A kor csak egy szám - Tényleg Ő az... (II. rész) [Lee Minki]

Szereplők: Lee Minki, Lucy(OC)
Figyelmeztetés: nincs~
Előző rész: I. rész
Shiro-chan

Másnap reggel kétségek közt ébredtem fel. A tegnap este minden értelemben rám nyomta a bélyeget. Álmomban MinKi-nél voltam és beszélgettünk a tananyagról, a következőben pedig éppen intimebb kapcsolatba léptünk. Most is, ahogy belenézek a tükörbe látom magam mögött a kisfiús mosolyát, a gyönyörű szemeit, a tökéletes arcvonalait. Érzem, ahogy karja körém fonódik, állát ráteszi vállamra, majd közelebb kúszva nyakamba csókol majd egyre feljebb haladva számmal találkozik, ahol ismét érezhetem azt a puhaságot, melyet ajkai nyújtanak természetesen barack ízben. Ha eddig nem szerettem eléggé a baracklevet, akkor most már biztosan.

Egy kisebb önmarcangolás után öltözködni kezdtem. Egyenruhám minden darabját tökéletesen vettem fel, ahogy azt elvárják egy elittanulótól. Akármennyire nincs ínyemre ez az egész különcködés, a kinézetemre még én is adok. Nem túl hosszú és nem is túl rövid szoknya, pont a térdem föléig ér. Azért választottam ezt a fajtát, mert a többi bántja a szemem, plusz valamilyen szinten előítéletes vagyok. Úgy gondolom, ha valaki hosszú szoknyát húz, az régies és nincs tisztában a mai viszonyokkal a világban, de ha valakin túl rövid a szoknya, azt szimplán elkönyvelem egy cafkának. Ez van, sajnos túl válogatós vagyok ruha téren. Bár ezért néha a francia véremet hibáztatom, hisz anya ilyen divat-mániás, szóval ebben mindenképp rá ütöttem. Hajamat szabadon hagyva elrejtettem benne egy-két fonatot, majd táskámat felkapva indultam el.

A folyosón drukkolva haladtam végig, hogy még véletlenül se találkozzak MinKi-vel. Még nem állok rá teljesen készen. Ajtaja előtt akaratlanul is, de lelassítottam, hátha hallok tőle bármit is, ami arra utal, hogy otthon van. Ilyenkor hátrány, hogy a szálloda tökéletes hangszigeteltséggel rendelkezik, így akár meg is ölhetnének valakit a saját lakosztályán, észre se venné az ember, csak folytatná a kis mindennapi dolgait. A liftbe szállva megigazítottam magamon az egyenruhát, majd a pár perces út után frissen szálltam ki a gépből és kezdtem meg utam a metróállomás felé. Bár reggel hétre járt, a Nap már jócskán éledezett, mutatván, hogy sugarainak még mennyi ereje van és Ő még ragyogni akar. Én engedtem ragyogásának, had járja át egész testem és töltsön fel valamiféle újult energiával, ami egész napig kitarthat. Ahogy említettem, még korán van, de az emberek már is sietnek és a szemükön ott virít a napszemüveg. Az első dolgot még úgy-ahogy megértem, hisz még is csak a munkába, valamint az iskolába sietnek, de a napszemüveg dolog kész rejtély. Mert az rendben van, hogy délelőtt, tíz-tizenegy óra magasságában késő délutánig hordják ezt a kiegészítőt, de reggel, mikor a Nap még nem is tűz annyira, minek? Csak eltakarnak vele egy természeti csodát, ami mindennap beragyogja halvány kis életünket –gyakorlatilag szó szerint. Bár nem érzékeljük a jelenlétét, mint fontos tényezőt, de ha egyszer csak elvesztenénk, az emberek pánikba esnének. Hisz gondoljunk bele a vakok esetébe: vannak emberek, akik még soha nem látták a Nap melengető sárga sugarait, csak érezték. Képtelenség számomra elképzelni, hogy milyen érzés lehet nem látni. Borzalmas. De úgy gondolom, hogy aki így született az már hozzászokott. De a Naphoz visszatérve, sokan nem tisztelik, pedig rengeteg dolga van. Az év háromszázhatvanöt napján világít, folyton-folyvást, hol gyengébben, hol erősebben, ami nem kis teljesítmény. És bár aprónak látjuk, még is óriási. Majdhogynem az egyik legnagyobb csillag az univerzumban. A mi naprendszerünkben ő a legnagyobb, ami körül forog minden, de az univerzumban nem. Ott csak egy olyan porszem, mint amilyenek mi is vagyunk a számára. És mi, apróbb porszemek gyakran lenézzük ezt a nálunk feljebb lévő porszemet. Hát ilyenek az emberek. Nem érnek semmit, még is nagyra tartják magukat, pedig nem is léteznek olyan hosszú ideje.

Hosszú merengésemből a bemondó hangja ébresztett fel, mire a metró megérkezett én pedig felszálltam rá. A nagy tömegnek köszönhetően alig kaptam levegőt. Tizenhét év alatt igen csak hozzá szokhattam volna, ám nem sikerült. Az ember tömeg az egyik olyan dolog, amit valószínűleg sosem fogok megszokni. De ha legalább lenne egy ismerősöm, aki eltereli a figyelmem a sok emberről… De még is honnan lenne, egy olyan osztályból, akik tanítás után mindig haza sietnek. Akármennyire is szánalmasnak tartom őket, én is pontosan ugyan olyan vagyok. Egy ismeretségek nélküli álmodozó.

- Szép jó reggelt, a kis hölgynek. –hallottam egy suttogást, majd egy apró puszit éreztem arcomon. Megfordulva egy fenomenális látvánnyal találtam szembe magam. MinKi egy szürke öltönyben állt előttem, fehér inggel, valamint egy fekete-szürke csíkos nyakkendővel. Csak úgy, mint tegnap ma is egy hatalmas mosoly terült el tökéletes arcán.

- Önnek is jó reggelt, Tanár úr! –hajoltam meg egy aprót előtte, konkrétan amennyit a helyszűke megengedett.

- Á-ááá. Mit mondtam tegnap?

- Hát, izé… akkor jó reggelt… MinKi. –sütöttem le a szemem. Ez így nekem nem megy. Egyenruhában vagyok, Ő pedig öltönyben, és éppen a közös munkahelyünkre indulunk, az iskolába, ahol Ő tanár én pedig egy diák. Az Ő diákja.

- Sokkal jobb. Milyen óráid lesznek ma?

- Viszonylag lazák. Matek, biosz, kémia, dupla angol és végül dupla nyelvtan.

- És ez neked laza? –hitetlenkedett.

- Igen. Van, hogy egy nap dupla fizikánk és dupla matekunk van. Ráadásul Woo tanárnővel.

- Íjjj, hát akkor részvétem. –mondta nevetve, majd szorosan magához húzott. Félve pillantottam körbe, hátha itt lenne valaki a sulinkból, vagy esetleg furcsán bámulnának ránk az emberek, de egyik se történt meg. Az iskolából, legjobb tudomásom szerint szinte csak én lakok ezen a környéken, szóval ez pipa. És a többi ember? Nagyon régóta él bennem a tudat, hogy ha én azt gondolom, hogy feltűnő valami, akkor a többi embernek is felfog tűnni és megbámulják azt. Ez a „feltűnő valami” általában valamilyen cselekedetem szokott lenni, amit én kínosnak tartok, míg teljesen normális. Ezt az ölelést nem tartottam kínosnak, sőt. Legszívesebben végig öleltem volna az egész kocsit, csak hát azt azért még sem tehettem meg. És bár parfümének bódító illata, és testének közelsége megbolondít, még is attól féltem, hogy mit szólnak az emberek. Sajnos úgy vagyok beállítva, hogy ha nekem egyértelmű valami, akkor az másoknak is az. Jelen esetben az a tizenhárom év korkülönbség, ami kettőnk között van. Ha ez nekem egyértelmű, akkor másoknak is. Ám elméletem ismét kudarcba fulladt, ugyanis egy árva lélek nem törődött azzal, hogy egy férfi megölelt egy lányt, csak tették a saját kis dolgukat. A tudat, hogy senki sem figyel minket arra késztetett, hogy közelebb bújjak hozzá és jó tinédzser módjára vigyorogjak, mint a tejbe tök. Az ölelésen kívül több megjegyzést kaptam, olyanokat, mint „nagyon aranyos vagy, kiscicám”, „isteni lábaid vannak” vagy éppen „ha hazaérünk, ugye játszhatok egyet az én kis szőrgombolyagommal?”. Tekintettel arra, hogy eddig lényegében csak apától kaptam bókokat, fogalmam sem volt hogyan kezeljem őket, így inkább csak nevettem rajtuk. Ám az egyik pillanatban egyik keze lekúszott a fenekemig, amelybe egy aprót markolt, majd folyamatosan simogatta azt. Nem tudtam mit csináljak. Ellenkezzek vagy sem? Sikítsak vagy inkább nyögjek? Élvezzem vagy sem? Kétségbe esett pillantással néztem fel rá, mire Ő egy aprót kuncogott, majd egy leheletnyi csókot nyomva ajkaimra kilépett a metróból.

- A suliban találkozunk. –köszönt el tőlem. Ismét megkérdezem magamtól, hogy még is mit művelek? Épp az előbb hagytam az egyik tanáromnak, hogy letapizzon. Annak a tanáromnak, aki hivatalosan színész. Annak a tanáromnak, aki egyben színész, és akiért évek óta vágyódom, mind mentálisan, mind testileg. És ha ez lehetséges, csak jobban akarom őt mindenemmel.

A terembe lépve osztályom újabb tehetetlenségével találkoztam, ahogy ismét nem csináltak semmit. Elővettem mindent, ami matekra kell: füzet, körző és a tolltartóm. Egy ideig tolltartómon lévő zipzárral játszottam, majd megunva azt elővettem a tegnap esti könyvet és azt olvastam becsöngetésig. Ugye milyen eseménydús évnek nézünk elébe? A terembe Woo tanárnő lépett be, aki mit sem törődve a nyári „kalandjainkkal” kezdett bele a halmazok és a szögfüggvények mesés világába. Míg minden tizenegyedik osztályban vannak emelt tantárgyak, addig nekünk nincs, és minden érettségi tárgyat emelt óraszámba veszünk, és hát így is történt, hogy egy héten nyolc matekunk, és tíz irodalmunk valamint nyelvtanunk van felosztva. Mind ezt megspékelve öt órányi történelemmel valamint fizikával. Aki még akart, az felvehette valamelyik idegen nyelvét is, de így csak kevesen vannak. Bár nagy rajongója vagyok a nyelveknek, az iskolában még sem tudok velük mit kezdeni. A koreai és francia mellett folyékonyan beszélek angolul, szinte semmi újat nem tudnak nekem mutatni. Kilencedik óta egyetlen nyelvórán nem voltam bent, csak koreain, de hát az ugye mindenkinek kötelező.

Első óráról ahogy kicsengettek, mi úgy vonultunk át a biológia terembe. Az udvaron áthaladva találkoztunk MinKi-vel, akit néhány alsóbb éves lány vett körül. Nem Lucy, nem akadsz ki és téped meg őket. Nem, nem érdekel, hogy rájuk mosolygott, megfogta az egyiknek a vállát. Nem, nem érdekel… Úristen ezek vihognak valamin, amit mondott és én nem hallom! Na, nem, csak nyugodj meg te hülye, hisz te laksz vele majdnem együtt, veled barack levezgetett tegnap este, ahogy téged csókolt meg tegnap este és ma is egy párszor. Na jó, azt hiszem inkább nem gondolok ezekre a dolgokra. A legnagyobb probléma a megvilágosodással, hogy mindig későn érkezik, így mire felébredtem abból, hogy azokat a lányokat megfojtottam a szememmel és MinKit elkoboztam, nekimentem az egyik kukának, mire egy aprót sikítottam. Az osztály lesajnáló szemekkel nézett rám, míg MinKi, akit egész eddig szuggeráltam egy kacsintást dobott felém. Ööö… inkább elmentem bioszra. Az órán akaratlanul is azaz egy kacsintás játszódott le a szemem előtt újra és újra. Na jó, miért hazudok? Egész nap ez az egy jelenet motoszkált a fejemben, valahányszor feltűnve egy kisebb szívbajt okozva ezzel nekem.

Dupla nyelvtan végeztével leamortizálódottan ballagtam el a tanáriba, ahol le kellett adnom az osztálynaplót az ügyeletes tanárnak. Miután beengedett az egyik rajztanár, illedelmesen, mindenkinek köszönve haladtam végig a tanárin, egészen Park tanár úr asztalához, aki mosolyogva köszöntött.

- Lucy-sshi, köszöntöm az új tanév alkalmából. Idén is meg vannak az őrült elképzelései? –miközben kérdezett, MinKi ült le a mellette lévő asztalhoz.

- Ha maga azt tudná Tanár Úr. –nevettem.

- Nagyon helyes. Maga az egyetlen, akitől elvárom a világ megváltást.

- Oh, ne aggódjon, meglesz. Egy nap én fogom uralni a világot.

- Természetesen franciául, igazam van?

- Majd váltogatom. Azért a koreait és az angolt se szeretném elhanyagolni.

- Nagyon helyes. Oh, jut eszembe, idén indul olasz nyelvkör, felírhatom?

- A legnagyobb igennel válaszolok.

- Kiváló. Így talán lesz esélye megismerni másokat is.

- Adja az Ég.

- Hát, reménykedjünk.

- Igen. Viszlát Tanár úr! –hajoltam meg előtte, majd távoztam a tanáriból. Park tanár úr egyébként nyelvtanár, és előszeretettel visz be az óráira, hogy a diákok beszélgessenek egy kicsit egy „igazi franciával”. De az igazi és valós célja ugyanaz, mint nekem. Megszabadítani engem attól a befásult osztálytól és szerezni nekem embereket, akikkel kommunikálhatok. Nagyon szeretetre méltó ember.

Szekrényemhez érve kipakoltam a táskámból a felesleges könyveket, majd kabátomat derekamra kötve indultam ki a suliból, mikor egy kéz berántott az egyik üres tanterembe.

- Olasz mi? –nézett rám gúnyos mosollyal.

- Igen, miért? –kérdeztem, de válaszra sem méltatva húzott közelebb magához és egy édes csókra invitált. Nyelve igéző táncot járt enyémmel, teste minden egyes mozdulattal közelebb simult az enyémhez. Keze ismét fenekemre tévedt, majd amint készségesen megsimogatta azt, elvált tőlem.

- Üdvözöld az olasztanárod. –kacsintott rám, majd elhagyta a termet. Ha nincs a teremben egy pad, tuti seggre ülök. Miért, ó mond Istenem miért kell Lee MinKi-nek olyan tehetségesnek lennie, hogy olaszt is tanítson? És nekem miért kell imádnom azt a nyelvet? A tanárral együtt?!

A haza felé úton, és gyakorlatilag tanulás közben valamint egész délután azon a tényen őrlődtem, hogy egy újabb óra lesz, ahol kínozhat majd tökéletességével. Nagyszerű lesz, mondhatom. Amint végeztem a sinus és cosinus kiszámításával megvacsoráztam, majd a kanapémon eldőlve bámultam az egyik zenecsatornát. Egy egész jó számot játszottak, pontosabban Block B-től a Be The Light-ot, mikor csöngettek. Ahogy kinyitottam az ajtót, se szó, se beszéd esett nekem MinKi.

- Ne haragudj Lucy, de egész nap erre vártam. – nézett mélyen a szemembe, majd vad csókokkal jutalmazott. Gondolkodni is elfelejtettem, olyan hirtelen ért a támadás. Ám ennél kellemesebb támadást még csak kívánni se tudtam volna magamnak. Szája és nyelve az eddigi gyengéd érintések helyett vadak lettek, melyek mohón kívánták szám minden apró részletét. Alsó ajkamba többször is beleharapott, mint aki képes arra, hogy felfalja azt. Kezei több alkalommal találkoztak melleimmel, ám csak futólag, figyelme mindenemre kitért. Amennyit elidőzött a csípőmön, annyit maradt a vállaimnál is. – Kívánlak Lucy. Menthetetlenül magamévá akarlak tenni…

A kor csak egy szám - Ő az új Tanár úr (I.rész) [Lee MinKi]

Szereplők: Lee Minki, Lucy (OC)

Figyelmeztetés: nincs~

Leírás: Az emberek sokszor azon kapjk magukat, hogy ráeszmélnek: az életük unalmas. Innentől hosszú-hosszú éveket töltenek el azzal, hogy a változást keresik, üldözik és a megszállotjukká válnak. Pedig sokszor van, hogy csak várni kéne, és ez a valami, ami változást hoz, előttük teremne. Lucy-val pontosan ez történt. Megunta a szürkeséget életében, mire a színész, akire évek óta vágyik, hirtelen előtte terem és megadja neki a szányolcvan fokos fordulatot.

Shiro-chan

Egy újév, új kezdet. Szokták mondani a bölcs emberek, akik mindent tudnak az élet nagy dolgairól. Jó, meglehet, hogy tényleg tudják mit beszélnek, de nem az én esetemben. Ez már a harmadik évem kezdete a gimnáziumban és még mindig nem történt SEMMI. Egyszer sem csapott képen a „nagy szerelem” egyszer sem történt a családomban bármi, ami miatt kiakadhattam volna, de még csak az átlagomon se tudtam rontani, hogy amiatt idegeskedjek. Egyszerűen semmi. Változást akartam, még hozzá olyat, ami fogja a kis életem és a feje tetejére állítja. Minden év minden hónapjának minden hetének minden napjának minden órájában erre az erőre/emberre/történésre vártam, hátha. De semmi. Az életem a saját kis medrében csordogált előre, velem együtt. Mit lehet tenni, mit nem, de ki kell jelenteni: unalmas az életem vele együtt én is. Mikor valaki azt mondja magáról, hogy „szürke kisegér vagyok, aki mindig a háttérbe vonul és onnan figyeli a történéseket” elkezdem irigyelni. Még neki is izgalmasabb az élete, hisz van mit megfigyelnie. Általánosban viszonylag érdekes osztályom volt, viszont a gimnáziumi borzalmas. Nálunk egyetlen egy pletykát nem hallani, senki sem káromkodik, egy galacsin nem repül el a fejed felett. Nem kell attól félned, hogy valaki fejbe dob egy labdával, esetleg banánhéjjal. Nem kell attól rettegnünk lányoknak, hogy valamelyik fiú felhúzza a szoknyánkat, ugyan is szerintem még egy meleg srác is jobban érdeklődik irántunk, mint ők. És ha már itt tartok, a szerelmet is várom, de nem ezek közül a fiúk közül. Régebben azt gondoltam, hogy ha lesz egy fiú, aki szeret, én nem majd azt mondom neki „te még túl kisfiú vagy, nekem egy férfi kell”, de náluk nem lehet ezt mondani. Túl komolyak. Még egy szóvicc se hagyja el a szájukat, minden órán fegyelmezettek, még a tanároknak se beszélnek vissza. De most egy kicsit a lányokról. Egy átlagos osztályban a lányok pletykálnak, klikkekbe szerveződnek és kibeszélik a másikat, de nálunk nincs ilyen. Mindenki kedves mindenkivel, mindenki segíti a másikat. Ez alapvetően nem rossz tulajdonság, de ha mindezt egy álmosollyal és hamis szavakkal tálalják, borzalmas cselekedet.

A mai reggelem se alakult máshogy. Ahogy beléptem a termünkbe a többiek halkan beszélgettek, semmi kiabálás vagy őrűltködés, ők csak a helyükön ülve tanultak. Nagyot sóhajtva mentem a helyemre.

- Komolyan srácok, oké, hogy mi vagyunk az „elit osztály”, a „mindent tudóak” de attól még vihetnénk egy kis hangulatot, esetleg életet a hétköznapjainkba.

- Lucy-sshi, hidd el, ez a hangulat tökéletesen megfelel az osztályközösség minden tagjának. És ha ez a forma másképp lenne, úgy, mint a párhuzamos évfolyamokon, azt kívánnád, bárcsak olyanok lennénk, mint most. Ez mindig így lesz. Azt akarjuk, ami sose fog bekövetkezni, ilyen az emberi elme, teljesen kiszámítható. –fejtette ki véleményét osztályunk egyik oszlopos tagja Minho.

- Nem baj, akkor is. Nem halnátok bele abba, ha normális hangerővel beszélnétek meg a dolgaitokat és nem suttogva.

- És ha nem akarjuk, hogy mások meghallják, hogy mit beszélünk? –kérdezte az egyik lány, Byul.

- Én úgy tudtam, hogy ebben az osztályban nincsenek titkaink egymás előtt. –feleltem, mire a lány vörösen visszafordult a helyére, hogy tovább diskurálhasson a barátnőivel. Erről ennyit.

Mivel az iskolánk hiper-szuper modern, ezért mindenki egy email-ben kapta meg az órarendet és az erre az évre vonatkozó feladatainkat. Csak a szokásos: iskolai fesztiválok, karácsonyi műsor és az öt-egészes osztály átlag. Mivel eddig minden évben kiemelkedően teljesítettünk beraktak számunkra egy új órát, ami a dráma. Az osztály választhatott, hogy mi helyett szeretné. Közös megegyezésen alapulva a testnevelést választottuk. Én személy szerint úgy gondolom, hogy aki nem akar önszántából mozogni, az kényszerből sem fogja megerőltetni magát, hisz mindig talál valamilyen kifogást. Csak úgy, mint én. Havonta kitaláltam magamnak valamilyen panaszt, ami miatt másfél hétig nem kellett bejárnom órákra. De nem csak én voltam így, az osztály 20-30%-a is ezen a véleményen volt, a többiek pedig sportoltak. Mert igen, mi még a sportban is tökéletesek vagyunk. De visszakanyarodva a dráma órára őszintén kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Talán az osztályunk felenged egy kicsit és elejtenek egy-egy mosolyt, vagy drasztikus lépésként egy kis kuncogást.

Mihelyst becsöngettek az osztályfőnökünk lépett be az ajtón mellette egy férfival. Egy olyan férfival, akinek már a puszta gondolatától lefordulok a székről és elér egy kisebb orgazmus. Itt állt Ő, akiért tizenhárom éves korom óta rajongok, mióta láttam őt egy színdarabban. Amíg vissza nem vonult a színészetből addig minden előadására elmentem, volt, hogy kétszer is. Míg butuska és naiv tizenhárom évesen az arcába szerettem bele, hisz roppant jóképű férfi, viszont ahogy egyre többet láttam játszani és egyre több fan-találkozón voltam ismertem meg személyiségét és habarodtam teljesen bele. A színészi képességei számomra a lehető legelképesztőbbek. Elismerem, van nála sokkal jobb színész, aki minden karakterbe tökéletesen bele illik, viszont Ő nem. Ő csak egy karaktertípusba tudta igazán beleélni magát, és ez a furcsa illetve őrült karakterek voltak. Míg mások nevettek a vicceken amelyek egy-egy előadás során lementek, addig én elképedve néztem őt, hogy egy olyan komoly és érett személyiség, mint Ő, hogy  tud ilyen élethűen eljátszani egy bolondot. Egészen idáig a szívem egy apró része csak is hozzá tartozott, ám ezek az érzések csak rajongói érzések voltak. Sose tápláltam iránta mélyebb emberi érzelmeket, csak a tiszteletet és az elismerést, valamint ahogy már említettem, a rajongást. A tanári asztal előtt álltak meg az osztályfőnökünkkel, majd Ő mosolyogva nézett végig az osztályon. Tudom, hogy csak bemesélem magam, sőt, több mint valószínű, de én úgy érzékeltem, hogy egy pillanatra megakadt rajtam a szeme. És hogy honnan tudom, hogy ez nem több, mint képzelgés? Egész egyszerűen onnan, hogy az előadásokon és találkozókon is ugyanezt éreztem. Azt kívántam bárcsak észre venne, de nem vett, hisz egy voltam a sok rajongója közül. És ez most sincs másképp, annyi különbséggel, hogy most egy vagyok a sok tanítványa közül.

- Kedves osztály, mint tudjátok elnyertük a töretlen sikeretekkel és lelkesedésetekkel azt a megtiszteltetést, hogy iskolánk felvehessen egy igen neves embert, aki taníthat titeket. Mivel ebben az évben bejött új tantárgyként a dráma, úgy gondolta a vezetőség „miért ne vehetnénk fel egy igazi színészt?”. Hosszas tanácskozások után egy olyan emberre esett sor, aki nem csak tehetséges, de tökéletesen bánik az emberekkel, és mellékesen attól se kell félnünk, hogy behívót kapna, hisz nem rég végezte el szolgálatait, természetesen sikeresen. Kérlek titeket köszöntsétek és tiszteljétek új tanárotokat, Lee MinKi-sshit. – mondta mosolyogva Mr. Wang, mire az osztály egy emberként állt fel a helyéről és hajolt meg az új tanárunk előtt. – És most pedig kezdődhet az órátok. –mondta és azzal távozott is.

- Üdvözlök mindenkit, ahogy hallhattátok engem Lee MinKinek hívnak és színész vagyok illetve a ti új dráma tanárotok. Meglepő, nem de? Megkérdezhetem, hogy ugye mindenkit tegezhetek? –kérdezte, mire mi illedelmesen bólintottunk. – Tökéletes. Viszont ha én kérhetnélek titeket, akkor számomra a legmegfelelőbb megszólítás a Tanár úr, esetleg Művész úr lenne. –közölte, mire egy hatalmas mosoly szökött az arcomra. – Egy kis bemutatkozással kezdenénk az egész kapcsolatunkat. Bár ti ismeritek egymást, én nem ismerlek titeket. Ki szeretné kezdeni? Senki? Tökéletes! Akkor a hatalmas mosolyú hölggyel kezdenénk az egészet. – mivel az egész osztály felém fordult biztos lehettem benne, hogy most fel kell állnom és be kell mutatkoznom. Hát legyen.

- Nagyon örvendek Tanár úr, Lucynak hívnak. Kérem, viselje gondom, csak úgy, mint a többi osztálytársamnak. – hajoltam meg, majd leültem a helyemre.

- Nos, kedves Lucy, nekem ennyi nem volt elég. Én nem csak a nevetekre vagyok kíváncsi, hanem a céljaitokra, terveitekre.

- Terveinkre?

- Igen. Azt szeretném tudni, hogy mit akartok elérni az életben.

- Változást. –jelentettem ki egyszerűen, hisz ez volt az igazság.

- Miféle változást?

- Egy 180 fokos fordulatot, ami megváltoztatja az egész életem. Unom már a hétköznapjaimat, nem látom értelmét a napról napra való felkelésnek, ha úgy is tudom, nincs miért vagy kiért felkelni. Nekem a változás az egyetlen célom. – mivel a második sorban ülök, ezért felválta éreztem és láttam magamon a rosszalló és lesajnáló pillantásokat, melyeket osztálytársaimtól kaptam. Nem érdekeltek, egyáltalán nem, mert a látvány, ami elém tárult mindent kizárt körülöttem. Lee Tanár úr már amúgy is mosolygó szájának sarkában egy apróbb rejtélyes kanyar került. Nem tudtam mire utalhat, mire céloz, csak annyit tudtam, hogy legszívesebben megállítottam volna ezt a pillanatot, hogy örökké nézhessem azt a csodás arcát. Valahogy muszáj elkergetnem ezt a mosolyt, nekem más milyen mosoly kell. Olyan, aminek ismerem és tisztában vagyok a jelentésével. – Valamint, hogy az osztályom ne legyen ennyire befásult gyökerek hadi osztaga. Értitek, nem? Befásult, és gyökér.

Mindenki egy nagy sóhaj keretében megforgatta a szemét miközben Lee Tanár úr felírt valamit a táblára ám vállának rázkódását így sem tudta elrejteni. Legalábbis nem előttem. Ahogy megfordult láttam mit írt fel a táblára: Az Életem, amelyből egy vonal jött ki aminek a végén a „változás” szó szerepelt. Ahogy jöttek sorban az osztálytársaim úgy került fel egyre több szó a táblára, olyanok, mint a „vállalkozás”, „karrier”, „család”, feleség”, „férj”, „utazás”, „boldogság” és „egészség”.

- Most biztos azt kérdezitek magatokban, hogy „ajj, ez az idióta minek írta fel ezeket a táblára?”. Hát azért, mert ez is egy módja annak, hogy megállapítsuk, egy átlag ember milyen életképet tűz ki magának. Általánosságban mindenhol ott vannak azok a klisék, mint a „család” „új autó” „pénz”, ahogy itt is. De ez egyáltalán nem baj, hisz ez határozottságot mutat. Aminek viszont nagyon örültem, az a változás szó volt, Lucy-sshitől. Vajon kitaláljátok-e, hogy miből idézek: „Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zűrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetűnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is annyira eltűnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.” 

- Alice Ann Munro. Asszonyok, lányok élete. – feleltem rögtön.

- Kiváló. Talán olvastad?

- Igen. Nagyszerű történet, remek szereplőkkel érdekes szálakkal és különleges írásmóddal. Még maga ajánlotta az egyik fan-találkozón. –motyogom el mondanivalóm legvégét, remélve, hogy nem hallja meg. Miután nem érzékeltem semmilyen reakciót, megkönnyebbültem, hogy talán tényleg csak a gondolataimban mondtam ki, ám amikor kinyitottam a szemem Lee Tanár úr a padomra támaszkodva vizslatta az arcom, tőlem mindössze pár centire.

- Tudja, Lucy-sshi, magának nagyon érdekes arcszerkezete van. Olyan más, mint a többi emberé. –simított végig arcvonalamon.

- Félig francia vagyok, kérem.

- Francia. Milyen különös. Mindig is imádtam a francia színjátszást, színészeket, na meg persze a francia embereket. Olyan elképesztőek, magukkal ragadóak és különlegesek. – amint kimondta az utolsó szót úgy csöngettek ki, mire ő ellökte magát a padomtól és rám kacsintva köszönt el az osztálytól. Ahogy sejtettem, senki egy rossz szót nem mondott a kis jelenetre, inkább magukban fortyogtak. Hisz ahogy azt már elmondtam, az ilyen dolgok a mi osztályunkban nem szokások.

Ahogy kicsengettek a hetedik óránkról úgy hagyta el mindenki szépen, sorban és illedelmesen a termet. Míg a folyosókon a többi diák vidáman köszöntötte egymást, a mi osztályunk addig az elitosztályhoz hűen lassan ballagtunk a folyosón. Gyorsan megelégeltem ezt a felvonulást így kitörve a sorból igyekeztem szekrényemhez, az E44-hez. Az ajtóra felragasztottam egy kisebb méretű naptárt, egy képet rólam és anyáról, valamint egyet rólam és apáról. Már elég régen elválltak, viszont semmi rosszindulat nincs közöttük. Még néha ma is van, hogy elmennek együtt vacsorázni, még úgy is, hogy mindegyiküknek már van új családja. Azt mondták én vagyok azaz ok, amiért nem háborúban, hanem békességben váltak el. Nem akartak sírni látni. A tervük sikerült, mivel az egész válás alatt támogattam mindkét felet, hogy egyikük se érezze, mennyire fáj. Most, hogy idősebb lettem megértettem, hogy ha két ember nem tartozik össze úgy, mint a szerelmesek, azok nem fognak együtt maradni, még akkor sem, ha van egy közös gyermekük. A válás során én itt maradtam apával Seoul-ban, míg anya visszament Marseilles-ba. Minden nyaramat Franciaországban töltöm, így próbáljuk bepótolni az elmaradt anya-lánya dolgokat és egy kicsi változást hozni a nyaramba. Mivel anya francia és sok időt töltöttem odakint, ezért én két nyelvet mondhatok anyanyelvemnek: a franciát és a koreait. Emellett természetesen angolul is viszonylag kiválóan beszélek.

Miután végeztem a szekrényem kicsinosításával fülembe helyeztem a fülhallgatóm, telefonomon bekapcsoltam kedvenc énekesnőm, Lana Del Rey egyik albumát és egészen hazáig azt hallgattam. Apa egy nagy cég feje, ezért mikor azt mondtam, hogy külön szeretnék élni tőle, de még is vele, a gazdag negyedben –utálom ezt a kifejezést használni, de sajnos ez így van- egy utcával lejjebb vett nekem egy kisebb apartmant. Így hétvégente átmegyünk a másikhoz és játszunk, főzünk, eszünk, beszélgetünk, illetve beiktatunk egy-egy apa-lánya programot. Nagyon szeretem, hogy ilyen jó a kapcsolatom a családommal, hisz ez alakulhatott volna másképp is. A lakásom egy emeletes ház hatodik emeletén található, így amint átsuhantam a hallon, köszönve a személyzet minden tagjának a liftnél megállva kivettem fülemből a fülest és megnyomtam a hívó gombot.

- Azt azért nem gondoltam volna, hogy annyira rajongsz értem, hogy még az otthonomba is követsz. – ahogy egy fej férkőzött be a magán szférámba és szólított meg, azt hittem kiugrok a bőrömből. Oldalra fordítva a fejem egy édesen mosolygó Lee Tanár úrral találtam szembe magam.

- Maga mit keres itt?

- Kérdezhetném én is ugyan ezt, kedves Lucy.

- Én itt lakom. –jelentettem ki határozottan.

- Hát, a mai naptól én is. –kapta fel a mellette lévő dobozt, majd besurrant az épen kinyíló lift ajtón a liftbe. Elképedve néztem rá és a kisgyerekes mosolyára. Nem hiszem el, hogy tényleg itt lakik egy isten, aki a kedvenc színészem és egyben új tanárom is. – Na mi van, elvitte a cicus a nyelved? Gyere már, ha nem akarsz másikkal utazni.

- Hogy-hogy ideköltözött?

- Tudod, ilyeneket nem illik kérdezni egy embertől, pláne ha azt az embert alig ismered és az egyik tanárod.

- Elnézést. – sütöttem le a fejem, miközben arcom a piros egy igen erős színében játszott.

- Hihi, nagyon aranyos vagy így. –kukucskált be hajam alatt arcomhoz, mire egyből felegyenesedtem. – De ha ennyire tudni akarod, akkor elmondom. Nem rég szakítottam a barátnőmmel. Pontosabban miután kijöttem a seregből és megtudtam, hogy megcsalt.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld. Ahogy te is mondtad, az embereknek változásra van szükségük, ahogy nekem is. És ez a változás a költözésben merült ki. Legalább is addig a pillanatig amíg meg nem érkeztem az osztályotokba.

- Miért, ott mi történt? – a mi osztályunkban tapasztalt változást magán? Na ha ez tényleg igaz, miután megtapsoltam, dobok egy tripla szaltót, és jelentkezek az USA elnökének.

- Te történtél. –mosolygott, majd ahogy a lift megállt úgy puszilta meg az arcom és rohant ki a liftből. Olyan sokkos állapotba kerültem, mint még soha. Minden megszűnt körülöttem. Nem tudtam, hogy most fiú vagyok, vagy lány. Hét éves vagy tizenhét éves. Hogy a hajam rózsaszín, vagy fekete. Hogy a szemem fehér vagy sötétbarna. Hogy ma vettem-e fel bugyit, vagy sem. Szerencsére időben ráeszméltem, hogy mindenesetben a második opció a megfelelő, valamint, hogy a hatodikon állt meg a lift. Az utolsó pillanatban rohantam ki a szerkezetből, hátha láthatom, hogy merre ment el, de semmi. Úgy tűnt el a hosszú folyosón, mint a kámfor. Fejemet a falba vertem majd elindultam balra, a 625-ös szoba felé. Amint kinyitottam az ajtót úgy dobtam le táskám majd a konyhába érve elővettem a még tegnap estéről megmaradt rament, végül pedig a kanapéra dőlve felválta néztem a tévét és olvastam egy új könyvet, melynek a címe No és Én.

Amint tökéletesen elgémberedett minden egyes végtagom felálltam, hogy kinyújtóztathassam őket. A konyhába lépve a hűtőben keresgéltem őszibarack lé után, de a tervem, miszerint kedvenc italom fogyaszthatom, romba dőlt. Na jó, még mielőtt kifogyok az energiából, lemegyek és veszek egy kartonnal. Felvettem cipőmet majd dzsekimet, ajtómat gondosan bezárva indultam el meleg otthonomból. A liftek felé igyekezve belementem valakibe.

- Úristen, nagyon sajnálom Uram. Ugye nem sérült meg? –hajoltam meg előtte.

- Ugye mondtam már, hogy imádom, ha elvörösödsz? – az ismerős hangot hallva felkaptam a fejem, mire a néhány doboz mögül kikandikáló Lee Tanár úrral találtam szemben magam.

- Nem kell egy kis segítség, Tanár úr? – mihelyst bólintott én úgy vettem el tőle a dobozokat ám arcán valamiféle furcsa kifejezést véltem felfedezni, amit nem tudtam mire vélni. – Melyik a maga otthona?

- A 620-as az. – persze. Mert neki pont az egyik hozzám legközelebb lévő lakást kellett választania. Jó, mondjuk az is igaz, hogy amikor megvette, akkor még nem tudhatta, hogy az egyik tanítványa majdhogynem a szomszédjában fog élni, de na. Igazán gondolkodhatott volna előre. Lakása elé érve kinyitotta az ajtót, majd követve őt a nappaliba letettem a dobozokat. – Elnézést a rendetlenségért, még nem volt időm rendet rakni. És azt se gondoltam volna, hogy lesz egy vendégem. Egy ilyen csinos vendégem.

- Háááát, akkor én most megyek is. Viszont látásra. –köszöntem el tőle, majd egy kéz elkapta a csuklóm.

- Hova mész? –érdeklődött.

- A kisboltba. Nincs kedve velem jönni? Ott megtudnám mutatni hol találja a legfontosabb dolgokat, ugyanis a mindennapi és olcsó dolgokat eldugják.

- Már nem azért, de aki egy ilyen házban lakik, az miért akar olcsó dolgokat vásárolni? –kérdezte miközben felvette bőrkabátját, ami tökéletesen passzolt alakjához.

- Azért, mert a pénz is egy fogyóeszköz. Lehet, hogy jelen pillanatban sok van belőle, de ha nem vigyázunk rá, akkor igen könnyen elveszíthetjük el.

- És mit gondolsz mi az, amit egy ember ugyan így könnyen elveszíthet?

- Bizalmat, szerelmet és az életét. –válaszomra nem reagált semmit. Csendesen léptünk be a liftbe, majd a hallba érve egyszerre kezdtünk el beszélni.

Ő az iskolai szokásokról érdeklődött én pedig az eddigi színészi tapasztalatairól valamint a seregről. Ahogy gondoltam Ő sokkal több mindent tudott mesélni, mint én. Eleinte viszonylag komolyan beszélgettünk, ám ahogy egyre jobban közelebb engedtük a másikat magunkhoz, a viselkedésünk is úgy változott a másikkal kapcsolatban. Egyre több humoros megnyilvánulásunk volt, úgy viszonyultunk a másikhoz, mint két régi jó barát, nem mint tanár és diák, akik között tizenhárom év a korkülönbség. Szinte leírhatatlan érzés volt, hogy mit éreztem, mikor vele voltam. Ahogy az utcán egyre közelebb sétáltunk egymás mellett,  ahogy a boltban együtt fikáztuk az éppen belépő embereket, vagy ahogy a különböző ételekről próbáltuk ki találni, hogy  mi micsoda.

- Szóval akkor Franciaországban nevelkedtél?

- Is-is. Sokszor ingáztunk a két ország között. Ám mindkettőt ugyanúgy a hazámnak tekintem.

- És Marseille milyen város?

- Gyönyörű. Imádom.

- Na és Párizs?

- Romantikus.

- Hogy mi?

- Romantikusan gyönyörű. Nem véletlenül van a Notre Dam-nál annyi festő, nem véletlenül a francia tinik kedvenc helye az Eiffel-torony lábánál lévő park, nem véletlenül a Moulin Rouge az egyik kedvenc környékem. Rengeteg szerelmes pár van, akik ezeket végig járják és egyre jobban egymásba szeretnek.

- Egyszer majd elviszel oda? –kérdezte, mire nekem vagy a tízszeresére nyílott ki a szemem. – Mármint úgy értem, hogy osztálykirándulásra, persze…

- Az akár meg is oldható lenne, hehe… - és egy kínos szünet. Ő elment és nézett néhány alkoholt addig én megláttam egy aranyos virágplüsst egy cserépben és tökéletes ötletem támadt. Lekaptam egyet a sok közül és elrejtettem a kosár aljára. A pénztárhoz érve előre engedett. A pénztáros kezébe gyorsan belenyomtam a kis virágot, hogy amíg a Tanár úr nem figyel, addig olvassa le és tehessem el. Szerencsére vette a célzást, így mint a ninják úgy dolgoztunk össze.

Miután mindketten kifizettük a részünket visszamentünk a felhőkarcolónkba. A liftben újabb beszélgetésbe kezdtünk az osztálytársaimról, hogy miért viszonyulok hozzájuk úgy, ahogy. Miután elmeséltem neki mindent, hogy hányszor kértem az igazgatót, helyezzen át másik osztályba, mert megőrülök tőlük, hogy mennyi unalmas napon vagyok túl, hogy az iskolából gyakorlatilag senkit sem ismerek, hosszas töprengés után azt mondta, hogy tényleg befásult gyökerek.

- De jó, végre valaki, aki értékeli a humorom.

- Én nem csak a humorod értékelem, hanem azt, aki te vagy. Meg majd a dolgozataidat.

- A miket? De nem csak játszani fogunk?

- Egy színész élete nem csak játék. – mondta komolyan, majd elnevette magát. Ajtajához érve elköszöntünk egymástól, mikor eszembe jutott a virág.

- Tanár úr, várjon!

- Igen? –fordult vissza az ajtóból.

- Házavató ajándék. –nyújtottam felé a plüsst amit ő mosolyogva megköszönt és elvett, majd beinvitált magához.

A nappaliban iszogattunk egy kicsit, természetesen nem alkoholt hisz holnap újra tanítás. Nem, mi az én baracklevemet ittuk. Eddig még senkivel sem osztottam meg, hisz ez az én féltett kincsem, de vele jól esett megosztani. Egy ilyen emberrel és társasággal bármit megéri megosztani.

Sajnos az idő az emberek akarata ellenére is rohan, így mire észbe kaptunk este kilenc óra lett.

- Nekem azt hiszem mennem kell. Köszönöm szépen a vendéglátást Tanár úr. Viszont látásra, holnap találkozunk az iskolában. Oh, és ha bármire szüksége lenne, az én lakásom a 625-ös. Még egyszer viszlát, Tanár úr. – köszöntem el tőle.

- Lucy-sshi, várj egy kicsit! Valamire azt hiszem, szükségem lenne. –kiabált utánam, amíg én még az ajtómban álltam.

- Mi lenne az Tanár úr? –néztem rá mosolyogva.

- Ezentúl, ha kettesben vagyunk, hanyagold a magázást és „Tanár urazást”, idegesít, pláne tőled.

- De még is miért? - néztem rá furán, mire a száján egy kaján mosoly terült el.

- Ezért… - két kezét mellettem helyezte el, ezzel is egyfajta csapdába ejtve, majd egyre csak közelített felém, míg ajkaink nem találkoztak egymással. Nem sietett el semmit. Hosszú másodpercekig nem mozgatta ajkait, majd megnyalta alsóajkam azzal a szándékkal, hogy köszönni szeretne a nyelvemnek. Mivel én egy illedelmes hölgy vagyok, természetesen megengedtem nekik a találkozást. Szájának barack íze volt az előző üdítők miatt. Nem volt durva, nem sürgetett semmit. Szépen lassan és komótosan járta körbe szám minden egyes zeg-zúgát közben gyengéden masszírozva nyelvemet. Kezeimet mozgásra kényszerítettem ezzel átkarolva nyakát és közelebb húzva őt magamhoz. Percekig álltunk ott és faltuk egymás ajkait. Egyszer csak hirtelen elvállt tőlem, szemembe nézett és szó nélkül távozott.

Sokkos állapotba léptem be lakásomba, ahol amint becsuktam az ajtót a földre rogytam. A lábaim nem bírták tovább a kiképzést. Megcsókolt egy színész. Egy színész, aki harminc éves. Egy színész, aki harminc éves és a tanárom. Megcsókolt a tanárom. Én… én azt hiszem, akármekkora hülyeség is, de vonzódni kezdtem egy harminc éves színészhez, aki a tanárom. Nesze neked Lucy! Változást akartál? Hát most megkaptad…