2017. július 26., szerda

My I (Jun x The8)

Szereplők: Jun, The8 (Seventeen)
Figyelmeztetés: szereplő halála
Műfaj: Angst
Részlet: "Nem várhattam a liftre, túl magasan volt. Helyette olyan gyorsan futottam lefelé a lépcsőn, hogy még egy maraton futó is megirigyelte volna azt. A legnagyobb forgalomban esélyét sem láttam annak, hogy bármilyen járműbe beszálljak, túl lassúak és bármikor dugóba keveredhetünk, ahonnét hosszú-hosszú ideig nincs kimenetel, márpedig jelenleg nincs vesztegetni való időm. Minghao vár rám."
Írói megjegyzésEz a szám inspirálta ezt az egészet. Már régóta terveztem velük írni, és végre bekopogott hozzám az ihlet, úgyhogy jó olvasást~ 

Shiro-chan



Jun!
Nem tudom hogyan érek haza, vagy hogyan nem, éppen ezért hadd mondjam el még egyszer: nagyon szeretlek és tényleg Te vagy a legfontosabb a számomra!

Nem mondom, hogy Minghao egész életében furcsa volt, mert az nem lenne igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kiskorától kezdve volt egyfajta beütése, ami másoknak túl sok volt. Ám ez csak pár éve hatalmasodott el benne, amikor a bátyja meghalt egy kényszerleszállásban. Legjobb barátom azóta a nap óta fél az utazástól, de leginkább retteg attól, hogy elveszthet még valaki fontosat az életében, vagy őt magát karolja a Halál a keblére. Általában energia, vidámság, kedvesség és szeretet csordul ki belőle, Földünknek általa eggyel több napja van, viszont ahogy néha az égitestet, úgy őt is eltakarják a viharfelhők. Eleinte nem pontosan tudtam, hogy mit kéne vele kezdenem. A bátyja halála után teljesen összeroppant, szemmel láthatóvá vált, hogy depressziós -legalábbis én annak tituláltam. Viszont a fiú halálának egy hónapos fordulóján megjelent az a bizonyos felhő.
Szinte egyik pillanatról a másikra történt. Mindketten tanultunk közös albérletünk nappalijában, amikor egyszer csak fülsüketítő kiáltás jött a szoba másik feléből. Ahogy barátom felé kaptam a fejem szembesültem azzal, hogy ő már a földön van és zokog. Mindent eldobva rohantam hozzá, hogy segítsek neki.
- Jézusom Hao, mi van veled? Mi történt? – guggoltam mellé, majd próbáltam elvenni kezeit arca elől, de nem jártam sikerrel.
- Junhui… Itt van, láttam őt. Beszélt hozzám! Azt mondta… azt mondta, hogy hiányzok neki. Hogy látni akar mielőbb. Nem… nem is ezt mondta, hanem azt, hogy sajnálja, hogy nem mehettünk el együtt még utoljára nyaralni. Vagyis… de most pont az ellenkezőjét állítja. Azt akarja, hogy most azonnal menjek el hozzá, ő vár rám a kapuban. De hát az a kapu már azóta nincs ott, hogy a kutyánk meghalt. De ő ott van és vár… Junhui… mit csináljak? – fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Tisztában voltam vele, hogy a testvéréről beszélt, butaság lett volna mást hinni. Viszont, mindezt csak képzelte. Egy halott ember nem tud megszólítani minket.
- Minghao, figyelj ide rám. Sajnálom, hogy ezt mondom, de Fai már nincs itt köztünk. Nem tud hozzád szólni.
- Dehogynem! Azt üzente, hogy most azonnal látni akar.
- Elmenjünk a teme…
- Ne mondd ki! Ki ne merd mondani! Fai nem halt meg. Most mondta, hogy találkozni akar velem, nem érted? – mielőtt befejezhettem volna mondandómat csapkodni, kiabálni és még keservesebben sírni kezdett. Na most legyél bölcs, Wen Junhui.
- Jó, megértettem. De mégis hol lenne a találkozótok helyszíne? Fai is tudja, hogy a kapu már régóta nincs meg, biztos nem hívna olyan helyre, ami elérhetetlen. Úgyhogy mondd el nekem, én pedig elviszlek oda most azonnal. Rendben van?
- A Pudong reptér az a hely… - úgy tűnt, hogy akar még valamit mondani, de helyette hirtelen elhallgatott. Persze, hogy ezt „üzente” neki. Ide szállt volna le akkor, két éve a gépe.
- Ne haragudj Minghao, de oda szerintem most nem tudunk elmenni. -simítottam meg arcát.
- Jun… meghalt, igaz? – nézett rám könnyekkel teli szemével. Most erre mégis mit mondhatnék? Tudtam, hogy nem fog semmi értelmes és a helyzethez megfelelő válasz kijönni a számon, ezért csak egy aprót bólintottam. A következő történésre viszont egyáltalán nem számítottam. Másodpercről másodpercre váltakozott a fiú állapota. Egyszer remegett a hidegtől, majd izzadni kezdett és kipirult teljesen. Szinte mindenéhez kapkodott, amihez csak tudott: mellkas, has, hát, lábak, kezei, feje, míg végül a torkán állapodott meg és azt fogta. – Nyiss ablakot, kérlek, nincs itt semmi levegő! Könyörgök neked, mindjárt megőrülök, ha nem lesz itt friss levegő. – tettem, ahogy kérte, de közben a lehető leggyorsabban tárcsáztam a mentőket, akik reményeim szerint hamar itt lesznek. Ahogy visszasiettem a fiúhoz láttam, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Kétségbeesetten huppantam mellé, nem engedte meg, hogy hozzáérjek. – Megfogok… fulladni. J-J-Jun… én… én… n-n-nem akarok m-m-meghalni.
- Nem fogsz! Mindjárt itt vannak a mentők. Ők sem, és én sem engedem, hogy bármi történjen veled. Szedd össze magad! – most már megengedte, hogy hozzáérjek, így hát letöröltem az arcán lévő könnyekkel kevert izzadtság cseppjeit és imádkoztam, hogy mielőbb csengessenek. Így lett. A mentősök villámgyorsan jöttek és mentek, velük együtt én is. Aznap este a kórházban éjszakáztunk. Majd Minghaot hónapokig kezelték a pszichiátrián, én pedig látogattam őt és tartottam benne a lelket, amennyire csak tudtam. Konkrétan sem a barátom, sem egyetlen orvos (valószínűleg az ő kérésére) nem mondta el a pontos diagnózist, csupán azt, hogy mit tegyek, ha még egy ilyen eset előfordulna. Gyógyszert adni neki, és megtenni mindent, hogy biztonságban érezze magát a környezetében.
                Ahogy visszaemlékeztem erre az estére a szívem ismét összeszorult. Az volt az a nap, amikor elhatároztam, hogy még a szelektől is óvni fogom őt. Azelőtt is azt tettem, hisz az idősebbek mindig megvédik a fiatalabbakat, de ez csak rátett úgy egy szekérrel erre az elképzelésemre. Már nagyon-nagyon sokszor kaptam tőle ilyen SMS-eket, leginkább akkor, amikor hosszabb útra ment. Mint mondtam, fél az utazástól, úgyhogy ezek a kitérői egészen a kórházig meg vissza voltak érvényesek. Természetesen nem olyan hosszú odáig meg vissza az út, de van, hogy napokat bent van megfigyelésen. Ha egy kívülálló lennék, az ilyen üzeneteitől frászt kapnék és elgondolkoznék egy-két dolgon (mint ahogy azt néhány barátom is tette, amikor elolvastak egy-egy hasonló szöveget), de mivel nyakig benne vagyok a dologban, éppen ezért tudom, hogy mit is jelentenek neki ezek az apró vallomások. Mikor először engedték ki a pszichiátriáról, akkor magyarázta el nekem, hogy mire jutott magában: „Tudod, volt időm gondolkozni, néha sajnos túl sok is, és rájöttem, hogy mi bánt a legjobban. Fai sosem volt a szavak embere, inkább csak a tetteké. Mielőtt felszállt a gépre szorosan magához ölelt, amiről úgy gondoltam, hogy többet jelent minden szónál. Viszont így utólag belegondolva kicsit bánom, hogy akkor nem mondta el, hogy mennyire szeret. Persze tisztában voltam vele, de mégis örülnék, ha ez az egy szó az ő hangjával a fejemben csenghetne a halálom napjáig. Éppen ezért, ha egyszer eljön bárminek is az ideje, nem akarom megbánni, hogy nem mondtam ki azt, amit igazán érzek. Szóval, ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hozlak vele, vagy bármi, csak… nem lenne gond, ha elmondhatnám és esetleg leírhatnám neked, hogy szeretlek? Te vagy a legjobb barátom, aki lényegében tűzbe tette értem a kezét, és úgy érzem ezzel megtudnám neked hálálni a tetteidet, és magamnak is nyugalmat szerezhetnék”. Valahányszor megkapom a különféle üzeneteit eszembe jutnak a beszélgetéseink, amikor kiöntötte nekem szíve minden bánatát, órákig zokogott mellettem, majd végül elaludt másnap pedig visszatért a hatalmas mosoly az arcára. Ezt a szöveget is csak úgy, mint a többit elmentem telefonom memóriájába, majd válaszolok neki. Ahogy ő is mindig változatos, úgy én is próbálok mindig valami mást küldeni. „Én is nagyon szeretlek ThugHao~”  -írtam. Tudom jól, hogy valahányszor azon a néven szólítom, amit egyik karaokés összevesztünk-ő-beszólt-duzzogott-rappelt-majd-kibékültünk esetünk után adtam neki, úgy mosolyog, mint a vadalma. Miután telefonom kijelzőjén a „kézbesítve” ikon megjelent a nappaliban lévő asztalra helyeztem és folytattam a pakolást.
Úgy terveztem, hogy amíg Minghao a kórházban van pár napig, addig én meglátogatom szüleimet. Habár Édesanyám nagyon-nagyon szereti legjobb barátomat (néha úgy érzem, hogy nálam is jobban) igen ritkán tudunk a házamban találkozni. Mivel viszonylag messze van a jelenlegi lakásunktól, ezért a fiatalabbik általában kényelmetlenül és feszélyezve érzi magát a vonaton, de évente egy-két odalátogatás belefér. A többit pedig az én szüleim ejtik meg nálunk, szóval mindenki éppen elégszer látja a másikat. Édesapám ebben a hónapban csak most hétvégén lesz otthon, így sajnos nem tudok Minghaoval menni, de legközelebb mindenképp együtt megyünk, mert Anya megígérte, hogy csinál nekünk mennyei baozit.
Ha már a saját ruháimat kipakoltam a gépből és el is vasaltam őket, barátoméval is hasonlóan cselekedtem. Általában mindketten túl lusták vagyunk ahhoz, hogy azon nyomban megcsináljuk a házimunka ezen részét, így mindig az utolsó pillanatban kell kapkodni a vasalással. Nincs mit tenni, férfiak vagyunk, ez a tevékenység sosem vonzott minket igazán. Nem konkrétan ezért, de hasonló dolog miatt lettünk barátok még anno, kicsi pelenkás korunkban. Mert igen, az óvoda első napján mindketten pelenkában mászkáltunk a szüleink legnagyobb ellenkezése ellenére is. Aztán menőbbek akartunk lenni a többieknél, úgyhogy nagyjából két hét után már az óvónőnek ki sem kellett minket kísérnie. Aztán a barátságunk egyáltalán nem halványult el, sőt. Általánosban együtt követtünk el csínytevéseket a lányok és a tanárok ellen. Szinte minden kisfiú a mi példánkat akarta követni. Az általánosiskola végére nagyjából egyszerre kezdtük el megismerni azokat a bizonyos dolgokat, hogy „hormonok”, ezért egészen gimnazista korunk végéig több dupla-randin és bulin vettünk részt. Persze ezek a „nagy szerelmek” egyetlen alkalommal sem voltak szerencsés kimenetelűek. Az egyik lány féltékeny lett a másikra, a másik megutálta az egyiket, a harmadik rámászott a másikra, a negyedik megcsalt, az ötödik pedig megpróbált szétválasztani minket (őt az első próbálkozás után dobtam). Ezenkívül egy helyre járunk egyetemre is, lényegében együtt döntöttük el, hogy mik akarunk lenni, amikor nagyok leszünk. Bár igazából még mindketten céltalanok vagyunk. Mármint az addig oké, hogy szép házat akarunk, jól kereső munkát meg egy csoda-lelkű feleséget, de ennél kevésbé klisés elképzelésünk nincs. Én úgy gondolom, hogy az embernek nem tizennyolc és húsz éves kora között kéne eldöntenie, hogy miből akar majd húsz év múlva megérni, pláne, hogy sokszor még a saját elméjével sincs tisztában. Persze, amikor ezt elmondtam a tanáraimnak (és a szüleimnek, de ők kicsit enyhébben reagáltak, ráfogták a kései pubertásra) majdnem máglyán akartak elégetni. Az osztályban mindenki egyetértett velem, csak senki nem merte kimondani. Én többször is hangoztattam a véleményemet, így gimnazista éveim legalább negyvenöt százalékát büntetésben töltöttem. Minghaoval együtt. Aki, bár nem tett semmi rosszat az osztály angyalaként, szolidaritásból a bolond legjobb barátja mellett maradt. Tényleg nem tudom mi lenne velem nélküle. Végül, miután felvettek mindkettőnket az egyetemre, kérdés nélkül együtt néztük a kiadó albérleteket, eladó lakásokat.
A pakolás közepette meghallottam a nappaliban csörgő telefonomat, ezért komótosan kibattyogtam a szobámból, hogy felvegyem. Mikor megláttam, hogy barátom hív valami megütötte a szívemet. Soha nem szokott a kórházi kezelés végezte előtt felhívni. Talán annyira javult a helyzete, hogy már nem kell olyan sokat bent lennie?
- ThugHao, mi új…
- Halló? Junhui? – mielőtt befejezhettem volna a köszöntést egy számomra ismeretlen hang szólt bele a telefonba.
- Igen, én lennék. És maga kicsoda?
- Kérem, jöjjön mihamarabb a Gold Kórházba, a barátja…
- Rohanok. – úgy éreztem, hogy a teljes világom összetört bennem. Nem tudtam mi történt, mi fog történni, de teljesen kétségbeestem. Nem tudtam hirtelen hova kapjak, így a cipőmet felvéve rohantam.
                Nem várhattam a liftre, túl magasan volt. Helyette olyan gyorsan futottam lefelé a lépcsőn, hogy még egy maraton futó is megirigyelte volna azt. A legnagyobb forgalomban esélyét sem láttam annak, hogy bármilyen járműbe beszálljak, túl lassúak és bármikor dugóba keveredhetünk, ahonnét hosszú-hosszú ideig nincs kimenetel, márpedig jelenleg nincs vesztegetni való időm. Minghao vár rám. Nem törődve az előttem haladó emberekkel futottam egyenesen a kórház fele. Rövid focista karrieremnek köszönhetően a lábaim és a tüdőm kifejezetten jól bírták az óriási rohamot, amit most produkáltam. Lendületemnek hála majdnem neki ütköztem a kórház önműködőajtajának, de szerencsésen letudtam fékezni. Az utam egyből az információs pulthoz vezetett, ahol a nővéreket kifaggatva tudtam meg, hogy a másik felem életéért a negyedik emeleti műtőben küzdenek. Azzal a tudattal viharoztam fel, hogy azt az embert, aki a testvérem elütötte egy figyelmetlen kisbusz sofőr, és az amúgy is érzékeny szíve bármelyik pillanatban megállhat. A várakozó folyosón hol fel-alá járkáltam, hogy leültem, hol őrjöngtem, hol zokogtam. Mindeközben belekapaszkodva az utolsó reményszálba megnyitottam az utolsó üzenetet tőle. Ha más nem, az tartsa őt életben, hogy én itt vagyok neki. Hogy várom haza a tiszta, kivasalt és összehajtogatott ruháival. Hogy még nem ettünk eleget Anya baozijaiból. Hogy még sosem tartottunk sem étterem-, sem sütiző-, sem kocsmatúrát. Hogy egész egyszerűen képtelen lennék a lényem egy része nélkül élni. Kettőnk közül mindenki engem tartott az érzéketlenebb barátnak, mert sosem mozgatott meg igazán például egy-egy kisállat megmentésének a története, vagy egy másik társunk kegyetlen sorsa. De ez mind azért volt, mert én egyetlen emberre tudtam csak koncentrálni, az pedig most a műtőben fekszik. Én meg itt vagyok és zokogok miközben imádkozok.
- Könyörgök neked, Xu Minghao, gyere haza. – hosszas várakozás után lépet ki végre egy orvos. Egyből odafutottam hozzá. – Elnézést, véletlenül nem maga műtött egy Xu Minghao nevű fiút? – a doktor lehúzta arcáról a maszkot, majd bánatosan a szemembe nézett.
- Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy megmenekül, de egyik pillanatról a másikra sokkot kapott, és megállt a szíve. Többszöri újjáélesztéssel sem tudtunk visszahozni őt. Kérem, fogadja őszinte részvétemet. – akkor és ott értettem meg végleg, hogy mit érzett halott barátom, amikor megkapta testvére halálhírét. Lábaim reszketni kezdtek, a szívem egyre hevesebben vert miközben szememből vízeséseket megszégyenítő módon hullottak a könnyeim. Dermedten bámultam az orvosra, aki viszont bámult rám aggódva. Képtelen vagyok felfogni a tényt, hogy otthon nem vár senki. Az otthonunk üres lesz. Nincs már velem Minghao. A szívemre sötétség ült, ahogy az elmémre is.
                Másnap reggel zakatoló szívvel ébredt fel és imádkoztam, hogy az egész tegnapi napom csak a lehető legborzasztóbb álom legyen egész életem során. De amikor elért a felismerés, hogy bizony egy kórházi ágyon fekszek, ordítani kezdtem. Teljes torkom szakadtából üvöltöttem. Egy olyan nyomás nehezedett a szívemre, amit nem bírtam ki anélkül, hogy sikítsak. Az ápolók és a közelben lévő orvosok a segítségemre siettek, megpróbáltak lenyugtatni. Nem voltak a leghatásosabbak, a könnyeim nem fogytak el, de legalább már nem sikítottam. Képtelen vagyok itt lenni. Nem tudok meglenni egy olyan helyen, ahol tudom, hogy elvesztettem a számomra legkedvesebb embert. A tegnapi orvos jött oda hozzám és tette kezeit a vállamra.
- Kérem, engedjenek haza. – néztem mélyen a szemébe.
- Az eszem azt súgja, hogy hatalmas hibát követnék el, ha most hazaengedném. Viszont minden embernek van egy szíve, ami arra lett kitalálva, hogy ellentmondjon az agyunknak. Azzal a feltétellel engedem el, ha pár napon belül visszajön. Nem a barátja miatt, hanem maga miatt. Nem tapasztaltam még ilyen helyzetet a saját bőrömön, de érzem, hogy segítségre lesz szüksége. Ugye elfogadja az ajánlatomat? – mégis mit mondhatnék? Bármit megtennék csak azért, hogy kiszabaduljak innét.
- Elfogadom. – eztán senki nem szólt egy szót sem, csendben követett egy nővér és az orvos a taxiig, ami egészen hazáig ment. Ma sem tudtam használni a liftet. Úgy éreztem, ha most beszállok oda, megfojt a bezártság. A lakásba belépve fájó szívvel és az eddiginél is könnyesebb szemmel meredtem a két pár papucsra és a megannyi pár cipőre a bejáratnál. Tudtam, hogy nem szabadna megkeserítenem a saját sorsomat, de úgy éreztem, hogy muszáj megtennem valamit. – Minghao, haza értem. – Semmi válasz. Viszonylag halk sírással mentem be a szobájába, ahonnét minden kis sarokból az ő illata szállingózott. Nem tudom honnét jött az emlék egy kis dobozról, amiről mindig a kincsesdobozaként beszélt, de tudtam, hogy meg kell keresnem.
                Volt sejtésem róla merre lehet, de húzni akartam az időt. Megakartam simogatni a dolgait, amit mindig oly nagyra tartott. Ilyenek például a bekeretezett képei, a könyvei, a CD-k, a kedvenc pulcsija, amit tőlem kapott. Végül az íróasztalához léptem, kihúztam a középső fiókot és megtaláltam azt a bizonyos dobozt. Remegő kézzel nyitottam ki és meredtem a tartalmára. Megannyi boríték, mindre ugyanaz firkantva „Wen Junhui”. Az amúgy is összetört szívemből levált még egy jókora darab. Úgy gondoltam, hogy ezek azok a levelek, amit most semmiképp nem szabad elolvasnom. Vagyis de, csak egyet. Feltételezem a legjobb barátomról, hogy időrendi sorrendben haladt, így a legfelsőt leemelve róla ültem le az ágyára és kezdtem el olvasni a kézzel írott levelet.
„Kedves Jun!
Valószínűleg, ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem leszek. Nyugi, nem akartam idő előtt elmenni, mindegyik levelet így kezdtem.
Mostanában nem volt alkalmunk beszélgetni a kezelésekről, a pszichiáterről meg az állapotomról, de… de van egy jó hírem, amit reményeim szerint tőlem fogsz hallani, és nem ebből a levélből fogod megtudni. Két év után, végre valahára a Doktornő úgy gondolta, hogy lejjebb veszi a gyógyszer adagomat. De ez még nem minden! Már nem kell két hetente járnom hozzá és bent maradnom három napra, elég lesz, ha minden héten meglátogatom őt egyszer két órára. Hát nem nagyszerű! Dehogynem! Végre valahára úgy érzem, hogy elkezdek kikászálódni abból a gödörből és ürességből, amit Fai halála okozott nekem. Látod! Már képes voltam leírni, bár kimondani szerintem még mindig nem menne. De nem is ez a lényege ennek a levélnek. Sokkal inkább az, ami az összesnek. Hogy elmondhassam neked azt, amit soha az életemben nem mertem. Tudod jól, hogy úgy akarok elmenni, hogy nem bánom meg a kimondatlan szavakat. Hát ez most is így lesz.
Wen Junghui, szeretlek. És nem csak úgy, mint a legjobb barátomat, aki a testvérem lett. Nem. Úgy szeretlek, mint a lelkitársamat. Fai halálának a körülményei közepette jöttem rá, hogy mennyit is jelentesz nekem. Nem csak egy fellángolás vagy, mint a gyufa, amivel meggyújtjuk a gáztűzhelyet. Te annál sokkal komolyabb vagy. Mint például a tűz, amivel működnek egyes gyárak. Tudom, tudom, borzalmas metaforákat használok, de tudod nagyon nehéz ám minden levélben elmondani, hogy mennyire szeretlek. Plusz, a világ legtöbb nyelvét már elhasználtam, szóval egy ideje már költőként élek. De félretéve ezt a részét, szeretném, ha benned sem lenne megbánás. Sosem mutattam feléd sem a lelki, sem a testivonzalmamat, így még csak ne is gondolj arra, hogy a buta fejeddel nem vetted észre a jeleket. Ez csak egy szimpla egyoldalú szerelem volt, ami életben tartott és segített a felépülésben. De, ha most megkérdőjelezed, hogy „akkor miért haltál meg Te barom? Nem volt elég erős a kötelékünk?”, akkor elmondom, hogy a köztünk lévő fonál mindennél erősebb volt. Nincs semmi, ami szétszakíthatta volna, ahhoz túl nyúlékony volt és tapasztalt. És éppen ez az oka annak, hogy eddig túléltem. Ha Te nem vagy mellettem, eddig sem jutottam volna el. Szóval… így a végére még egy utolsó szeretlek előtt rád zúdítok egy hatalmas köszönet záport. Köszönöm, hogy a barátom vagy. Köszönöm, hogy kicsi pelenkás korunk óta a gondomat viseled. Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni az életet. Köszönöm, hogy mellettem voltál. Köszönöm, hogy megmutattad milyen az, amikor valaki kiáll az érdekeiért és a véleményéért. Köszönöm, hogy mindig segédkezet nyújtottál felém. Köszönöm, hogy Te még akkor is kedvesen néztél rám, amikor összetörtem a kedvenc videójátékod, amiért még mindig bocsánat. Köszönöm, hogy létezel. Köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen. Köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy olyan csodálatos vagy, amilyenné az évek tettek. Köszönöm, hogy szerethettem egy olyan embert, mint Te. Köszönöm, hogy szerethettelek.
De ugye említettem, hogy mostanában költőnek érzem magam? Hát… itt van egy kis apróság, ami a napokban pattant ki a buksimból, és túlságosan is erre a helyzetre illik. Ezentúl mindig ezzel fogom befejezni a leveleimet.

Ha megteszek egy lépést a virágos úton, tövisek nőnek,
S ekkor Te Kinyújtod a kezed, hogy megments.
Ha idő múltával újra találkozom veled,
Tudni fogom, hogy Te voltál a jövőm,
Tudni fogom, hogy én voltam a tegnapod.
Ha idő múltával újra találkozom veled,
Tudni fogom, hogy megvédtél,
Tudni fogom, hogy rád vágytam.”

2 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nos, meg kell hogy mondjam, nem vagyok egy nagyon érzelgős fajta, vagy olyan, aki könnyen elsírja magát, de fuh... neked sikerült.
    Egyszerűen sikerült olyan csodálatosan átadnod az érzelmeket, hogy még nálam is bekapcsolt valamit a könnycsatornáimnál. Végig ott volt bennem, hogy nem, csak nem hal meg, csak nem lesz olyan tragikus, hisz Jun nem véletlenül hangoztatja annyira, hogy a legjobb barátok, de sikerült. És közben még ráadásul voltam olyan elvetemült, hogy a My I-t hallgattam és ez így még szebbé tette az egészet.
    Szerettem volna neked valami értelmeset is írni, mert azért ott az elején volt gy kis gubanc a mondatvezetésnél, de egyszerűen nem tudok, mert túl sok érzelemmel árasztott ez el engem most.
    Mindenesetre köszönöm, hogy olvashattam.
    Ölel: Mirae <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Először is nagyon-nagyon szépen köszönöm, hogy elolvastad és kommenteltél is~
      Nekem ez is éppen elég értelmes volt, tényleg sokat jelent már ez is! Viszont az elejét akkor így átolvasom még egyszer, hátha megtalálom a gubancot.
      Még egyszer nagyon köszönöm! <3

      Törlés