The one who broke her heart... I. rész (Winner)

Szereplők: Song Mino, Nam Taehyun(Winner), Sohyun (OC)
Figyelmeztetés: ebben a részben nincs~
Leírás: A fiú sosem kedvelte a lányt, ahogy a lány se a fiút. Viszont a lány úgy érezte, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan dolog ólálkodik benne, ami csak arra vár, hogy felfedhesse magát és tönkre tegyen mindent. Ezt a dolgot csak a fiú tudta előhozni belőle, még hozzá sikeresen, pont úgy, ahogy ő azt tervezte. Vajon ezek a tervek boldogságban úszó rózsaszín ködöt, vagy szomorúsággal teli esős napokat hoznak a másik életébe?
[írói megjegyzés: Minden InnerCircle-t itthon és a világon sajnálok. De tényleg. Én is közétek tartozok és érzem a halálomat a mai nappal. Winner comeback lesz gyerekek. Végre. #boldogságbicsíííz Bocsánat, de ezt muszáj volt elmondanom^^]
Shiro-chan

Már az első pillanattól fogva tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem tetszett a szemének színe, az állása, a haja, a szája, a bőrének tónusa, fogai, fülei, kezei, lábai, ruhái, a nevetése, a beszéde, úgy az egész fiú furcsa volt. Mindenki szemében tökéletes volt, minden mozdulata, szava, viselkedése megfelelt a társadalmi elvárásoknak, ezért az embereknek is. És pontosan ez volt az, amit egyszerre undorítónak és vonzónak is találtam benne. Biztos voltam abban, hogy valami több rejtőzik az alatt az álarc mögött, amit naponta magára ölt, de nem tudtam hogyan téphetném le róla. Elérhetetlen volt, és lesz is a számomra. Minden más lány imádja, viszont velem még egyszer sem beszélt. És talán pontosan ezért is utál annyira: egyszer sem csorgattam utána a nyálam feltűnően, nem kerestem a társaságát, nem akartam vele titokban találkozni, semmi ilyesmi, csak egy szimpla osztálytársként kezeltem. És valószínűleg ezért keltettem ellenszenvet a szemében, ami miatt piszkálni kezdett. Ez nem volt folytonos sokkal inkább csak alkalmankénti, amikor éppen ahhoz volt kedve, hogy a földbe tiporja a másik embert. Valamiért az ilyen kis bántalmazásait pont akkora időzítette, mikor az életem teljesen szét esett. Egyik pofon követte a másikat: a srác, akit szerettem egy sokkal jobbat választott helyettem, családtagjaim sorra fordultak el mellőlem, így az otthonom a Pokollá változott. Az egyetlen menekvésem az iskola volt, ahol elfelejthettem mindent, ami velem történt. Ez tökéletesen ment egészen addig, amíg nem jöttek ők ketten, és nem tették még ezt is tönkre.

- Sohyun, egy kicsit szakadj már el Hongki-tól és foglalkozz velem is. –vette ki fülemből a fülhallgatót legjobb barátnőm, Eunbi.

- Naaa. Hogy merészelsz megzavarni, mikor épp a leendőbelim énekel? – öltöttem ki rá nyelvem.

- Nyugi Sohyun, neked nem kell olyan dolgoktól félned, mint jövendőbeli. – és ismét itt van ő és a haverja, hogy porig alázzanak.

- Kussolsz Song, különben szájba baszlak. – ütötte meg hasát a lány.

- Jó, maradj már el Eunbi. És amúgy is: este park? – öleli őt át Nam Taehyun, aki most éppen szőke hajával gyilkolja le az iskolába járó lányokat.

- Este park. –mosolyog rájuk barátnőm, majd megy is hozzájuk beszélgetni, én pedig tovább hallgathatom a Madly-t az FT Island-től.

Nagyjából minden nap eljárnak az osztálytársaim inni, én személy szerint még egyszer sem voltam. Na nem azért, mert hogy annyira megvetném az alkoholt, sokkal inkább azért, mert nem akarok fölösleges dolgokra költeni akkor, amikor nincs. Minek méreg drága piákat venni, amikor azon a pénzem megtudok ebédelni? Kétszer is.

Nem foglalkozva az osztályban lévő anarchiával dőltem padomra és hallgattam tovább a megigéző zenét. Szemeimet lehunytam és megpróbáltam pihenni egy kicsit matek előtt. A tervem pár szám elejéig sikeresen működött egészen addig, amíg meg nem éreztem valami keményet a fejemre, majd mellém esni. Ahogy felkeltem egy függvénytáblázatot találtam magam mellett, ami „Nam Taehyun” névvel volt ellátva.

- Hupsz, egy kicsit félre ment. – röhögött a hátsó sorokból Mino.

- Visszakérhetném a könyvemet? Ha nem viszem haza nem lesz mivel tüzelni. – kezdett rá még jobban barátja, Taehyun. Szememet forgatva keltem fel helyemről, mentem el padjukig és dobtam le eléjük a könyvet.

- Nézd már milyen ügyes! Tényleg vissza hozta.

- Baszki, a kutyám nem képes erre. Ez már teljesítmény.

- Nem tudom honnan veszitek, hogy viccesek vagytok, mikor egyáltalán nem. – válaszolom nekik mindarra, amit eddig kaptam tőlük.

- Akkor rajtad kívül miért nevet mindenki? – állt fel a barna hajú fiú helyéről, egyenesen velem szemben – Csak nem azért, mert így legalább mindenki tisztában van az IQ szinteddel?

- Ha maga olyan okos Song, akkor jöjjön ki a táblához és mutassa be a háziját. – utasította őt tanárunk, mire ő idegesen kiment és megpróbálta kimagyarázni azt, hogy miért is nincs kész.

Addig én visszakullogtam helyemre, előpakoltam és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt az égető bámulást, amit kaptam egy bizonyos személytől. Bárcsak tudnám, hogy ki az, aki Mino-n és Taehyun-on kívül ennyire utál. Mert ez a valaki titokban gyűlöl, ők pedig eléggé nyíltan.

De visszatérve oda, míg Eunbi meg nem zavart, szerintem én az első pillanattól kezdve utáltam Song Minot. Viszont, valamilyen oknál fogva nagyon sokat fantáziáltam róla. Olyanokat képzeltem el, hogy féltékennyé teszem egy számomra tökéletes fiúval, őt pedig megeszi az irigység. Vagy, hogy például nagyon összeveszünk valamin, és aztán egyszer csak elmondjuk egymásnak, hogy szeretjük a másikat. Félre értés ne essék senkiben, nem szeretem, csak… valahogy furcsa érzésem van a közelében. Tudom, hogy semmi esélyem nincs nála, és neki se nálam, de valamiért annak a furcsaságnak, amit belőle érzek és a maszknak, amit leakarok róla tépni az a mellékhatása, hogy gyakran gyengédebben érzek iránta, mint más iránt. Viszont honnan tudom, hogy semmi esélyem nála? Onnét, hogy őt csupa vékony lány veszi körül, akik kívülről biztosan gyönyörűek: hosszú, ápolt haj, sminkelt arcok, nagy mellek, vékony lábak, én meg… teljesen az ellenkezője. Még ha becsukott szemmel nézzük se vagyok vékony, sokkal inkább kövér. A hajam nem a leghosszabb és nem is a legápoltabb, valamint sosem rejtek el semmit az arcomról, legyen az egy pattanás, vagy egy seb. Senki nem tud rávenni arra, hogy bármint is rákenjek a fejemre.

„Beszédem van veled. Suli mögött fél háromkor. M.S.” –kaptam az üzenetet a felém repült kis cetlin. Még is mit akar ez tőlem és miért? Nem elég, hogy suli időben nem hagy békén, de most még suli után is? Csak nem annyira elfajultak köztünk a dolgok, hogy meg akar verni? Végül egész nap azon agyaltam, hogy mit is akarhat tőlem ez a bunkó fa… akarom mondani ez a kedves osztálytársam, így pontban fél háromkor már szinte tűkön ülve vártam őt a megbeszélt helyen.

- Csak nem hiányoztam? – hallottam meg mély hangját mellőlem. Ahogy oldalra néztem arca vészesen közel volt az enyémhez, ezért, inkább hátráltam egy lépést.

- Isten ments. Inkább nyögd ki, hogy mit akarsz!

- Nincs kedved ma velem ebédelni? Bár, mire eljutunk a kajáldába, az inkább est-ebéd lesz.

- Mi van? Beteg vagy? – fogtam meg homlokát, hogy megtudjam ez most annak köszönhető, hogy lázálma van, vagy ép elmével szólt hozzám. Percekig bámultuk egymást, de én képtelen voltam felfogni, hogy miért volt arcán kisfiús zavar, miért nem bírt a szemembe nézni, miért mosolygott úgy, mint még soha, és… miért van itt velem. – Ez valami újabb szívatás? Mert ha igen, akkor tényleg átmész minden határon. – szólaltam meg percek óta először.

- Sohyun, most az egyszer, kivételesen nem akarlak bántani. Csak egy ártatlan randira hívlak. Olyan nagy baj ez? – simította meg kezem, de én azonnal elkaptam.

- Igen baj. Amióta csak ismerjük egymást, te utálsz, gyűlölsz, megvetsz… és akkor most mindezek után azt mondd, hogy „randizni” akarsz velem?!

- Jah, valahogy így.

- Najó, elegem van a hülyeségedből. Leléptem. – hirtelen fordultam meg tengelyem körül, miközben elindultam a fiúnak ellenkező irányba, de egy kéz megakadályozott benne. Hirtelen visszarántottak, majd a falhoz szorítva találtam magam. Mino a fejem mellett két oldalt támaszkodott a falnak, miközben a köztünk lévő távolságot egyre csak csökkentette. Végül annyira közel került hozzám, hogy hirtelen előtört belőlem a soha nem létezett klausztrofóbiám: úgy éreztem, hogy a körülöttem lévő levegő elfogy, az iskola falai, a fák és Mino összenyom, így egyedül, hosszas szenvedés árán megfulladok.

- Ha én azt mondom, hogy jössz, akkor jössz. Nincs vita. – ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni, ugyanis ajkait az enyémekhez préselte. Úgy tűnt, hogy nem akar elsietni semmit: lustán mozgatta párnácskáit enyémeken, majd, mint egy kígyó, úgy marta meg alsó ajkam, így nyelvét sikeresen átvezette számba. Izma megtalálta enyémet és egy vad csatára hívta azt, ami bennem olyan dolgokat indított el, amit még nem éreztem. Az agyam kikapcsolt, a szívem olyan gyorsan vert, mint még soha, gyomrom egyszer összeszűkült, egyszer kitágult. Torkomba egyszer feljött a reggelim, egyszer pedig visszament. Lábaim hol erőre kaptak, hol elvesztették azt, ilyenkor a fiú erős karjai tartottak meg. Ahogy mélyítettük a csókot, úgy jött hozzám közelebb, így most szinte egy milliméternyi szabad hely nincs köztünk. – Remélem a pizza megfelel. – Most még is mit mondjak? A srác, aki iránt még én sem tudom eldönteni az érzéseimet, most csókolt meg, ezzel még jobban összekavarva bennem mindent. Mit reagáljak, és hogyan? Mondjam el neki, hogy ez volt az első csókom? Vagy talán feleljek a kérdésére? Bár az is lehet, hogy inkább tökön rúgom és sikítva elfutok. Vagy ez rossz ötlet?

- P-p-persze. –nyögtem ki végül az egyetlen normális szót, ami az eszembe jutott.

- Király. –mosolygott, majd ujjainkat összekulcsolta és úgy mentünk a legközelebbi pizzázóba.

Hallottatok már a „tökéletes randiról”, igaz? Ami mindenkinek az álma, és legalább egyszer átszeretné azt élni. Mikor az időmúlása elhanyagolható dolog, és csak akkor veszed észre, hogy mennyi idő telt el, mikor eljön a búcsú ideje. Mikor lejárod a lábad, de képtelen vagy érezni a fájdalmat, mert a partnered túlságosan elvonja a figyelmed arról. Mikor senki mást nem látsz a zsúfolt utcákon, csak őt. Mikor nem hallasz semmit, csak őt. Mikor annyira figyelsz rá, hogy még egy kukának, majd egy oszlopnak is neki mész, mire meghallod az édes nevetését. Mikor egész egyszerűen nem létezik számodra más a nagyvilágon, csak Ő. Ez alatt a délután alatt rájöttem, hogy mi is volt az a dolog, ami bennem ólálkodott, csak nem ismertem fel. Ez az izé a szerelem volt. Még hozzá Song Mino iránt érzett szerelem. Csak eddig a fájdalmas oldalát mutatta meg, most viszont az igazán gyönyörűt.

- Nem lenne baj, ha a suliban még nem híresztelnénk el ezt az egészet? –kérdezte a kocsijában ülve a házunk előtt.

- Dehogyis. Addig marad titok, amíg neked az jó. –feleltem mosolyogva, mire kaptam tőle egy puszit.

- Imádlak. – csókolt meg ismét mélyen. – Szép álmokat.

- Neked is. – otthonomba hosszúidő után újra mosolyogva mentem be, és képes voltam ignorálni minden sértést és szitkozódást, amit az ott lévők a fejemhez vágtak. A délután képei játszódtak le szemeim előtt újra és újra. Hát erre mondják azt, hogy „rózsaszín köd lebeg a szeme előtt”? Mert ha igen, akkor mesés érzés.

Lassan két hete találkozgatunk Minoval majdnem minden délután titokban, én pedig érzem, hogy egyre jobban belebolondulok ebbe a fiúba. Már a puszta jelenléte úgy dobogtatja meg a szívem, mint még senki más. És akkor már ne is beszéljünk az apró, elvétett érintésekről, amiket a suliban kapok: mindig a közelembe jön valahogy, így képes összekulcsolni kisujjainkat, véletlenül nekem jön, amikért már bocsánatot kér, így legalább lehet egy kis szemkontaktus köztünk. A szívatásait még mindig csinálja, csak… most valahogy máskép. Nem olyan durva. Vagyis, most érzem benne a törődést, és az üzenetet, miszerint ő tényleg nem akarja ezt, csak a látszat fenntartása a fontos.

- Sohyun! –ölel át hátulról legjobb barátnőm. – Nem tudom mi ütött mostanság a fiúkba, de mindegyikük arról beszél, hogy veled szeretnének bulizni. És ez megmozgatta az én fantáziámat is: már több éve barátnők vagyunk, de még egyszer sem voltunk együtt bulizni. Most szerdán lesz egy hatalmas buli, mindenki ott lesz, aki számít. Ugye ott leszel? – mielőtt válaszoltam volna a lánynak, Kedvesemre néztem, aki szintúgy engem nézett és mosolygott. Ha valahol parti lesz, ott Song Mino is ott lesz. Naná, hogy megyek.

- Persze. –válaszoltam közömbösséget mutatva, de álcám egy kicsit nehezen ment, mivel legjobb barátnőm visítva a nyakamba ugrott örömében. Nem csodálkozok, hogy ennyire boldog, hisz lassan öt év barátság után már csak egy napot kell várnia arra, hogy együtt táncolhassunk az Albatraoz-ra. Feltéve, ha aznap épp ott lesz a lejátszási listán.

„Suli mögött, háromkor. M.S.” –kaptam sms-ben az újabb találkozó időpontját. Az idő ezután természetesen csigalassúsággal telt el, én pedig megállás nélkül azon agyaltam, hogy ma vajon hova megyünk, és meddig leszünk együtt. Annyira hihetetlen, hogy egy olyan fiú, mint ő képes szeretni egy olyan lányt, mint én.

- Találd ki, ki vagyok! –lopakodtam utána, majd takartam el szemét, de ő villámokat megszégyenítő gyorsasággal kapta el csuklómat, szorított a falhoz és csókolt meg erőszakosan.

- Egyetlen egy kérdésemre válaszolj, rendben van?

- Igen.

- Ma lefekszel velem, vagy sem? – ha azt mondom, hogy kérdésére még a pisi is megfagyott bennem, akkor talán elmondok mindent, igaz? Hogy képes ilyet kérdezni, ilyen nyíltan? Ráadásul az iskola területén, méghozzá úgy, hogy mindössze két hete vagyunk csak együtt. – Válaszolj! –kiabált rám.

- Én… én… nem hinném, hogy… - motyogtam, mire ő fogta magát ellökött én pedig a földre zuhantam.

- Nem baj, majd megteszi helyetted más. Azért remélem nem élted bele nagyon magad. Lehet, hogy te képes lennél ezt még folytatni, de én nem. Még soha nem tepertem egy lány után ennyit, pláne nem egy olyan után, mint te. EunBi volt az egyetlen, akinek ugyaneddig csavartam a fejét, hogy ágyba vihessem. De nála még élveztem is, mert ő jó nő, de te… Te nem vagy más, mint egy elcseszett földönkívüli, akihez még bottal sem nyúlnának az emberek.

- Mino…

- Ugye tényleg nem gondoltad komolyan, hogy egy olyan srác, mint én képes lennék szeretni egy olyan lányt, mint te? Ne nevettess már. Most, hogy tudom, nem kapom meg tőled azt, amit akartam, vissza megyek a legjobb barátnődhöz. Ő legalább mindig tárt karokkal vár. Vagy mondjam inkább úgy, hogy tárt lábakkal?

Most mégis miért sírok? Miért én vagyok a világ legnagyobb barma, idiótája, vesztese, szerencsétlene? Miért pont engem kellet kipécéznie magának? Valamit biztos nagyon elcsesztem előző életemben, hogy így ver a Sors. Hogy lehet az, hogy az igazi első szerelmem, akivel történt is valami, egy ekkora faszkalap? Hogy lehet az, hogy bedőltem a maszknak, az egyik szerepének? Hogy eshettem bele ennyire ilyen rövid időn belül? Hogy törheti valaki még jobban össze azt a szívet, ami már alapból ripityára törött? Én vagyok a hülye, hogy egy pillanatig is hittem neki. Gyűlölöm őt. De… ha tényleg gyűlölöm, akkor miért fáj? Miért volt rám ilyen hatással? Miért érzem azt, hogy az elvesztése a világ végével egyenlő? Miért akarom azt, hogy visszajöjjön, átöleljen és úgy viselkedjen, mint az elmúlt hetekben? Egész egyszerűen miért szerettem bele egy olyasvalakibe, mint Song Mino?