincs, hogy kéne folytatnom.

- Istenkém Zelo. Tudod te egyáltalán, hogy miért kaptunk szünetet? Hogy a saját bandánkkal és magunkkal foglalkozzunk. Ez egy ilyen meló: a hét első felében görcsölünk miatta, a végén pedig lazítunk.

- De ennek így mi értelme?

- Idol vagyok, nem igazgató, szóval ne kérd, hogy megértsem azoknak az őrülteknek a gondolatait.

- Jó, rendben. De…

- De?

- De azért nem tudnál segíteni? Nem akarok valami kis szutyit odavinni a két istenség, akarom mondani profi elé.

- Akkor mit szólnál ahhoz, ha este érted mennék és nálam gyakorolnánk egy kicsit?

- Tényleg Hyung, komolyan mondod? Azt nagyon megköszönném.

- Oh, sokkal inkább én köszönöm. Este találkozunk, édes. Fél kilencre legyél kész. – mondta, azzal letette a telefont. Amint beleegyezett a segítségbe szinte éreztem, ahogy a messze elvándorolt lelkem folyamatosan visszatér belém, és az a bizonyos elem, ami a bensőmben van feltöltődik energiával.

Hatalmas vigyorral mentem ki szobámból egyenes a konyhába, ahol éppen Daehyun hyung majszolt valamit.

- Mi finomat eszel, Hyung? –öleltem át vállát. Mint majdnem minden bandában, nálunk is hagyomány, hogy a bandatagokat ölelgetjük. Pláne akkor, mikor szeretethiányunk van. Messze vagyunk a családjainktól, folyamatosan dolgozunk, örülünk, ha egy elejtett telefon vagy Skype beszélgetést betudunk tenni a menetrendünkbe. Sokszor van honvágya mindegyikőnknek, ilyenkor különféle módon vezetjük le az idegeinket. Van, aki eszik, van aki bulizik, van aki magába roskad az egyik szobában, van aki dalba önti érzéseit, van aki táncol, és van, aki megölel mindenkit, akit ismer. Ezek a dolgok általában egy-egy emberre jellemzőek, ám van, hogy cserélgetünk és Daehyun helyett Himchan eszik, vagy Jongup-al kitáncoljuk a bánatunkat. Mondjuk, nem engedjük meg, hogy bárki is szomorú legyen, mivel az nekünk is rosszul esik. Pár napig engedjük szenvedni az adott delikvenst, aztán mikor megunjuk, egy szeretetbombával lebombázzuk és már is visszakapjuk a mosolygós tagot.

- Sajttortát, természetesen. –felelte teli szájjal.

- Előbb nyeld le kaját, és csak azután beszélj Daehyun, különben gusztustalan vagy. –lépett be a konyhába bandánk anyja és dívja, Himchan. 

- Hyung, - másztam át az ő nyakába és néztem rá nagy kiskutya szemekkel- lenne egy kérésem.

- Mindjárt gondoltam. De mondjad.

- Ma este valószínűleg JiYong hyungnál fogok aludni a dal miatt, ugye nem gond?

- Hé, Junhong, ne merészelj elhanyagolni minket amiatt a kettő miatt. – dobott meg Yongguk, a leader, egy párnával.

- Ugyan már, eszem ágában sem lenne. –mondtam, majd visszadobtam egy párnát, ami miatt kialakult egy kisebb játék köztem és közte. Imádok Yongguk-al beszélgetni, játszani, vagy csak szimplán együtt lenni. Ő az a tag, aki mindent tud rólam és az életről, így mindig megfelelő tanácsokkal tud ellátni. Nagyon szeretem őt.

Nyolc óra magasságában neki álltam összeszedni mindent, ami kellhet: füzet, kotta, toll, ceruza, radír, váltóruha és fogkefe. Mivel nem egy barlangba tervezek menni, ezért az olyan dolgokat, mint törülköző nem viszek magammal. Izgatottan mentem a nappaliba, ahol befészkeltem magam Youngjae és Jongup közé, akik épp valami új drámát néztek a tévében.

Bő negyed óra elteltével csöngetnek az ajtón, amit Himchan ment kinyitni. Amint meghallottam az ismerős hangot vállamra felkaptam táskám, majd a többiektől elköszönve mentem az ajtóban várakozó G-Dragonhoz, aki egyből átölelt egyik kezével. Yongguktől és Himchantól erre egy furcsa nézést kaptunk, és emiatt a nézés miatt egy kicsit elszégyelltem magam.

- Na most a szabályok: egy korty alkoholt sem ihat, ahhoz még túl kicsi. Holnapra kérjük vissza. Mindegy mikor teszed ágyba, de ha holnapig nem látjuk, a rendőrség megy el érte. Aztán semmi csajozás, még ártatlan. Ilyenkor este ne adj neki sok kaját, mert különben rosszat fog álmodni. –sorolta fel a dolgokat Yongguk, mire én elképedve és meggyalázottan néztem rá, a mellettem álló fiúnak pedig alig sikerült visszatartania a nevetését.

- Hyung, se öt éves, se állat nem vagyok.

- Tudjuk, de jobb félni, mint megijedni. És aztán épségben kérjük vissza, még szükségünk van rá. –mosolygott Himchan GD-re. Még mielőtt bármi mást is mondhatott volna ez a két idióta, elrángattam a kocsija felé GD-t.

Beültünk a fekete Dusterbe, bekötöttük magunkat, majd GD beindította a kocsit. Pár perc kocsikázás után a gyomrom törte meg a csendet, ami eddig az autóban volt jelen.

- Csak nem éhes a kicsi fiú? –vigyorgott rám gúnyosan.

- De igen.

- Hát, sajnos nem tehetünk ez ellen semmit, Appa megmondta, hogy nem ehetsz már semmit.

- Jaj, de ezt persze nem kell betartanod.

- És a csajozós részt?

- Hát, izé… azt, szerintem…

- Nyugi, azt már csak elvi okokból sem fogom megszegni. –mondta, majd egy puszit nyomott arcomra az egyik piros lámpánál. – De ha szépen mondod, akkor talán beugorhatunk valahova enni.

- Hyuuuung, BabyZelo éhes. –vetettem be a legédesebb aegyo-mat, aminek senki sem tud ellenállni.

- Ezt mások előtt nem csinálhatod! –jelentette ki, majd nevetve befordult jobbra. Utunk egy KFC-hez vezetett. Az egyik legjobb dolog a világon a KFC-s kaja. Laktató is, csípős is és még csirke is! Három az egyben élvezet.

Az étterembe érve megcsapott a gyorskajáldák tipikus hangulata. Az olaj és a sültkrumplik ínycsiklandozó illata, az ember tömeg zajos beszélgetései. Az állandóan ismétlődő reklámok és zenék. A szerelmes tinipárok, vagy az épp „a világ nagy dolgait” megtárgyaló baráti csoportok. Elvétve egy-két család is ült az étterembe, akik kisgyerekeikkel játszottak és ettek. JiYonggal az oldalamon léptem be a sorba. Rövid időn belül mi következtünk, majd ledaráltuk az eladó csajszinak a rendelésünket, aki kikerekedett szemekkel bámult minket. Amint odaadta nekünk a vacsoránkat, már kaptam is elő a pénztárcám, de GD megelőzött és átnyújtotta a kártyáját a lánynak.

- De Hyung, nem úgy volt, hogy felezünk?

- A mait én állom, Nyuszika. –mondta, majd rám kacsintott, mire az étteremből több apróbb sikoly hallatszott.

- Szerintem felismertek. –nevettem.

- Jó nekik. –vonta meg hanyagul vállát, majd miután sikerült fizetni egy félreesőbb helyet választottunk és ott fogyasztottuk el a kaját.

- Úúú, nézd milyen hosszú ez a krumpli. –mutattam felé lelkesen az említett darabkát.

- Csak nem a nagyot szereted, Zelo? –vetett felém egy kaján vigyort.

- Hát persze, az a legjobb. –nem értettem miért kell egy ilyen egyszerű dologhoz ilyen arcot vágni.

- Akkor majd este is kapsz egyet, jó?

- De minek, ha most itt vagyunk?

- Azért, mert akkor nem csak a gyomrod fogja kívánni a hosszú krumplit, hanem az is a te szádat. – és itt megértettem, hogy pontosan mire is gondolt.

- Olyan perverz vagy, Hyung. –mondtam nevetve, majd hozzádobtam egy kisebb darab krumplit.

Két órát töltöttünk a kajáldában, ahol megbeszéltünk mindent a munkával kapcsolatban. Honnan szerezhetnék ihletet, milyen módon álljak neki, miről írjak. Ő mit kedvel, és mit hallana szívesen a számból. Összehasonlítottuk kettőnk stílusát, és bár merőben eltérő még is voltak pontok, amiben egyetértettünk. Megmutattam neki azokat az irományokat, amelyeket a bandával írtunk és egy-kettőt egész hasznosnak talált, azokat bejelölte színessel, ne hogy elfelejtsük. A haza felé vezető úton folyamatosan beszélgettünk különböző dolgokról, a legjelentéktelenebbtől elkezdve a felmelegedésig mindenről. Azért elég érdekes, hogy majd’ negyven perc alatt mennyi mindent meglehet beszélni.

A házhoz érve GD a földalatti parkolóba vezette a járművet. Imádom az ilyen parkolókat, a filmekben mindig itt történnek a legmenőbb jelenetek.

- Tudod Zelo, - kezét combomra vezette, majd párszor végig simított azon- ez az első alkalom, hogy valakit randira vittem, és nem esek neki itt a kocsiban. Szóval érezd magad megtisztelve.

Fogalmam sem volt hogyan kellene reagálnom erre, így inkább csak gyorsan kipattantam a járműből, majd a liftek felé igyekeztem. Amint mellém ért rapper társam, megnyomtam a hívó gombot mire kinyílt az ajtó. A liftbe belépve GD megnyomta a tizennyolcas billentyűt. A lift elindult, a fiú pedig magához húzott egy csókra. Nyelve átfurakodta magát számba, ahol lustán játszadozott enyémmel. Kezei fenekemet markolták, míg én hajába túrva élveztem csókját.

A liftből kilépve lakosztálya ajtaja felé vettük az irányt, amibe belépve egy kisebb Mennyország tárult elém. Az ő lakása fele akkora volt, mint a mi dormunk, márpedig az a hely nem olyan kicsi, ahogy ez sem. Egy lépcső vezet fel az emeletre, ahol több szoba is van. A földszinten van egy nagy konyha, egy nappali, valamint újabb szobák. A nappali közepén egy gyönyörű fekete ülőgarnitúra, előtte egy üveg dohányzó asztal, alatta fehér szőnyeg. A kanapékkal szemben egy plazma tévé ékeskedik a falon, mellette pedig polcok, amin díjak, könyvek és képek sorakoznak.

- Gaho-ah, Appa itthon van! –kiáltott, majd egy édes shar pei kutyus jelent meg előtte csóváló farokkal. – Gyere Gaho, köszöntsd a vendégünket.

- Szia. –guggoltam le elé, mire ő félénken körbe szaglászott, majd térdemre állva követelte magának a simogatást, amit készségesen csináltam neki. Beljebb mentem, majd a kanapéra ültem, GD mellém ült volna, ha Gaho nem furakszik közénk és terül el kettőnk közt. Hosszú ideig simogattuk a kutyust, mikor az ásítva elment a helyére és elaludt. – Elmehetek fürdeni, ha nem gond?

- De hogy is. Szükséged van bármire is?

- Igen. Ha szólok, akkor majd tudnál nekem behozni egy törülközőt?

- Persze. –mondta, majd a kanapéról felállva egy újabb csókot nyomott ajkaimra.

A fürdőbe belépve választhattam, hogy kádban akarok fürdeni, vagy zuhanyozni. Szívem a nyugtató fürdő felé hajlott, ám más házában még sem tölthetek órákat a fürdőbe zárkózva. Így hát ledobtam magamról minden ruhát, beálltam a zuhany alá és megengedtem a forró vizet. Kellemes érzés volt, ahogy bekalandozzák a vízcseppek minden egyes testrészem. Kinyúltam a tusfürdőért, majd egy kisebb adagot nyomtam kezembe, amit szét kentem testemen mindenhol. Nagyon jó illata volt, olyan… G-Dragon-os. Mint mindenkinél, nekem is a hátam jelentett a legnagyobb gondot, hogy megmossam. Bárhogy erőlködtem nem értem el, így mikor két idegen kéz masszírozni kezdte azt, meglepődtem.

- Hyung?!

- Én csak behoztam a törcsit és láttam, hogy szenvedsz, gondoltam segítek. De ha már itt vagyok, miért ne szórakozhatnánk egy kicsit?