Smile again (WINNER)

Szereplők: Winner, Woo Seulgi(OC)

Figyelmeztetés: Nincs~

Leírás: Az ember sokszor bizalmatlan önmagával, és a társadalommal kapcsolatban. Sokszor nem tudjuk kontrolállni azokat az érzéseinket, amelyek a negatív dolgokat hozzák életünkben. Minden ember legalább egyszer átéli azt, amikor a saját valóságát látja, ami igazából csak a saját démonjainak a csúf játéka. De a barátok azért léteznek, hogy ezeket a lényeket gyökerestül elpusztítsák és újra fényt hozzanak az életünkbe.
Shiro-chan

Monitorom fénye. Ez az egyetlen dolog, ami most fényt ad az életemben. Semmi más. A négy fal börtönében vagyok. Pontosabban inkább a folyamatos, véget nem érő ördögi kör börtönében, ami megállás nélkül követi minden léptemet. Nyári estéhez híven meleg van, egyedül az aprócska ventilátorom az, ami felkavarja apró szobám levegőjét. Az ablak itt van tőle három lépésre, de… jelenleg ez a három lépés olyan hosszúnak tűnik. Egy olyan útnak, amihez elkéne engednem rengeteg olyan dolgot, amihez most ragaszkodok -vagy inkább azok ragaszkodnak hozzám. Ha kinyitnám az ablakot, azzal elhúznám a függönyömet, ami besötétít és elválaszt az utcáról beszűrődő fénytől. Nem, most képtelen vagyok elhúzni a függönyt.

Miért? Olyan sokszor kérdezem, hogy „miért pont én”. Olyan sokszor érzem azt a félretéveszthetetlen erős szorítást és nyomást a mellkasomban, ami a lelkifájdalom legegyértelműbb jele, hogy már lassan azt se tudom most éppen mi fáj és miért. A családom a baj? Esetleg a barátaim? Esetleg az emberek tekintete? Esetleg a hozzáállásom saját magamhoz, amiből igencsak hiányzik az önbizalom és a magabiztosság.? Tényleg nem tudom. Keresem, kutatom az okokat, hogy most éppen miért, de nem találom őket, elvesztettem őket. Egyedül csak azok a démonok maradtak itt velem - amik hozzám tapadtak, mint egy kullancs, esetleg egy pióca – amelyek a múltam, azoknak a bizonyos „okoknak” a maradványai. Amik rengetegszer besötétítik napjaimat, amik miatt elfordulok az emberektől, bunkó leszek velük, nem akarom őket látni, amiért képtelen vagyok olyan hangosan nevetni, ahogy általában és képtelen vagyok mosolyogni. Ilyenkor, amikor ezek a bizonyos démonok ismét a szívemet falják, egyetlen egy dologra vágyok csak igazán: egy ölelésre, egy sablonos, ám mégis bíztató „minden jobb lesz”-re és arra, hogy valaki saját akaratából felvidítson. Nem azért, mert valaki azt mondta neki, vagy ez lenne a kötelessége, nem. Azért, hogy megmutassa, hogy fontos vagyok neki. Nem kell itt nekem szerelem, elég lenne a legjobb barátom.

Ahogy görgetem a kék közösségi oldal kezdőlapját látom csak, hogy mindenki más, az a több száz ismerős idegen, milyen jól szórakozik a bulikban, a barátaiknál, a családjával, a kutyájával, macskájával, én meg nyomorultan kuporgok az albérletemben várva a csodára, ami valószínűleg beszorult egy fába, ezért képtelen ide sietni hozzám. Nézzük csak, mik vannak terítéken: valakinek a képét százan lájkolták, valakit ötvenen köszöntöttek fel, valaki tíz embert jelölt meg egy fényképen, valaki ott lesz valamilyen hülye fesztiválon, valaki pedig csak szimplán egyedül van, mint én. Néha azon tűnődők, hogy ha két ember egyedül van, de végül is együtt vannak egyedül, akkor még sincsenek egyedül, hisz van valaki, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Persze az egyedüllét fogalma hatalmas. Két csoportba oszthatjuk: fizikai értelemben vett egyedüllét és lelkileg vett egyedüllét. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy csak fizikailag vagyok egyedül, vagy lelkileg is. Valahányszor eltűnnek mellőlem az emberek és nem ír, nem hív fel senki, akkor szerintem az agyamban bekapcsolódik valamilye vészjelző ezeknek a hülye démonoknak, hogy „na, gyertek, most. Most támadjátok meg”. Leegyszerűsítve, szimplán az agyam csapja be az érzéseimet, amik miatt egyre távolodok az emberektől. És bár felfogom ezt, nem tudom elfogadni. Mert az emberek rosszak, és csak bántani akarnak. Vagy nem? Sosem tudom. Egyszer ezt az arcukat mutatják, egyszer a másikat. Ám mindkettőnél ott vannak a polcokon sorakozó álarcok, amiket különböző személyeknél, szituációkban viselnek. Elképesztők vagyunk.  

Egyszer csak meghallom az ismerős jelzést, miszerint valaki üzenetet küldött nekem. 

SM: Okey-Dokey, yo~ Kinek van kedve találkozni? Kezeket a magasba. 

LS: Put your hands up in the air, PUT YOUR HANDS UP IN THE AIIIIR. 

SM: Hands up in the air, hands up in the aiiiir~~~ 

NT: Nah, Dumb és Dumber ismét hozzák a formájukat… -.-”

LS: Yaah, ne legyél ilyen. Csak mondj igent. 

NT: Legyen. 

KJ: *Annyira erőteljesen kapálózik, hogy mindjárt kiesik a székéből* Én akarok taliznii~ Úgy is tökre unatkozok TT-TT

SM: Ahh, Hyung, olyan aranyos vagy^^

KS: Már megint minek kell ötvenezer üzenet küldeni a csoportba? Elég lenne, ha csak egy „igent” írna mindenki, és akkor nem kéne kilométereket görgetni azért, hogy megtaláljam megint miről van szó. 

SM: Na, megint itt van a baszogatós énje…

LS: Nyugi, megoldom. 

*Lee Sunghoon eltávolította a csoportból: Kang Seungyoon*

KJ: XDDDDD 

NT: Ha öt másodpercen belül nem vesztek vissza a csoportba, mindenkit megölök! – Kang Seungyoon

*Kim Jinwoo felvette Kang Seungyoont a beszélgetésbe*

*Song Mino a következőt állította be Kang Seungyoon-nak: Szerelmünk♥”

NT: Roppant mód hálás lennék, ha kedves Seungyoon végre kijelentkeznél a fiókomból… 

SM: Oooh… akkor már értem, hogy miért lett a lányok kötő szava a „furcsa Nam Taehyun”.XD

NT: Megölöm.

*Kang Seungyoon elhagyta a beszélgetést*

*Lee Seunghoon felvette Kang Seungyoont a beszélgetésbe*

LS: SZENVEDJ, MUHAHAH. 

SM: *popcont zabálva élvezi a mészárlást*

KJ: De, akkor végül is mikor találkozunk?^^

SM: Jaj, tényleg. Egy óra múlva a graffitinknél.

Aaah, teljesen elfeledkeztem arról, hogy tagja vagyok ennek a beszélgetésnek. Minek is vettek be, nem tudom. Ezek öten legjobb barátok, én egyszer csak közéjük kerültem, és azóta úgy kezelnek, mintha egy lennék közülük. De miért? Mit akarnak egy olyantól, mint én? Keressenek inkább valakit, akinek szebb az alakja, kedvesebb és viccesebb.

*Woo Seulgi elhagyta a beszélgetést*

Na, így legalább nem jön több idegesítő üzenet tőlük. Tényleg nem értem, hogy miért bánnak velem úgy, ahogy. Nem azt mondom, hogy nem esik jól, hogy törődnek velem és az, hogy a barátjuknak neveznek, de… de sokszor vannak ilyen „emlékszel, amikor” pillanatok, ahol mindenki emlékszik és nevet, kivéve engem. Mert ők már akkor is együtt voltak, én pedig nem. Ilyenkor érzem igazán azt, hogy nem vagyok más, csak egy kívülálló, aki fölöslegesen van ott, ahol.

Így hát figyelmen kívül hagyva őket mindent folytattam ott, ahol abba hagytam: zenehallgatás és teljes magányba vonulás. Valamikor a Lana Del Rey albumom közepén hallottam meg, hogy valaki mint egy vadállat nyomja a csengőmet, és talán egy megafonnal szólítgat. Mivel nem akartam, hogy a szomszédoknál teljesen kiborítsam a bilit, így inkább lesiettem és megnéztem, hogy kik is azok. Amint kiléptem a házból láttam, hogy az öt barom az.

- Yaah, mi lenne ha nem ordítanátok körbe az egész kerületet? -szidtam le őket.

- Mi lenne, ha nem játszanád megint az antiszociálist és találkoznál velünk? -kérdezett vissza Seungyoon, teljesen ignorálva szavaimat. Válaszra sem méltatva őket fordítottam nekik hátat azzal a céllal, hogy visszamenjek lakásomba, mikor megéreztem a hátamnak csapódni valamit, ami abban a pillanatban szétcsattant és csurom víz lettem. A következő ilyen támadás már a fejemet érte.

- Nektek teljesen elment az eszetek? -ordítottam a két legfőbb normálatlannak, Minonak és Seunghoon-nak.

- Tudod, szerelemben és háborúban mindent szabad. -készített elő még egy lufit Hoon.

- És még is hol van itt szerelem? – mutattam végig rajtunk.

- Ez itt a lényeg. Szerelem kilőve, maradt a háború. Támadáááás! -kiáltotta el magát Mino, mire mind az öten egyszerre kezdtek el dobálni.

Ahogy egyre vizesebb lettem, úgy csökkent a türelmem is. Aztán egyszer, amikor szerintem az utolsó száraz helyet is eltalálta Taehyun, az idegrendszerem végleg összeroppant és kergetni kezdtem őket. Mivel fizikai hátrányban vagyok tőlük -pff, hülye sportolók- ők messze futottak előlem, míg én a lelkemet kiköptem csak azért, hogy megverhessem őket. Legnagyobb szerencsémre, az egyetlen, a hamisíthatatlan gyenge láncszem kezdett lemaradni a többiektől, akit így sikeresen eltudtam kapni. És így történt, hogy míg én Jinwoo haját téptem, ő addig a maradék lufijait pukkasztotta ki rajtam, majd amint elfogyott az, megpróbált eltolni magától, de nem engedtem. Egy óvatlan pillanatban azonban mindketten megbotlottunk, egy kisebb emelkedőn elfele gurultunk, végül pedig a sima talajon fékeztünk le. Ahogy kinyitottam szemem, hogy megnézzem merre is gurultunk a nagy graffitivel találtam szembe magam, amin mind a hatan rengeteget dolgoztunk.

- Te most tényleg megharaptál? – nyivákolt rózsaszín hajú barátom.

- Nem tudom ki vizesebb, mint a halak a folyóban! – ütöttem meg még egyszer karját.

- Hé, hülye lány. – szólt Taehyun.

- Minek mertél nevezni? -keltem fel a földről, azzal az indokkal, hogy most nagyon megölöm, de ő csak egy helyben állt és várt. Még akkor is csak állt ott és várt, amikor már készítettem az öklömet, ám a következő pillanatban egy nem várt fordulat történt. Taehyun két hatalmas karjával szorosan magához ölelt, gyakorlatilag annyira, hogy majdnem kinyomott belőlem minden szuszt.

- Legközelebb, ha szeretet hiányod van azt mondjad, és ne lépj ki a beszélgetésünkből. – mondta, utána pedig egy puszit nyomott fejem búbjára.

- Nagy ölelééés! – kiáltotta el magát Dumb és Dumber, így másodperceken belül öt fiú ölelt engem.

- Attól, hogy buta vagy, mi a barátaid vagyunk. Attól függetlenül, hogy mit mondanak a démonjaid, az agyad, a lelked, te magad. Mi mindig szeretni fogunk. – simította meg az arcomat Yoon.

- De, ha egyszer képtelen vagyok még mindig felfogni, hogy befogadtatok magatok mellé! Egyszerűen nem találom a megfelelő indokot, amiért olyan fiúk, mint ti, egy olyan lánnyal, mint én, miért akarnának barátkozni.

- Most azt szeretnéd, hogy mindenki mondjon valami szépet rólad? Sosem hittem volna, hogy így akarsz minket rávenni a bókolásra… - cöttögött Hoon.

- Nem, én ezt nem így…

- Kezdem. – tette fel a kezét Jinwoo, mint aki csak arra vár, hogy a tanár őt szólítsa fel legelőször- A hangod. Imádom hallgatni, amikor beszélsz. Egyben izgató és megnyugtató is.

- A szemeid. Sok ember tudja palástolni az érzéseit, még a szemeivel is, de te nem. Ebből a két barna bogyóból mindent kitudok olvasni. Sokszor azt is, amit nem akarok. – mosolyodott el keserűen Taehyun.

- Azt, hogy balfasz vagy. – közölte egyszerűen Seungyoon, mire mindenki megdobta valakivel, én pedig aprón elmosolyodtam. – Komolyan mondom. Nem hittem volna, hogy valaki Jinwoo és Mino hyungnál is lehet rosszabb, aztán találkoztam veled. És ez a részed rengeteg olyan pillanatot adott az életemben, amit ha kínoznának, se tudnék elfelejteni.

- A bőröd. És most mindenki kussol a bőr-fétisemről, mert most nem az a téma! De ezt leszámítva te vagy az egyik olyan ember, akit imádok megölelni, vagy csak hozzáérni. Olyan jó puha, tiszta, egészséges és szép bőröd an, hogy azt még az idolok is megirigylik, de tényleg. – mondta Mino, majd végig simított az arcomon.

- Én azt szeretem, hogy bármiről beszélhetünk veled. Nem vagy finnyás, és még azt is elviselnéd, ha kocsikról beszélnénk. És arról meg ne is beszéljünk, hogy te vagy az egyetlen, aki nem patkányozta le szegény kutyámat. – borzolta össze a hajamat Seunhoon.

- És tudod mi az, amit mindannyian szeretünk benned? – kérdezte Jinwoo, én pedig közel álltam a síráshoz.

- Nem igazán…

- A nevetésed. -felelték kórusban, mire nálam tényleg eltört a mécses, és jobban sírni kezdtem, mint egy kisbaba, mikor éhes.

Tényleg nagyon buta vagyok. Hogy gondolhatok olyanokat, hogy senkinek nincs rám szüksége, senki nem szeret, egyedül vagyok és magányos, mikor ezek a fiúk itt vannak nekem? Kezdem úgy érezni, hogy csak úgy, mint nekem, nekik is megvannak a saját kis démonjaik, amik belülről emésztik őket, de ezeket a kis dögöket azzal próbálják kiírtani, hogy jól szórakoznak, élvezik az életüket és bebizonyítják, hogy a barátaik mindennél fontosabbak nekik. Hiszen ez az öt fiú is, valahol mélyen, nagyon elrejtve a szívükben magányosak. Viszont azáltal, hogy mi hatan, együtt vagyunk egyedül, még sem vagyunk egyedül. Sokkal inkább együtt. A lehető legerősebb és legszorosabb kapcsolatban.