Szereplők: Lee Minki, Lucy (OC)
Figyelmeztetés: nincs~
Leírás: Az emberek sokszor azon kapjk magukat, hogy ráeszmélnek: az életük unalmas. Innentől hosszú-hosszú éveket töltenek el azzal, hogy a változást keresik, üldözik és a megszállotjukká válnak. Pedig sokszor van, hogy csak várni kéne, és ez a valami, ami változást hoz, előttük teremne. Lucy-val pontosan ez történt. Megunta a szürkeséget életében, mire a színész, akire évek óta vágyik, hirtelen előtte terem és megadja neki a szányolcvan fokos fordulatot.
Shiro-chan
Egy újév, új kezdet. Szokták mondani a
bölcs emberek, akik mindent tudnak az élet nagy dolgairól. Jó, meglehet, hogy
tényleg tudják mit beszélnek, de nem az én esetemben. Ez már a harmadik évem
kezdete a gimnáziumban és még mindig nem történt SEMMI. Egyszer sem csapott
képen a „nagy szerelem” egyszer sem történt a családomban bármi, ami miatt
kiakadhattam volna, de még csak az átlagomon se tudtam rontani, hogy amiatt
idegeskedjek. Egyszerűen semmi. Változást akartam, még hozzá olyat, ami fogja a
kis életem és a feje tetejére állítja. Minden év minden hónapjának minden
hetének minden napjának minden órájában erre az erőre/emberre/történésre
vártam, hátha. De semmi. Az életem a saját kis medrében csordogált előre, velem
együtt. Mit lehet tenni, mit nem, de ki kell jelenteni: unalmas az életem vele
együtt én is. Mikor valaki azt mondja magáról, hogy „szürke kisegér vagyok, aki
mindig a háttérbe vonul és onnan figyeli a történéseket” elkezdem irigyelni. Még
neki is izgalmasabb az élete, hisz van mit megfigyelnie. Általánosban
viszonylag érdekes osztályom volt, viszont a gimnáziumi borzalmas. Nálunk
egyetlen egy pletykát nem hallani, senki sem káromkodik, egy galacsin nem repül
el a fejed felett. Nem kell attól félned, hogy valaki fejbe dob egy labdával,
esetleg banánhéjjal. Nem kell attól rettegnünk lányoknak, hogy valamelyik fiú
felhúzza a szoknyánkat, ugyan is szerintem még egy meleg srác is jobban
érdeklődik irántunk, mint ők. És ha már itt tartok, a szerelmet is várom, de
nem ezek közül a fiúk közül. Régebben azt gondoltam, hogy ha lesz egy fiú, aki
szeret, én nem majd azt mondom neki „te még túl kisfiú vagy, nekem egy férfi
kell”, de náluk nem lehet ezt mondani. Túl komolyak. Még egy szóvicc se hagyja
el a szájukat, minden órán fegyelmezettek, még a tanároknak se beszélnek
vissza. De most egy kicsit a lányokról. Egy átlagos osztályban a lányok
pletykálnak, klikkekbe szerveződnek és kibeszélik a másikat, de nálunk nincs
ilyen. Mindenki kedves mindenkivel, mindenki segíti a másikat. Ez alapvetően
nem rossz tulajdonság, de ha mindezt egy álmosollyal és hamis szavakkal
tálalják, borzalmas cselekedet.
A mai reggelem se alakult máshogy. Ahogy
beléptem a termünkbe a többiek halkan beszélgettek, semmi kiabálás vagy őrűltködés,
ők csak a helyükön ülve tanultak. Nagyot sóhajtva mentem a helyemre.
- Komolyan srácok, oké, hogy mi vagyunk az
„elit osztály”, a „mindent tudóak” de attól még vihetnénk egy kis hangulatot,
esetleg életet a hétköznapjainkba.
- Lucy-sshi, hidd el, ez a hangulat
tökéletesen megfelel az osztályközösség minden tagjának. És ha ez a forma
másképp lenne, úgy, mint a párhuzamos évfolyamokon, azt kívánnád, bárcsak
olyanok lennénk, mint most. Ez mindig így lesz. Azt akarjuk, ami sose fog
bekövetkezni, ilyen az emberi elme, teljesen kiszámítható. –fejtette ki
véleményét osztályunk egyik oszlopos tagja Minho.
- Nem baj, akkor is. Nem halnátok bele
abba, ha normális hangerővel beszélnétek meg a dolgaitokat és nem suttogva.
- És ha nem akarjuk, hogy mások
meghallják, hogy mit beszélünk? –kérdezte az egyik lány, Byul.
- Én úgy tudtam, hogy ebben az osztályban
nincsenek titkaink egymás előtt. –feleltem, mire a lány vörösen visszafordult a
helyére, hogy tovább diskurálhasson a barátnőivel. Erről ennyit.
Mivel az iskolánk hiper-szuper modern,
ezért mindenki egy email-ben kapta meg az órarendet és az erre az évre
vonatkozó feladatainkat. Csak a szokásos: iskolai fesztiválok, karácsonyi műsor
és az öt-egészes osztály átlag. Mivel eddig minden évben kiemelkedően
teljesítettünk beraktak számunkra egy új órát, ami a dráma. Az osztály
választhatott, hogy mi helyett szeretné. Közös megegyezésen alapulva a
testnevelést választottuk. Én személy szerint úgy gondolom, hogy aki nem akar
önszántából mozogni, az kényszerből sem fogja megerőltetni magát, hisz mindig
talál valamilyen kifogást. Csak úgy, mint én. Havonta kitaláltam magamnak
valamilyen panaszt, ami miatt másfél hétig nem kellett bejárnom órákra. De nem
csak én voltam így, az osztály 20-30%-a is ezen a véleményen volt, a többiek
pedig sportoltak. Mert igen, mi még a sportban is tökéletesek vagyunk. De
visszakanyarodva a dráma órára őszintén kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz.
Talán az osztályunk felenged egy kicsit és elejtenek egy-egy mosolyt, vagy
drasztikus lépésként egy kis kuncogást.
Mihelyst becsöngettek az osztályfőnökünk
lépett be az ajtón mellette egy férfival. Egy olyan férfival, akinek már a
puszta gondolatától lefordulok a székről és elér egy kisebb orgazmus. Itt állt
Ő, akiért tizenhárom éves korom óta rajongok, mióta láttam őt egy színdarabban.
Amíg vissza nem vonult a színészetből addig minden előadására elmentem, volt,
hogy kétszer is. Míg butuska és naiv tizenhárom évesen az arcába szerettem
bele, hisz roppant jóképű férfi, viszont ahogy egyre többet láttam játszani és
egyre több fan-találkozón voltam ismertem meg személyiségét és habarodtam
teljesen bele. A színészi képességei számomra a lehető legelképesztőbbek.
Elismerem, van nála sokkal jobb színész, aki minden karakterbe tökéletesen bele
illik, viszont Ő nem. Ő csak egy karaktertípusba tudta igazán beleélni magát,
és ez a furcsa illetve őrült karakterek voltak. Míg mások nevettek a vicceken
amelyek egy-egy előadás során lementek, addig én elképedve néztem őt, hogy egy
olyan komoly és érett személyiség, mint Ő, hogy tud ilyen élethűen eljátszani egy bolondot.
Egészen idáig a szívem egy apró része csak is hozzá tartozott, ám ezek az
érzések csak rajongói érzések voltak. Sose tápláltam iránta mélyebb emberi
érzelmeket, csak a tiszteletet és az elismerést, valamint ahogy már említettem,
a rajongást. A tanári asztal előtt álltak meg az osztályfőnökünkkel, majd Ő
mosolyogva nézett végig az osztályon. Tudom, hogy csak bemesélem magam, sőt,
több mint valószínű, de én úgy érzékeltem, hogy egy pillanatra megakadt rajtam
a szeme. És hogy honnan tudom, hogy ez nem több, mint képzelgés? Egész
egyszerűen onnan, hogy az előadásokon és találkozókon is ugyanezt éreztem. Azt
kívántam bárcsak észre venne, de nem vett, hisz egy voltam a sok rajongója
közül. És ez most sincs másképp, annyi különbséggel, hogy most egy vagyok a sok
tanítványa közül.
- Kedves osztály, mint tudjátok elnyertük
a töretlen sikeretekkel és lelkesedésetekkel azt a megtiszteltetést, hogy
iskolánk felvehessen egy igen neves embert, aki taníthat titeket. Mivel ebben
az évben bejött új tantárgyként a dráma, úgy gondolta a vezetőség „miért ne
vehetnénk fel egy igazi színészt?”. Hosszas tanácskozások után egy olyan
emberre esett sor, aki nem csak tehetséges, de tökéletesen bánik az emberekkel,
és mellékesen attól se kell félnünk, hogy behívót kapna, hisz nem rég végezte
el szolgálatait, természetesen sikeresen. Kérlek titeket köszöntsétek és
tiszteljétek új tanárotokat, Lee MinKi-sshit. – mondta mosolyogva Mr. Wang,
mire az osztály egy emberként állt fel a helyéről és hajolt meg az új tanárunk előtt. – És most pedig
kezdődhet az órátok. –mondta és azzal távozott is.
- Üdvözlök mindenkit, ahogy hallhattátok
engem Lee MinKinek hívnak és színész vagyok illetve a ti új dráma tanárotok.
Meglepő, nem de? Megkérdezhetem, hogy ugye mindenkit tegezhetek? –kérdezte,
mire mi illedelmesen bólintottunk. – Tökéletes. Viszont ha én kérhetnélek
titeket, akkor számomra a legmegfelelőbb megszólítás a Tanár úr, esetleg Művész
úr lenne. –közölte, mire egy hatalmas mosoly szökött az arcomra. – Egy kis
bemutatkozással kezdenénk az egész kapcsolatunkat. Bár ti ismeritek egymást, én
nem ismerlek titeket. Ki szeretné kezdeni? Senki? Tökéletes! Akkor a hatalmas
mosolyú hölggyel kezdenénk az egészet. – mivel az egész osztály felém fordult
biztos lehettem benne, hogy most fel kell állnom és be kell mutatkoznom. Hát
legyen.
- Nagyon örvendek Tanár úr, Lucynak
hívnak. Kérem, viselje gondom, csak úgy, mint a többi osztálytársamnak. –
hajoltam meg, majd leültem a helyemre.
- Nos, kedves Lucy, nekem ennyi nem volt
elég. Én nem csak a nevetekre vagyok kíváncsi, hanem a céljaitokra,
terveitekre.
- Terveinkre?
- Igen. Azt szeretném tudni, hogy mit
akartok elérni az életben.
- Változást. –jelentettem ki egyszerűen,
hisz ez volt az igazság.
- Miféle változást?
- Egy 180 fokos fordulatot, ami
megváltoztatja az egész életem. Unom már a hétköznapjaimat, nem látom értelmét
a napról napra való felkelésnek, ha úgy is tudom, nincs miért vagy kiért
felkelni. Nekem a változás az egyetlen célom. – mivel a második sorban ülök,
ezért felválta éreztem és láttam magamon a rosszalló és lesajnáló
pillantásokat, melyeket osztálytársaimtól kaptam. Nem érdekeltek, egyáltalán
nem, mert a látvány, ami elém tárult mindent kizárt körülöttem. Lee Tanár úr
már amúgy is mosolygó szájának sarkában egy apróbb rejtélyes kanyar került. Nem
tudtam mire utalhat, mire céloz, csak annyit tudtam, hogy legszívesebben
megállítottam volna ezt a pillanatot, hogy örökké nézhessem azt a csodás arcát.
Valahogy muszáj elkergetnem ezt a mosolyt, nekem más milyen mosoly kell. Olyan,
aminek ismerem és tisztában vagyok a jelentésével. – Valamint, hogy az
osztályom ne legyen ennyire befásult gyökerek hadi osztaga. Értitek, nem?
Befásult, és gyökér.
Mindenki egy nagy sóhaj keretében
megforgatta a szemét miközben Lee Tanár úr felírt valamit a táblára ám vállának
rázkódását így sem tudta elrejteni. Legalábbis nem előttem. Ahogy megfordult
láttam mit írt fel a táblára: Az Életem, amelyből egy vonal jött ki aminek a végén
a „változás” szó szerepelt. Ahogy jöttek sorban az osztálytársaim úgy került
fel egyre több szó a táblára, olyanok, mint a „vállalkozás”, „karrier”,
„család”, feleség”, „férj”, „utazás”, „boldogság” és „egészség”.
- Most biztos azt kérdezitek magatokban,
hogy „ajj, ez az idióta minek írta fel ezeket a táblára?”. Hát azért, mert ez
is egy módja annak, hogy megállapítsuk, egy átlag ember milyen életképet tűz ki
magának. Általánosságban mindenhol ott vannak azok a klisék, mint a „család”
„új autó” „pénz”, ahogy itt is. De ez egyáltalán nem baj, hisz ez
határozottságot mutat. Aminek viszont nagyon örültem, az a változás szó volt,
Lucy-sshitől. Vajon kitaláljátok-e, hogy miből idézek: „Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel
következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő
osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zűrzavarát és letargiáját.
Akkor a legszembetűnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az
évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és
látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is
annyira eltűnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar,
és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel,
kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már
kezdeni vele.”
- Alice Ann Munro. Asszonyok, lányok
élete. – feleltem rögtön.
- Kiváló. Talán olvastad?
- Igen. Nagyszerű történet, remek
szereplőkkel érdekes szálakkal és különleges írásmóddal. Még maga ajánlotta az
egyik fan-találkozón. –motyogom el mondanivalóm legvégét, remélve, hogy nem
hallja meg. Miután nem érzékeltem semmilyen reakciót, megkönnyebbültem, hogy
talán tényleg csak a gondolataimban mondtam ki, ám amikor kinyitottam a szemem
Lee Tanár úr a padomra támaszkodva vizslatta az arcom, tőlem mindössze pár
centire.
- Tudja, Lucy-sshi, magának nagyon érdekes
arcszerkezete van. Olyan más, mint a többi emberé. –simított végig
arcvonalamon.
- Félig francia vagyok, kérem.
- Francia. Milyen különös. Mindig is
imádtam a francia színjátszást, színészeket, na meg persze a francia embereket.
Olyan elképesztőek, magukkal ragadóak és különlegesek. – amint kimondta az
utolsó szót úgy csöngettek ki, mire ő ellökte magát a padomtól és rám kacsintva
köszönt el az osztálytól. Ahogy sejtettem, senki egy rossz szót nem mondott a
kis jelenetre, inkább magukban fortyogtak. Hisz ahogy azt már elmondtam, az
ilyen dolgok a mi osztályunkban nem szokások.
Ahogy kicsengettek a hetedik óránkról úgy
hagyta el mindenki szépen, sorban és illedelmesen a termet. Míg a folyosókon a
többi diák vidáman köszöntötte egymást, a mi osztályunk addig az elitosztályhoz
hűen lassan ballagtunk a folyosón. Gyorsan megelégeltem ezt a felvonulást így
kitörve a sorból igyekeztem szekrényemhez, az E44-hez. Az ajtóra
felragasztottam egy kisebb méretű naptárt, egy képet rólam és anyáról, valamint
egyet rólam és apáról. Már elég régen elválltak, viszont semmi rosszindulat
nincs közöttük. Még néha ma is van, hogy elmennek együtt vacsorázni, még úgy
is, hogy mindegyiküknek már van új családja. Azt mondták én vagyok azaz ok,
amiért nem háborúban, hanem békességben váltak el. Nem akartak sírni látni. A
tervük sikerült, mivel az egész válás alatt támogattam mindkét felet, hogy
egyikük se érezze, mennyire fáj. Most, hogy idősebb lettem megértettem, hogy ha
két ember nem tartozik össze úgy, mint a szerelmesek, azok nem fognak együtt
maradni, még akkor sem, ha van egy közös gyermekük. A válás során én itt
maradtam apával Seoul-ban, míg anya visszament Marseilles-ba. Minden nyaramat
Franciaországban töltöm, így próbáljuk bepótolni az elmaradt anya-lánya
dolgokat és egy kicsi változást hozni a nyaramba. Mivel anya francia és sok
időt töltöttem odakint, ezért én két nyelvet mondhatok anyanyelvemnek: a
franciát és a koreait. Emellett természetesen angolul is viszonylag kiválóan
beszélek.
Miután végeztem a szekrényem
kicsinosításával fülembe helyeztem a fülhallgatóm, telefonomon bekapcsoltam
kedvenc énekesnőm, Lana Del Rey egyik albumát és egészen hazáig azt hallgattam.
Apa egy nagy cég feje, ezért mikor azt mondtam, hogy külön szeretnék élni tőle,
de még is vele, a gazdag negyedben –utálom ezt a kifejezést használni, de
sajnos ez így van- egy utcával lejjebb vett nekem egy kisebb apartmant. Így
hétvégente átmegyünk a másikhoz és játszunk, főzünk, eszünk, beszélgetünk,
illetve beiktatunk egy-egy apa-lánya programot. Nagyon szeretem, hogy ilyen jó
a kapcsolatom a családommal, hisz ez alakulhatott volna másképp is. A lakásom
egy emeletes ház hatodik emeletén található, így amint átsuhantam a hallon,
köszönve a személyzet minden tagjának a liftnél megállva kivettem fülemből a
fülest és megnyomtam a hívó gombot.
- Azt azért nem gondoltam volna, hogy
annyira rajongsz értem, hogy még az otthonomba is követsz. – ahogy egy fej férkőzött
be a magán szférámba és szólított meg, azt hittem kiugrok a bőrömből. Oldalra
fordítva a fejem egy édesen mosolygó Lee Tanár úrral találtam szembe magam.
- Maga mit keres itt?
- Kérdezhetném én is ugyan ezt, kedves
Lucy.
- Én itt lakom. –jelentettem ki
határozottan.
- Hát, a mai naptól én is. –kapta fel a
mellette lévő dobozt, majd besurrant az épen kinyíló lift ajtón a liftbe.
Elképedve néztem rá és a kisgyerekes mosolyára. Nem hiszem el, hogy tényleg itt
lakik egy isten, aki a kedvenc színészem és egyben új tanárom is. – Na mi van,
elvitte a cicus a nyelved? Gyere már, ha nem akarsz másikkal utazni.
- Hogy-hogy ideköltözött?
- Tudod, ilyeneket nem illik kérdezni egy
embertől, pláne ha azt az embert alig ismered és az egyik tanárod.
- Elnézést. – sütöttem le a fejem,
miközben arcom a piros egy igen erős színében játszott.
- Hihi, nagyon aranyos vagy így.
–kukucskált be hajam alatt arcomhoz, mire egyből felegyenesedtem. – De ha
ennyire tudni akarod, akkor elmondom. Nem rég szakítottam a barátnőmmel.
Pontosabban miután kijöttem a seregből és megtudtam, hogy megcsalt.
- Sajnálom.
- Ne sajnáld. Ahogy te is mondtad, az
embereknek változásra van szükségük, ahogy nekem is. És ez a változás a
költözésben merült ki. Legalább is addig a pillanatig amíg meg nem érkeztem az
osztályotokba.
- Miért, ott mi történt? – a mi
osztályunkban tapasztalt változást magán? Na ha ez tényleg igaz, miután
megtapsoltam, dobok egy tripla szaltót, és jelentkezek az USA elnökének.
- Te történtél. –mosolygott, majd ahogy a
lift megállt úgy puszilta meg az arcom és rohant ki a liftből. Olyan sokkos
állapotba kerültem, mint még soha. Minden megszűnt körülöttem. Nem tudtam, hogy
most fiú vagyok, vagy lány. Hét éves vagy tizenhét éves. Hogy a hajam
rózsaszín, vagy fekete. Hogy a szemem fehér vagy sötétbarna. Hogy ma vettem-e
fel bugyit, vagy sem. Szerencsére időben ráeszméltem, hogy mindenesetben a
második opció a megfelelő, valamint, hogy a hatodikon állt meg a lift. Az
utolsó pillanatban rohantam ki a szerkezetből, hátha láthatom, hogy merre ment
el, de semmi. Úgy tűnt el a hosszú folyosón, mint a kámfor. Fejemet a falba
vertem majd elindultam balra, a 625-ös szoba felé. Amint kinyitottam az ajtót
úgy dobtam le táskám majd a konyhába érve elővettem a még tegnap estéről megmaradt
rament, végül pedig a kanapéra dőlve felválta néztem a tévét és olvastam egy új
könyvet, melynek a címe No és Én.
Amint tökéletesen elgémberedett minden egyes
végtagom felálltam, hogy kinyújtóztathassam őket. A konyhába lépve a hűtőben
keresgéltem őszibarack lé után, de a tervem, miszerint kedvenc italom
fogyaszthatom, romba dőlt. Na jó, még mielőtt kifogyok az energiából, lemegyek
és veszek egy kartonnal. Felvettem cipőmet majd dzsekimet, ajtómat gondosan
bezárva indultam el meleg otthonomból. A liftek felé igyekezve belementem
valakibe.
- Úristen, nagyon sajnálom Uram. Ugye nem
sérült meg? –hajoltam meg előtte.
- Ugye mondtam már, hogy imádom, ha
elvörösödsz? – az ismerős hangot hallva felkaptam a fejem, mire a néhány doboz
mögül kikandikáló Lee Tanár úrral találtam szemben magam.
- Nem kell egy kis segítség, Tanár úr? –
mihelyst bólintott én úgy vettem el tőle a dobozokat ám arcán valamiféle furcsa
kifejezést véltem felfedezni, amit nem tudtam mire vélni. – Melyik a maga
otthona?
- A 620-as az. – persze. Mert neki pont az egyik hozzám legközelebb lévő lakást
kellett választania. Jó, mondjuk az is igaz, hogy amikor megvette, akkor még nem
tudhatta, hogy az egyik tanítványa majdhogynem a szomszédjában fog élni, de na.
Igazán gondolkodhatott volna előre. Lakása elé érve kinyitotta az ajtót, majd
követve őt a nappaliba letettem a dobozokat. – Elnézést a rendetlenségért, még
nem volt időm rendet rakni. És azt se gondoltam volna, hogy lesz egy vendégem.
Egy ilyen csinos vendégem.
- Háááát, akkor én most megyek is. Viszont
látásra. –köszöntem el tőle, majd egy kéz elkapta a csuklóm.
- Hova mész? –érdeklődött.
- A kisboltba. Nincs kedve velem jönni?
Ott megtudnám mutatni hol találja a legfontosabb dolgokat, ugyanis a mindennapi
és olcsó dolgokat eldugják.
- Már nem azért, de aki egy ilyen házban
lakik, az miért akar olcsó dolgokat vásárolni? –kérdezte miközben felvette
bőrkabátját, ami tökéletesen passzolt alakjához.
- Azért, mert a pénz is egy fogyóeszköz.
Lehet, hogy jelen pillanatban sok van belőle, de ha nem vigyázunk rá, akkor
igen könnyen elveszíthetjük el.
- És mit gondolsz mi az, amit egy ember
ugyan így könnyen elveszíthet?
- Bizalmat, szerelmet és az életét. –válaszomra nem reagált semmit. Csendesen
léptünk be a liftbe, majd a hallba érve egyszerre kezdtünk el beszélni.
Ő az iskolai szokásokról érdeklődött én
pedig az eddigi színészi tapasztalatairól valamint a seregről. Ahogy gondoltam
Ő sokkal több mindent tudott mesélni, mint én. Eleinte viszonylag komolyan
beszélgettünk, ám ahogy egyre jobban közelebb engedtük a másikat magunkhoz, a
viselkedésünk is úgy változott a másikkal kapcsolatban. Egyre több humoros
megnyilvánulásunk volt, úgy viszonyultunk a másikhoz, mint két régi jó barát,
nem mint tanár és diák, akik között tizenhárom év a korkülönbség. Szinte
leírhatatlan érzés volt, hogy mit éreztem, mikor vele voltam. Ahogy az utcán
egyre közelebb sétáltunk egymás mellett,
ahogy a boltban együtt fikáztuk az éppen belépő embereket, vagy ahogy a
különböző ételekről próbáltuk ki találni, hogy
mi micsoda.
- Szóval akkor Franciaországban
nevelkedtél?
- Is-is. Sokszor ingáztunk a két ország
között. Ám mindkettőt ugyanúgy a hazámnak tekintem.
- És Marseille milyen város?
- Gyönyörű. Imádom.
- Na és Párizs?
- Romantikus.
- Hogy mi?
- Romantikusan gyönyörű. Nem véletlenül
van a Notre Dam-nál annyi festő, nem véletlenül a francia tinik kedvenc helye
az Eiffel-torony lábánál lévő park, nem véletlenül a Moulin Rouge az egyik
kedvenc környékem. Rengeteg szerelmes pár van, akik ezeket végig járják és
egyre jobban egymásba szeretnek.
- Egyszer majd elviszel oda? –kérdezte,
mire nekem vagy a tízszeresére nyílott ki a szemem. – Mármint úgy értem, hogy
osztálykirándulásra, persze…
- Az akár meg is oldható lenne, hehe… - és
egy kínos szünet. Ő elment és nézett néhány alkoholt addig én megláttam egy
aranyos virágplüsst egy cserépben és tökéletes ötletem támadt. Lekaptam egyet a
sok közül és elrejtettem a kosár aljára. A pénztárhoz érve előre engedett. A
pénztáros kezébe gyorsan belenyomtam a kis virágot, hogy amíg a Tanár úr nem
figyel, addig olvassa le és tehessem el. Szerencsére vette a célzást, így mint
a ninják úgy dolgoztunk össze.
Miután mindketten kifizettük a részünket
visszamentünk a felhőkarcolónkba. A liftben újabb beszélgetésbe kezdtünk az
osztálytársaimról, hogy miért viszonyulok hozzájuk úgy, ahogy. Miután
elmeséltem neki mindent, hogy hányszor kértem az igazgatót, helyezzen át másik
osztályba, mert megőrülök tőlük, hogy mennyi unalmas napon vagyok túl, hogy az
iskolából gyakorlatilag senkit sem ismerek, hosszas töprengés után azt mondta,
hogy tényleg befásult gyökerek.
- De jó, végre valaki, aki értékeli a
humorom.
- Én nem csak a humorod értékelem, hanem
azt, aki te vagy. Meg majd a dolgozataidat.
- A miket? De nem csak játszani fogunk?
- Egy színész élete nem csak játék. –
mondta komolyan, majd elnevette magát. Ajtajához érve elköszöntünk egymástól,
mikor eszembe jutott a virág.
- Tanár úr, várjon!
- Igen? –fordult vissza az ajtóból.
- Házavató ajándék. –nyújtottam felé a
plüsst amit ő mosolyogva megköszönt és elvett, majd beinvitált magához.
A nappaliban iszogattunk egy kicsit,
természetesen nem alkoholt hisz holnap újra tanítás. Nem, mi az én
baracklevemet ittuk. Eddig még senkivel sem osztottam meg, hisz ez az én
féltett kincsem, de vele jól esett megosztani. Egy ilyen emberrel és
társasággal bármit megéri megosztani.
Sajnos az idő az emberek akarata ellenére
is rohan, így mire észbe kaptunk este kilenc óra lett.
- Nekem azt hiszem mennem kell. Köszönöm
szépen a vendéglátást Tanár úr. Viszont látásra, holnap találkozunk az
iskolában. Oh, és ha bármire szüksége lenne, az én lakásom a 625-ös. Még
egyszer viszlát, Tanár úr. – köszöntem el tőle.
- Lucy-sshi, várj egy kicsit! Valamire azt
hiszem, szükségem lenne. –kiabált utánam, amíg én még az ajtómban álltam.
- Mi lenne az Tanár úr? –néztem rá
mosolyogva.
- Ezentúl, ha kettesben vagyunk, hanyagold
a magázást és „Tanár urazást”, idegesít, pláne tőled.
- De még is miért? - néztem rá furán, mire
a száján egy kaján mosoly terült el.
- Ezért… - két kezét mellettem helyezte
el, ezzel is egyfajta csapdába ejtve, majd egyre csak közelített felém, míg
ajkaink nem találkoztak egymással. Nem sietett el semmit. Hosszú másodpercekig
nem mozgatta ajkait, majd megnyalta alsóajkam azzal a szándékkal, hogy köszönni
szeretne a nyelvemnek. Mivel én egy illedelmes hölgy vagyok, természetesen
megengedtem nekik a találkozást. Szájának barack íze volt az előző üdítők
miatt. Nem volt durva, nem sürgetett semmit. Szépen lassan és komótosan járta
körbe szám minden egyes zeg-zúgát közben gyengéden masszírozva nyelvemet.
Kezeimet mozgásra kényszerítettem ezzel átkarolva nyakát és közelebb húzva őt
magamhoz. Percekig álltunk ott és faltuk egymás ajkait. Egyszer csak hirtelen
elvállt tőlem, szemembe nézett és szó nélkül távozott.
Sokkos állapotba léptem be lakásomba, ahol
amint becsuktam az ajtót a földre rogytam. A lábaim nem bírták tovább a
kiképzést. Megcsókolt egy színész. Egy színész, aki harminc éves. Egy színész,
aki harminc éves és a tanárom. Megcsókolt a tanárom. Én… én azt hiszem, akármekkora
hülyeség is, de vonzódni kezdtem egy harminc éves színészhez, aki a tanárom.
Nesze neked Lucy! Változást akartál? Hát most megkaptad…
