Szereplők: Irene (Red Velvet), Mino, Seunghoon, Jinwoo (Winner), Suho (EXO)
Figyelmeztetés: +18
Részlet: "Egész szép helyen laksz. Nagy hűtő tele a legdrágább kajákkal, amit úgy is dobsz, megannyi külföldi és öreg, mégis minőségi bor és whisky, nagy TV, több millió wont érő szőnyegek, bútorok, képek és vázák. És a kedvencem… fekete bőr kanapé. Csak nem vártál?
- Hidd el, előbb várnám tárt karokkal a halálos ítéletem, mint Téged. -dobtam le magam a kanapéra mit sem törődve a lány jelenlétével.
- És ha én vagyok a halálos ítéleted?"
Megjegyzés: huh, jó régen volt már, hogy írtam volna bármit is.>< Viszont mivel itt volt a nagy karácsonyi-láz, így jelentkeztem egy Kpop titkos anygalka küldetésre, és ez lenne az egyik aprócska történet, amit én írtam. Elméletileg még lesz kettő.:3
Shiro-chan
Mino. Song Mino. Aki hallja ezt a
nevet, egy dolog jut eszébe: beolvadni a környezetébe, nem kelteni semminemű
feltűnést. Nem akarok túlozni, ha azt mondom, hogy az egész világ ismeri a
nevem, de pont annyi ember tudja ki vagyok, hogy meglegyen a magam tekintélye.
Az emberek jönnek, majd mennek. Fontosak lesznek, majd eltűnnek az éterbe.
Harcolnak, majd elbuknak. Csak az tud fennmaradni a csúcson, aki kizár magából
mindent, nem enged a szorításnak, de képes visszaszorítani olyan erősen, hogy ő
legyen az első, aki megfojt és nem megszorít.
Szerda tizenhét óra ötvenöt perc. Szokásomhoz
híven most is rágyújtok szegfűszeges cigarettámra miközben összegzem a mai nap
eseményeit. Unalmas ügyfelek, unalmas ügyek, unalmas módja annak, hogy
elintézzük őket. Mostanában nincsen semmi, ami úgy Isten igazából felkeltené a
figyelmemet. Ami elérné, hogy csak egy kicsit is kirázzon a hideg, hogy azok a
bizonyos szőrök felállhassanak a hátamon, a kezemen, az egész testemen. Az
emberek egyre unalmasabbak és kiismerhetőbbek. Ahogy most is. Miközben a banda
többi tagjára várakozok, akarva-akaratlanul végig pásztázok minden emberen, aki
elhalad előttünk. Mindenki azt állítja magáról, hogy egyedi. Mindezt különféle
hajakkal, öltözékekkel, stílusirányzatokkal, tetoválásokkal és nevetséges
titulusokkal teszik. De nem fogják fel, hogy ha egyszer mindenki másmilyen,
akkor igazából az az egyforma? Olyan, hogy különleges nem létezik. Csak egy
bizonyos szintig. Ameddig valaki meg nem töri a mostani „különlegeset”.
Valahányszor elhangzott valakinek a
szájából a „Jaj, én annyira félek az ilyen fiúktól” mondat elmosolyodtam. Az
jó, ha félnek tőled. Ha valaki fél tőled az azt jelenti, hogy van hatalmad. És
ha van hatalmad az egyet jelent azzal, hogy ebben a kárhozatra ítélt világban
valaki lehetsz. Előttem sincs túl sok lehetőség. Pontosabban egy: beállok a
felnőtté válók sorába, a hatalmammal előre török, eltaszítok magam mellől és
magam elől mindenkit, aki az utamat állja és megvalósítom a saját birodalmamat.
Viszont ez csak addig történhet meg, amíg nincs okom a félelemre. Márpedig
nekem, a nagy Song Minonak még is mi oka lenne félni?
Az életben tudjátok mi a vicces? Az, hogy
mindig akkor ér utol és vág tarkón, amikor hátra dőlsz a székedben, vizsgálod a
szépen elvégzett munkádat, de ő azt mondja „minden még csak most kezdődik”. Bár
az utca zsúfolt és kiabálásokkal teli, azoknak a bizonyos tűsarkaknak a
kopogását ezer közül is felismerném. A hangos zörej nyílvesszőkét szúrta át
dobhártyámat, ami beindította nálam a vészjelzőket: ha nem tűnők el, végem van.
Mint mondtam, ha félek, elbukok. Már pedig ha ez a nő a közelemben van, félek.
Ami nem történhet meg. Társaim látják rajtam a habozásomat, és keresik pánikom
forrását, de ő maguk sem gondolták volna, hogy pont egy lány lesz az, aki
megfélemlít.
- Újra találkozunk Song. – köszöntött lágy
hangján. Ha valaki képes arra, hogy új személyiséget varázsoljon magára, az ő.
Amikor legutoljára láttam még derékig érő világos rózsaszín haja volt, stílusát
tekintve „pastel-goth”-nak titulálva önmagát. Ruhái szinte csak és kizárólag
lilából, feketéből, fehérből és esetleg türkizkékből álltak. Ha szoknyát viselt
a fölött ott pompázott a tüll, ha nadrágot, akkor lyukak, csontvázak, csíkok és
ezekhez hasonló minták pompáztak rajta. Akkoriban iszonyat erős sminket
használt: alap bőrszínénél több árnyalattal fehérebb alapozó és púder, fekete
vagy sötétlila rúzs, erős és füstös fekete szemfestékkel. Akik nem ismerik őt,
azt állítanák, hogy az évekkel ezelőtti énje egy teljesen másik személy, mint
aki most itt áll előttem.
- Először YooSeul, majd Mina, aztán Rosé, utána
SunHi, végül pedig Lilly. Most kinek az identitását loptad el, Kedvesem? –
kinézete alapján valami olyan nevet képzelek mellé, ami egyben kifejezi azt,
hogy bölcs, intelligens, tündöklő, tökéletes, valamint értékes. Valami
olyasmit, mint Jina vagy InHyeon.
- Irene. Csak szimplán, Irene. – milyen ironikus.
Egy katasztrófát keltő lány azt a nevet választja, aminek eredetileg béke volt
a jelentése? Pff. Bár… ha jobban belegondolok tényleg eléggé békés és… átlagos
a kinézete. Gyönyörű bőrét kivételesen nem rejti több réteg smink, szemhéján
enyhe tusvonal látszódik csak, orcáján pedig halvány pirosító. Világosbarnahaja
egy gyengéd fonatban volt, feje tetején egy virágokból készült hajpánttal. Egy
egyszerű kék szatén ing volt rajta egy még egyszerűbb fehér szoknyával és
ugyancsak fehér magassarkúval. – Nem változtál semmit. Ugyanaz az elnyűtt
bőrdzseki, Ramones-póló, szaggatott farmer nadrág. A hajad egy kicsit nőtt, ha
jól látom, de semmi különbség. De tényleg, még a tekinteted is ugyanolyan:
vágyakozó. Arra vágysz, hogy megkaphass.
- Még mindig túl sokat képzelsz magadról. –
forgattam meg szemeimet. – Mit akarsz?
- Túl zsúfolt nekem ez a hely. Nem mehetnénk el
valahova, ahol… kettesben tudunk beszélgetni? – karolt belém. Ahogy hozzám ért
valami megint megindult bennem. A szívem ismét vadabban kalapált, a hideg
futkosott a hátamon. Ez így nem jó, nagyon nem jó. – Mondjuk, a lakásod?
- Pff… Hoon, menjetek ma nélkülem. Van egy kis
elintéznivalóm.
- Minden rendben lesz Vele? – az egyetlen ember,
aki ismeri a kapcsolatunkat… Irene-nal, az Seunghoon, a jobb kezem.
- Persze. Menjetek csak. Holnap találkozunk.
- Remélem is. Mert ha nem, akkor megvannak a
kapcsolataim, hogy megtaláljalak, ribanc. – szögezte a kijelentést egyenesen a
lánynak.
- Ennyire alábecsülöd a vezéredet?
- Nem. Csak tudom, hogy amikor a gerincet
osztották, Te véletlenül nem álltál sorba.
- Valami azt sugallja, hogy még mindig nem bírsz,
Seunghoon.
- Nagyon gyorsan vág ennek a valaminek az esze.
Leléptünk. -köszönt el tőlem barátom.
- Akkor gondolom mehetünk mi is. -karolt belém.
Egész
úton azon gondolkoztam, mit keres itt. Mit akar tőlem. Miért kereshetett fel.
Mi az, amire szüksége van? Ha egy lány túlságosan kedves hozzád az csak egyet
jelenthet: beveti minden báját, hogy beleszeress, te bele esel, mint vak a
gödörbe, ő ezt kihasználja, majd amikor nem számítasz rá, végleg ellop tőled
mindent. Bár ártatlannak tűnik a mellettem lépkedő nőszemély, még sem az.
Majdhogynem napra pontosan két éve annak, hogy együtt dolgoztunk és
cserbenhagyott. Az akkori célunk ékszerek voltak. De nem akármilyenek: Goryeo
dinasztia béli ékszerek. Bejutottunk a múzeumba, hatástalanítottunk minden
biztonsági rendszert és megfigyelő eszközt, szinte nyom nélkül vittük el a
madár alakú arany mandzsettát. Pont úgy, mint ahogy még akkor Lilly-ként ismert
lány is tette az életemmel. Majdnem elkaptak szökés közben, mert a lány elment
a kocsival az akkori segédünkkel Junmyeon-nal együtt. Szerencsémre Seunghoon is
ott volt, így ő szöktetett meg egy alagúton keresztül. Az akkori lakásomból
semmi nem maradt: bútorok, ékszerek, evőeszközök, ruhák, pénz, minden eltűnt.
Akkor már együtt éltünk Lillyvel. Mindent elvitt tőlem egyetlen egy kép
kivételével, amire ha ránézek, megtudnám ölni. És most mi történik? Aki egyszer
elvett tőlem mindent itt sétál mellettem csöndben, mintha mi sem történt volna.
Legszívesebben megölném, kibelezném, végeznék vele, de… túl gyönyörű.
- Gyűlölöm.
– motyogtam magamban.
- Tudom. Én is gyűlölöm magam. – ennyi volt minden
válasza lakásomig. Bassza meg. – Egész szép helyen laksz. Nagy hűtő tele a
legdrágább kajákkal, amit úgy is dobsz, megannyi külföldi és öreg, mégis
minőségi bor és whisky, nagy TV, több millió wont érő szőnyegek, bútorok, képek
és vázák. És a kedvencem… fekete bőr kanapé. Csak nem vártál?
- Hidd el, előbb várnám tárt karokkal a halálos
ítéletem, mint Téged. -dobtam le magam a kanapéra mit sem törődve a lány
jelenlétével.
- És ha én vagyok a halálos ítéleted? – simított végig
mellkasomon, majd adott egy csókot fülem mögé. Nem mondom, hogy nem esett jól,
de nem veszthetem el a fejem.
- Akkor kérem a legerősebb gyógyszert. –
tarkójánál szorítottam meg, majd tartottam fejéhez egyik fegyveremet. Egy
pillanatig habozott, majd nevetve eltávolodott tőlem és az erkély ajtóhoz ment.
- Gyönyörű innét a kilátás. – bámult ki az ablakon
lenyűgözve.
- De nem
olyan gyönyörű, mint Te. -gondoltam magamban. Akármennyire is utálom, még
mindig ő a legszebb élő teremtmény ezen a Földön. Egyesek azért akarják
megmenteni bolygónkat, mert ez az egyetlen hely, ahol van csoki. Nos, én azért,
mert ez az egyetlen hely ahol láthatom Li… akarom mondani Irenet. Tényleg
vicces ez az élet. Még mindig érzek valamit az iránt, akit utálok. Lehet, hogy
ez csak egy mellékhatása ennek az érzelemnek? Pár perces csönd után én is
csatlakoztam mellé és bámultam a busan-i fényeket. Olyan békés ilyenkor ez a
város. Nem látsz mást, csak a fényeket. Azt hiszed, hogy az emberek ilyenkor a
legbékésebbek. Az átlag igen. Viszont az átlag alatti réteg, mint mi, nem. Mi
ilyenkor vagyunk elemünkben. Ilyenkor nem találnak ránk a normál emberek, a
zsaruk, a törvény, a politika. Ilyenkor nem létezik semmi más, csak a mi
világunk. – Minek jöttél ide? -akármennyire is szerelmes vagyok Busan éjszakai
látványába, nem bírom elviselni, hogy itt van. Azt akarom, hogy mellettem
legyen, de azt is akarom, hogy eltűnjön innét és soha többé ne lássam.
- Átvert. –
felelte egyszerűen. Tudom kire gondol, de… de azt akarom, hogy szenvedjen.
Pontosan annyira szenvedjen, mint ahogy én szenvedtem.
- Kiről beszélsz?
- Suho. – Ööö… lehet, hogy még sem ugyanarra az
emberre gondoltunk. Ne már, így nem lesz olyan édes a bosszú, ha még mindig ott
van neki az a seggfej.
- Kicsoda?
- Junmyeon. – Ahaa. Szóval, akkor most az a menő,
ha ötvenszer nevet változtatunk. Értem én. Kezdem úgy érezni, hogy kezd lejárt
lemez lenni a „Song Mino” titulus. Na jó, kit akarok én hülyíteni? Ez az a név,
ami soha nem megy ki a divatból és mindenki tudni fogja a helyét, amint
meghallja.
- Értem. És még is mit tett?
- Angliában történt az egész. Tudod jól, hogy
mindig is rabja voltam a koronázási ékszereknek, hisz, egy királynő nem érdemel
kevesebbet. Már majdnem megvolt. Szinte a kezem között volt a korona, mikor…
mikor megtámadtak minket. Vagyis, pontosabban csak engem. És én a bolond
fejemmel nem a koronát és a pálcát féltettem, nem. Őt. A szerelmemet. Viszont…
viszont hátba támadott. Szó szerint. Egy éles szúrást kaptam a hátamba
valamelyik csatlósától. Az az egy szerencsém volt, hogy sosem megyek el
küldetésre védőfelszerelés nélkül, így nem lett semmi bajom, de… de ott, akkor
mindent elvesztettem. A férfit, akit szerettem, az ékszereket, amikre kiskorom
óta vágyok, a vagyonomat, a lakásomat, a jövőmet, a csapatomat, mindent, amit
csak lehetett.
- Hé kislány. Állj be a sorba, nem Te vagy az
egyetlen, csak úgy mondom. – Látod,
látod, bolond liba. Ezért kellett volna velem maradnod. Tény, hogy ezt soha
nem mondtam volna ki hangosan, de ez az igazság. Jun… vagyis Suho hasonló módon
bánt el vele, mint Ő velem. Hah, Isten tényleg nem bottal ver.
- Sajnálom.
- Tök mindegy. Így is én vagyok az, aki jól kijött
mindenből. Van egy szép lakásom, szerveztem egy jobb bandát, rengetegen
ismernek és rettegnek tőlem, ezzel együtt maguknak is akarnak. És itt vagy Te…
senki nem támogat. Nincsen semmid. Egyedül maradtál.
- Tudom, elismerem, hogy rengeteg borzalmas dolgot
követtem el a múltban de, kérlek, Song Mino, segíts nekem. – mielőtt még végleg
ott hagytam volna a gondolataiban csuklómnál fogva húzott vissza magához.
- Még is miért segítenék neked?
- Segíts tönkre tenni Suhot. Van nála valami,
amire szükségem van nekem is, és neki is. Jelenleg nem árulhatok el róla sok
mindent, de lényeg az, hogy olyan információ van rajta, ami akár egy egész
nemzetet a pusztulás szélére vezethetne. Tudod jól, hogy nála nincs jó kezekben,
ha az enyémben lenne, biztonságban is lenne. Könyörgök neked, hogy segíts.
- Had gondoljam végig. Megvan. A válaszom: nem. Ha
csak ennyit akartál, akkor távozhatsz.
- Ha szép szóval nem bírom meghozni a józan eszed,
akkor majd azzal, hogy az adósommá teszlek.
- Mégis miről beszélsz? Nincs semmi, amivel
tartoznom kéne neked. Megvan mindenem.
- Oppa, hónapok óta figyellek. Tudom, hogy mi az a
dolog, ami régóta nincs meg neked. – utálom a női nemet. Komolyan mondom,
gengszter helyett inkább papnak vagy apostolnak kellett volna mennem. Sokkal
kifizetődőbb lenne.
Ajkai pontosan olyanok voltak, mint
két éve, ha nem finomabbak. Alapvetően nem láttam, hogy viselt volna rúzst, de
utólag kiderült, hogy eperízű ajakbalzsam volt rajta. A kedvencem. Nem tudtam
ellenállni a késztetésnek, így végig nyaltam ajkain, mire ő kinyitotta azokat.
Nyelve azonnal megkóstolta enyémet, ami elfogadva a felhívást visszakóstolt.
Vad csatánkat végül én törtem meg: szája helyett nyakára tapadtam, mint egy
vámpír. Lehet régen voltunk együtt, de nem felejtek. Egyből a legérzékenyebb
pontját vettem támadásba, és szívtam ki. Eközben kezeimmel fenekét
markolásztam, majd miután meguntam a játékot téptem le róla és magamról
felsőinket. Apró és fehér keze óvatosan végig simított felsőtestemen, szemeiben
csillogást és vágyat láttam. Így álltunk pár másodpercig, mikor hirtelen
felpillantott rám.
- A kanapéra, most! – szinte fel se fogtam mi történt, ismét ajkamra tapadt,
lábait derekam köré fonta, így gyakorlatilag vele a karjaimban botorkáltam el a
bőr ülőalkalmatossághoz. Amint leültem, csókunk még forróbb lett. Csípőjét
mozgatni kezdte rajtam, ami állatias morgásra késztetett. Egyszer csak a
ringatózás apró ugrálásokba ment át, amitől teljesen elvesztettem a fejem. Nem
tudtam mit kezdjek magammal. Jobban öleljem, jobban simogassam, esetleg jobban
szorítsam, hagyjam, had csinálja amit akar.
- Térdre, most! – utasítottam, mire ő egy
alattomos mosolyra húzta száját. A lehető leglassabb mozdulatokkal simogatta
combomat, s csókolta férfiasságomat nadrágon keresztül. Majd’ megőrültem,
annyira vágytam már rendes érintésére, de ha most arra utasítom, hogy
cselekedjen, akkor azzal elvesztem a harcot. Márpedig én soha sem vesztek. Így
hát csak néztem és tűrtam, ahogy játszadozott velem. Csigákat és lajhárokat
megszégyenítő lassúsággal gombolta ki nadrágomat, ezzel ellentétben viszont, én
olyan gyorsan emeltem fel csípőmet, hogy szabadulhassak meg a feleslegtől, azaz
farmeromtól és alsónadrágomtól. Irene nem válaszolt semmit, csak ismét egy
mosoly kúszott szájára, miközben benedvesítette azt. Láttam, hogy mondani akart
valamit, én is akartam mondani valamit, de… de nem jöttek ki a szavak. Ismét
kezeit használta először pont, mint régen. Hüvelykujjával gyengéden cirógatta
makkomat, majd szépen fokozatosan haladt lefele. Változott a technikája,
méghozzá mindenképp pozitív irányba. Mondjuk, nem akarom megtudni, hogy minek
köszönheti ezt a változást. Egyáltalán
nem. Csak azt akarom tudni, hogy mennyivel lesz jobb, mint volt. Egyik óvatlan
pillanatomban keze mellé meleg szája társult. Előző útvonalát követve
kényeztetett orálisan. Hol lassú volt és óvatos, hol gyors és erőszakos.
Itt-ott még az is belefért, hogy megharapjon. Egyes férfiak utálják, általában
én is gyűlölöm, amikor egy lány nem képes fog nélkül csinálni, de ez teljesen
más volt. Ez nem véletlen volt, ez szándékos. De még mennyire, hogy az volt.
Szinte tökéletes. Óráknak tűnő hosszú percek után bizseregni kezdett mindenem.
Talpamtól kezdve, combomon és hasfalamon át egészen fejem búbjáig. Elért az
oly’ régóta nem érzett orgazmus. Ahogy egyre csak fokozódott az érzés a lány
úgy játszadozott velem: hol lenyelte ondómat, hol hagyta, hogy belepje
felsőtestét. Végül kérés nélkül felállt, és annak érdekében, hogy újra
izgalomba hozzon -ami egyébként egyáltalán nem volt nehéz az ő esetében-
elkezdte levenni a rajta maradt ruháit. Szoknyáját nagy precízséggel cipzározta
ki, majd fehérneműben eltűnt a halószobám irányába. Pár másodperc múlva egy
doboz óvszerrel tért vissza. Ismét nem mondott semmit, szimplán a szemünkkel
kommunikáltunk. „Még mindig az éjjeli
szekrény második fiókjában, leghátul, a papírok, dossziék és alvós zoknik
mögött van” -üzente tekintetével. A kis dobozkát lehelyezte az asztalra,
majd ledobta magáról a fehér csipkés melltartót és bugyit is. Véletlenszerűen
kivett egyet a sok tasak közül, majd végig szemembe nézve bontotta ki azt.
Kecsesen felém lépkedett és helyezte fel férfiasságomra a gumit. Most már nem
csak ő mosolygott sokat sejtetően, hanem én is. Volt egy terve. Ahogy nekem is.
Bármi nemű felkészítés nélkül ereszkedett tagomra, és csupán néhány
másodpercnyi várakozás után elkezdte csípőjét mozgatni. Hagytam, hogy ő
irányítson. Régóta nem volt már részem ilyen jó szeretkezésben, szóval
kiélveztem minden percét. Szinte bármelyik pillanatban elmehettem volna,
viszont önmegtartóztatásomnak köszönhetően képes voltam visszatartani. Mikor az
előre-hátra-jobbra-balra ringatózást felváltotta a fel-leugrálás úgy döntöttem,
hogy most fordítok a helyzetünkön. Szinte azonnal képes voltam felvenni
ritmusát és lökéseimet tökéletesen időzíteni tudtam az ő mozdulataival. Ennek
köszönhetően így már nem csak az én hangos és erőteljes nyögéseimet hallgatta a
lakásom, hanem Irene vékony, apró és nőies sikolyai is az enyémek mellé
társultak.
- Ez így nem lesz jó. Összepiszkoljuk a kanapét. –
szólalt meg hosszú idő után először. Mielőtt kigondolhattam volna következő
lépéseimet, egyik előző lépésem mintájára nyakamra tapadt és kiszívta azt.
Tudtam, hogy hatalmas folt lesz másnapra ott, viszont mindenemnek jól esett.
Furcsa módon visszaadott belém minden erőt.
- Ezt csak bízd rám. – suttogtam rekedtes hangon
nyakába. Egy másodperc törtrésze alatt pattantam fel vele a kanapéról és vittem
a lehető legközelebb eső falhoz. Minden erőmmel tartottam őt, és mozogtam benne
ki-be. Emlékszem, régebben soha nem engedte, hogy így csináljuk. Tényleg nagyon
szüksége van a segítségemre. – Mennyire akarod?
- Micsodát?
- Tudod Te azt nagyon jól. Annyira tönkre akarod tenni azt a seggfejet, hogy
még az adósóddá is teszel, miután elvettél tőlem mindent. Tényleg egy kegyetlen
ribanc vagy. – csókoltam meg.
- Igen, mindennél jobban azt akarom, hogy
szenvedjen. Viszont nem vagyok olyan rémes, mint azt Te gondolod.
- Ó dehogynem. Minden elképzelhetőnél rémesebb
vagy.
- Akkor miért szeretsz még mindig? – felelni már
nem tudtam, mert hirtelen megrázkódott a lány, falai összeszorultak tagom körül
és hangosan elélvezett. Az, ahogy ismét az én nevemet sikítja, hogy ismét
miattam érez ilyen kellemesen, hogy… ismét engem használ ki eljuttatott a
mélypontra, és én is elmentem.
***
Két nap. Két napom volt arra, hogy
felkészüljünk a Suho palotájába való betörésre. Irene megmutatott mindent, amit
összeszedett a házról: alaprajzok, őrök és biztonsági kamerák elhelyezkedése,
esetleges csapdák lehetősége és annak a bizonyos pendrive-nak a helyzete. Ez a
rohadék nem bíz semmit a véletlenre: valahol a nappaliban rejtette el, ha bárki
rajta kívül hozzáérne, egy automatikus rendszer azonnal agyonlőné azt, aki
megtette. Mindenre sikerült rájönnöm, gyakorlatilag pillanatok alatt, túl
egyszerű programozása volt a rendszerének. Most vagy ilyen ostoba és óvatlan,
vagy van valami B-terve a betörők ellen. Viszont a pendrive és a hozzá tartozó
rendszer. Na, az nem volt semmi. A két napból egy mással sem telt, hogy a
számok és betűk rendszerét próbáltam megfejteni a képernyőmön. A többi azért
sikerült olyan hamar, mert alaprendszerek voltak, bármilyen hacker képes lenne
feltörni. Viszont ez… nem mondom, hogy én vagyok a legjobb, de… de ezt tényleg
csak a legjobbak tudják megfejteni. Azaz én.
- Gyere ide, megcsinálom a sminked. – csuklómnál
fogva húzott az egyik székhez és ültetett le oda.
- A mimet? -emeltem fel a hangom. Engem ugyan
senki nem sminkel ki!
- A maszk túl kockázatos. Azt egyszerűbben letépik
rólad, mint hogy lemossák rólad az arcfestéket. Ami ráadásul vízálló. Japánból
hoztam. Nagyon boldog voltam, amikor megtaláltam. – mesélte boldogan. Milyen
szép a mosolya.
- Nagyszerű. -forgattam szemem, de azért hagytam,
hogy azt tegyen az arcommal, amit szeretne. Kettőnkkel összesen két és fél óra
alatt végzett, egészen elfogadható minőségű maszkarával. Két őrült bohóc arca
tükröződött vissza rólunk, egy fiú és egy lány. – De legalább nem Harley Quinn
és Joker.
- Miért?
- Utálom őket. Joker alakját csak és kizárólag
Heath Ledger-től vagyok hajlandó elfogadni. Plusz, minden második ember a
legutóbbi Halloween bulinkon ennek a kettőnek öltözött, és hányingerem van, ha
csak meglátok egy képet is róluk. És amúgy is, Joker nem volt olyan nagy szám.
Vannak nála rosszabbak.
- Mint például Te? -fogta meg kezem.
- Nem. Még nem. De hamarosan. -feleltem,
megszorítva a tenyeremben lévő apró kezet.
„Elhelyeztünk mindent, amit kértél. Összesen három
órátok van. Ne okozz csalódást! Seunghoon” – kaptam tőle egy SMS-t. Remélem most is ott
fogsz várni rám, mint ahogy azt két éve tetted. Ha élve megúszom ezt az
egészet, elküldöm őt nyaralni. Magammal együtt.
- Induljunk. – mondtam a lánynak. Lifttel mentünk
le a kocsiig, majd hajtottunk ki a kihalt főútra. Nem sokszor áll le a forgalom
Busanban, de most pont mákunk volt. Legalább százhatvannal mentünk, így röpke
háromnegyed óra alatt elértünk a célpontunkig. Kettő és negyed óra maradt. – Figyelj Juhyeon…
- Minek neveztél? – szinte visított, amint
meghallotta igazi nevét.
- Lehet, hogy ez az utolsó napunk együtt. Még most
se engeded meg, hogy a teljes neveden szólítsalak?
- Jó, de csak azért, mert ha elpatkolsz, nem lesz
bűntudatom!
- Én is így gondoltam. -borzoltam össze selymes
haját. – Na szóval. Itt vannak ezek a pici nyilak. Mindegyik pontosan annyi
altatót tartalmaz, ami nekünk elég időre kiüti az őröket. A hatékonyságától ne
félj, egy elefántot is képes lenne elaltatni. A lényeg az, hogy minden pontján
a háznak egyszerre öt-hat őr járőrözik. A létszám attól függ, hogy milyen
fontos az adott terület. A hátsó bejáratnál például hat őr van, csak úgy, mint
a főbejáratnál. De például a konyha felől csupán három, míg a pincénél kettő.
Számíts arra, hogy ha nem vagy elég ügyes, és nem sikerül elaltatnod azt, aki
az összekötő a többi emberrel, akkor buktuk az egészet. Ha csak egy jelenti,
hogy betolakodók vannak itt, vége a bosszúdnak. Értve vagyok?
- Igen. A kamerákkal és a laser-es megfigyelőkkel
mi van?
- Egyik sem működik. Az előző napok eseményeit
mutatja a megfigyelő szobában. Egy kis varázslat volt az egész, hogy felvegyem,
majd mindennap újra kezdjem a felvételt.
- Okés. Kutyák?
- Nincsenek. Minek neki? Csak elvesztegetné a
pénzét egy olyan dologra, ami az ő felfogása szerint fölösleges, haszontalan
neki és nem tud profitot termelni.
- Fú, azt se tudom, hogy mit kérdezzek még…
- Semmit. Csak kezdjük. Így is már alig van időnk.
– pontosabban kettő óra és egy perc.
- Oké. Akkor, induljunk. Mindent bele Song! –
adott egy apró csókot számra.
- Neked is, JuHyeon. Legyél ügyes. – két óra maradt.
Számításaim szerint egy ember az
őrök éberségétől és létszámától függően fél óra alatt végezni tud. Onnét, ha
gyorsan tudunk futni öt perc a bejutás, ha nincs semmiféle jelszó, vagy
beléptető rendszer. Innentől pedig a szerencsénken múlik, hogy megtaláljuk-e a
pendrive-ot, avagy sem. Volt nálam egy kis monitor, ami jelezte, hogy éppen
mennyi őr van, és hogy lebuktunk-e, vagy sem. Mondhatjuk, hogy amolyan GPS-ként
funkcionált. De ha még pontosabb akarok lenni, akkor PokémonGo helyett
GuardianGo-ztunk. Irene szokásához híven meggondolatlanul és gyorsan dolgozott,
míg én inkább kivártam a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak az
ellenfeleimre. Ahogy csak egy másodpercre is lankadt a figyelmük én úgy
soroztam meg őket az altatólövedékekkel. Nem az a legfőbb célom, hogy bárkit is
megöljek, csak az, hogy tönkre tehessem Őt. A számításaim ismét pontosak
voltak. Fél óra múlva találkoztunk ott, ahol elindultunk. Másfél óra maradt.
- Feltűnés mentes voltál? -érdeklődtem.
- Mint mindig. -felelte.
- Helyes. Akkor most lemászunk a falon keresztül,
és a konyhán keresztül megyünk. Ha esetleg még is észre vettek volna minket,
onnét nem várhatnak támadásra.
- Miért nem?
- Mert az nem esik bele a logika ördögi körébe.
- Olyan szexi, amikor fogalmam sincs, hogy miről
beszélsz. – kuncogott.
- Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok. De, ha
bármikor jönnének újabb őrök, itt van még több altató. Semmiképp ne ölj meg
senkit, értve vagyok?
- Miért ne? Miért van az, hogy ennyire ellene vagy
a gyilkolászásnak?
- Mert miért vegyem el valakinek az életét, aki
nem ártott nekem? Nem ijesztőbb az, ha nem tudod, hogy mi fog veled történni
annál, hogy tudod, meghalsz?
- Mióta vagy Te ilyen?
- Amióta megölted a lelkem. Nyomás. – Egy óra és tizenegy perc maradt.
A füves területeken szerencsére
semmilyen csapda nem várt minket, csak a konyha ajtajánál.
Szerencsétlenségünkre nem egy egyszerűen feltörhető zár volt, hanem egy
kicsivel bonyolultabb. Mégis mit félt ennyire a konyhájában? Valami több
milliárdokat érő kavirája van, vagy mi? Pontosan hat perc és harminc másodperc
alatt törtem fel a zárat. Most viszont szerencsénkre nem várt minket senki. Egy óra maradt.
- Legyél nagyon szemfüles! Kiiktattam minden
biztonsági rendszert, de az embereket még én sem vagyok képes hatástalanítani
egyszerre. Bármikor megtámadhatnak, értve vagyok?
- Teljes mértékben.
Folyosók
labirintusán át jutottunk el a nappaliba, ami a pendrive lelőhelye. A kis
monitorom segítségével próbáltam belőni a lehetséges helyeket. Egy citromsárga
kütyü a célpontunk. Összesen nyolc helyet talált, ahol van valami, ami
megegyezik egy pendrive-al: cipőtároló, esernyőtároló, két féle könyv mögött
elrejtve, lámpában, kanapék párnája alatt, az asztalon és végül az egyik
távirányítóba rejtve elemek helyett. Egyesével néztük végig az összes helyet,
de egyik sem az volt, amit mi kerestünk. Vagy ha egy pendrive volt ott, Irene
állítása szerint nem azt kerestük. egésze addig, amíg el nem értünk a
távirányítókhoz. Mikor a lány meglátta a citromsárga kütyüt örömében felkiáltott.
Ezzel együtt az órám is csipogott egyet. Fél
óra maradt.
- Kit
látnak szemeim? Irene és Song Mino? Mi szél hozott erre titeket? Csak nem újra
együtt akartok velem dolgozni? – Suho, mint mindig, most is egy fölényes
mosollyal állt a lépcső tetején és bámult ránk.
- Nálunk van a féltve őrzött kis tárgyad,
faszkalap! – mutatta fel Irene az említett dolgot, mire a fiú elkerekedett
szemekkel nézett ránk.
- Hogy találtátok meg?
- Még mindig okosabb vagyok nálad, Kim Junmyeon. –
kaptam ki a lány kezéből a készüléket. Úgy érzem, nálam nagyobb biztonságban
van.
- Minek mertél nevezni? – háborodott fel teljes
neve hallatán.
- Hé, haver. Lehet, hogy ez az utolsó nap, amikor
beszélünk. Had hívjalak már úgy, ahogy szeretnélek.
- Mondjuk van igazság abban, amit mondasz.
Mindegy. Végezzetek velük. – adta ki a parancsot a maradék őrnek, mire azok
fegyverüket előrántva lőttek minket.
- Most tényleg kell ez? Nem maradt sok időnk! –
pontosabban tizenhétperc maradt.
Irene szinte egyedül verte le az összes férfit,
amíg én nem figyeltem oda, és támadt neki Suhonak, aki közben menekülni
kezdett. Hogy mindig nekem kell elvégeznem a piszkos munkát. Amíg ők ketten
fogócskáztak, addig én hatástalanítottam minden őrt, kivéve egyet.
- Jinwoo, szólj Hoon-nak, hogy izzítsa a motort,
hamarosan szükség lesz rá. – súgtam a fekete hajú fiú fülébe.
- Pontosabban negyed
óra maradt. – válaszolta bólintva és már el is tűnt.
Miután
biztonságban éreztem magam elindultam megkeresni a két idiótát, akik lehet,
hogy mostanra már kinyírták egymást. Végül az udvaron találtam meg őket, ahogy
verekednek. Általában egy férfi sem üt meg egy nőt, viszont a Suho tekintetéből
élesen kivehető volt, hogy már rég nem nőként tekint Irene-ra. Pár percig
néztem, ahogy marakodnak egymással, amíg elő nem vettek egy-egy általam még nem
látott pisztolyt.
- Yaah, Irene, az még is micsoda? – mentem egy
lépéssel közelebb, mire mindketten rám szegezték fegyvereiket. Pont, mint két
évvel ezelőtt. Tíz perc maradt.
- Te ebből maradj ki! -parancsolták mindketten. Az
előző pár lépésemet megtettem visszafele, a békesség érdekében. Ez a kettő
idióta pedig éveknek tűnő percekig, pontosabban, négy és fél percig bámulták egymást. Nem szóltak egy szót sem, csak
tartották egymásfelé a pisztolyokat.
- Add oda! -kiáltotta Irene.
- Micsodát? – válaszolta Suho.
- Tudod Te azt jól! Nem hiszem el, hogy ilyen
könnyedén hagytad volna veszni a pendrive-ot, amit eddig még az életednél is
jobban féltettél. Hol van az eredeti?
- Nem tudom miről beszélsz. Az eredeti és az
egyetlen ott van Mino kezében. Nem vagyok bolond. Egyszer hátba szúrtam őt,
elvettem tőle a szerelmét, örülök, hogy még mindig beszélek, pedig újra
találkoztunk. Hacsak, nem puhányultál el az évek alatt, Song?
- Három perc
maradt. – feleltem bármi egyéb helyett.
- Hagyd békén Minot, velem foglalkozz! Nem érted,
hogy ő egy senki? Semmit nem ér. Elhozott ide, elvégezte nekem a piszkos
munkát, már csak tőled kell az a szar!
- Irene, tényleg nem fogod fel, hogy mit mondtam?
A pendrive nem nálam van, hanem Mino-nál. – mondta teljesen nyugodtan Suho. A
lány pár másodpercig gondolkozott, majd mintha villám csapott volna belé
kezdett el rohanni felém. Én pedig vissza, a ház irányába.
- Seunghoon, most! -utasítottam, mire hallottam,
hogy mind Suhot, mind Irenet elkapják és lefogják. – Irene, sajnálom. Suho,
baszódj meg. Mindkettőtöket utálom. Döntenem kellett, mit válasszak: az exet,
vagy a faszkalapot. De amikor rájöttem, hogy a modern technikával akár egy
legyet is üthetek két csapásra úgy döntöttem: miért is ne? Most végig
nézhetitek mindketten milyen az, amikor elveszítetek mindent. Egy perc maradt.
– ahogy ezt kimondtam, úgy tettem a pendrive-ot egy alkohollal teli üvegcsébe,
aminek a végén lévő ruhadarabot meggyújtottam és dobtam el az egészet. Az
egyetlen dolog, amiben mindig is jó voltam, az a célzás: pont abba a mezőbe
találtam, ahol Seunghoon és a többiek elhelyezték a bombákat. Harminc másodperc maradt. Pontosan
harmincmásodperc kellett ahhoz, hogy szépen, sorban, katonásan minden egyes
bomba felrobbanjon a ház pedig lángokban álljon. Pár másodpercig gyönyörködtem
művemben, majd hátra néztem és láttam, ahogy mind Irene, mind Suho meggyötörten
csuklanak össze.
- Te tudod, hogy mit műveltél? – üvöltötte
hisztérikusan Irene.
- Igen. Bosszút álltam rajtatok. Többet nem félek
tőled, Bae JuHyeon. Ezentúl Te félj tőlem. Rettegj. Mert mától, nem félek
semmitől. És aki nem fél semmitől, az megállíthatatlan.