... The one who tried to stick her heart together... II. rész (Winner)

Szereplők: Song Mino, Nam Taehyun (Winner) Sohyun (OC)
Figyelmeztetés: ebben a részben +16

Leírás: A lány szíve végleg összetört Mino miatt. Minden önbizalma és magába vetett hite eltűnt azzal, ahogy a fiú bánt vele. Viszont... vannak dolgok, amiket összelehet ragasztani. Az emberi szív is ilyen. Ám az csak akkor tud tartós maradni, ha olyasvalaki szedegeti össze a darabokat, aki igazán szeret. 

Shiro-chan

Ronda vagyok. Kövér. Alacsony. Csúnya. Semmirekellő. Egy korcs. Egy undorító hibafolt ezen a világon, aminek meg sem kellett volna születnie. Miért? Miért kell nekem ilyennek lennem? Miért ilyen a hajam, a szemem, az arcom, az állam, az orrom, a karom, az ujjaim, a lábam, a combom, a hasam, a csípőm? Miért ennyi a súlyom és miért nem kevesebb? Miért vagyok ilyen tökéletlen, miközben mások olyan tökéletesek? Miért jó játszani a szívemmel? Miért nem vagyok elég jó neki?

Tegnap óta ilyen és ezekhez hasonló kérdések cikáznak keresztül az agyamon. Mino akkora sebet hagyott rajtam, mint még senki. Még az a fiú is kedvesebben kosarazott ki, akinek először bevallottam az érzéseim. Miért kell a fiúknak ilyennek lenniük? Miért nem lehet az, hogy csak kimondják azt, hogy „vége”? Muszáj nekik elmondani a körítést is, ami az igazi fájdalmat okozza? Elég lett volna, ha azt mondja, hogy meggondolta magát, nem kellett volna elmondania, hogy miért. Ezért még annyira se tudom magam szépnek látni, mint azelőtt. Eddig is láttam a hibáimat, de most ezek felsokszorozódtak. Itt állok a tükör előtt, bámulom magam, de legszívesebben összetörném, hogy ne kelljen látnom a kinézetem. Eddig csak csúnyák gondoltam magam, most viszont egy undorító kövér hülyének. Ahogy a szemembe nézek, majd egyre haladok lejjebb a testemen, úgy kap el a sírógörcs és ismét keservesen zokogni kezdek. Pár perc után sikerült magam összekapnom és megmosnom az arcom.

Kihagytam ma a sulit, nem volt kedvem az emberekhez. Most is csak azért készülődök, mert megígértem EunBi-nak, hogy elmegyek arra a nyomorult bulira. Tudom, hogy ott lesz ő is, de valahogyan ignorálnom kell, a legjobb barátnőm miatt. Amiatt, aki már lefeküdt vele. Most hibáztatnom kéne őt, nem de? Más lányok biztos ezt tennék, de én nem. Nem tudta, hogy mit érzek a fiú iránt, és még akkor történt azaz eset, mikor még én se tudtam. De amikor ráeszméltem, akkor se mondtam el neki, így nincs bennem egy csepp harag sem felé. Sokkal inkább azt a dögöt utálom, akit még is imádok. Hülye szív. Hülye érzések. Hülye én.

Még utoljára megnéztem magam, és elkönyveltem, hogy mindenkinek egyből le fog esni, hogy ez lesz az első nagy bulim. Egy hosszú fekete farmert, egy szürke „I love cats” feliratú pólót és egy platformos cipőt vettem fel. Hajamat kivasaltam, megkerestem a legkisebb táskámat amibe beletudom tenni a telefonom és egy kis pénzt, és már készen is álltam, hogy belevessem magam az éjszakába.

- Elmentem. Ne várjatok. –szóltam be a nappaliba szüleimnek, ahonnan csak a szokásos oltásokat kaptam a „de nagyon vigyázz magadra. Figyelj arra, hogy mit iszol és kivel barátkozol” szöveg helyett. Néha olyan jól esne, ha egyszer úgy bánnának velem, mint az idegesítő szülők, nem úgy, mint a „leszarom-a-gyerekem-szülök”. Nem mertem megkockáztatni, hogy egyedül végig sétálok Szöul utcáin sötétben, így egy taxit intettem le, bediktáltam neki a címet, aki a kis forgalom miatt röpke negyed óra alatt a helyszínre fuvarozott. Miután vártam egy kicsit, és nem tudtam eldönteni, hogy most bemenjek-e vagy sem, felhívtam EunBi, hátha itt vannak már és akkor csatlakozok hozzájuk. – Unnie, hol vagytok?

- Itt vagy? Tényleg eljöttél? – a hangos zene miatt alig hallottam a kiabálását, de nagyjából megértettem mondanivalójának lényegét.

- Igen, itt vagyok a bejárat előtt. És te?

- Várj egy percet, kimegyek érted. – nem kellett sokat várnom, barátnőm hamar mellettem termett, a karomra tett egy arany-ezüst karszalagot, intett a kidobóknak, akik egyet biccentve engedtek be minket a klubba. – Üdv életed első partiján!

Ha azt mondanám, hogy elvoltam ragadtatva, a világ legnagyobb hazugságát mondanám. A hely tele volt fiatalokkal, akik alkoholtól és drogoktól bűzölögtek, és mindez az izzadság facsaró szagával keveredett. Undorító volt. Legnagyobb csodálatomra senki nem kapott epilepsziás rohamot, még én se, pedig azok a villódzó fények, amik beterítették az egész helyet képesek lettek volna előhozni ezt bárkiből. EunBi az osztálytársaink asztalához vezetett, ahol szinte már mindenki a részegség felé tartott. Annyira kellemetlenül éreztem magam ezen a helyen. Nem tudtam táncolni, nem akartam inni, és beszélgetni se akartam senkivel. Nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Nekem most otthon lenne a helyem, sorozatokat nézve miközben éppen meghalok a legújabb színésztől.

- Hát a szendeszűz Sohyun mit keres itt? –hallottam meg egy kellemes hangot. Ahogy oldalra fordítottam fejem Nam Taehyun szőke hajkoronájával találtam szemben magam.

- Én magam sem tudom. –néztem el valamerre másfele, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem.

- Egy italt? – fordított vissza maga felé miközben egy pohár fekete löttyöt tartott kezében.

- Nem, köszönöm. – utasítottam el.

- Pedig segít felejteni. – Felejtés. Elakarom felejteni Song Minot. A családomat. A sulit. A világot.

- De csak egyet. – vettem el tőle és kortyoltam bele. Torkomat először kaparta a keserű ital, gyomromat pedig égette és csavarta. – Ez mi ez?

- Titok. De van ennél jobb is. Megkóstolod őket? –hajolt hozzám olyan közel, hogy orrunk hegye összeért. Amilyen gyorsan csak tudtam ismét elfordítottam fejem és inkább a többiekre figyeltem, hogy elkerülhessem a szőke jelenlétét.

- Sohyun, te iszol? –nézett rám EunBi.

- Látod.

- Gyorsan húzd le, táncolni akarok! – parancsolta, én pedig eleget téve kérésének megittam az undorító italt és követtem őt a táncparkettre. Amint odaértünk felcsendült az Albatraoz, mire mindketten, és lényegében körülöttünk mindenki egyszerre kezdett ugrálni, majd a refrénnél egyszerre üvöltöttük azt a bizonyos szöveget. Az alig két és fél perces számot egy Lana Del Rey remix követte, azt pedig egy másik, számomra ismeretlen, monoton zene. Nem mondom, hogy rosszul éreztem maga, sőt. Egész jól esett, hogy ilyen felszabadult tudtam lenni a legjobb barátommal. Nem zavart senki és semmi, nem nézett rám senki furcsán, nem mutogattak rám, nem néztek ki. Egy voltam a sok táncoló fiatal közül. Sokszor szeretne mindenki kitűnni a tömegből, viszont vannak olyan esetek, ahol ahhoz, hogy jól érezd magad, elengedhesd a belső éned és egy viszonylag új énedet is megmutathasd, belekell olvadnod a tömegbe. Én most pontosan ezt tettem, ezért is éreztem magam olyan önfeledten és boldognak a tánc közben. Legalábbis egészen addig, amíg az egyik sarkokra nem összpontosítottam és nem vettem észre Minot, ahogy egy szőke hajú lányt csókol és simogat össze-vissza.

- Egy kicsit leülök, jó? –kiabáltam a lány fülébe, aki csak bólintott egyet és folytatta a táncolást. Nagyot sóhajtva vetettem le magam az osztályunk boxába, ahol egyes egyedül voltam körülvéve megannyi érintetlen itallal. Most az egyszer nem érdekel, hogy mit iszok és mennyit, enyhíteni akarom a mellkasomban lévő fájdalmat. Egymás után húztam le a különböző színű italokat. Ám az a dobogó izé, amit szívnek hívnak egyáltalán nem adta fel a küzdést: még mindig éreztem és emlékeztem. Sorra húztam le a maradékokat is. Vagyis azt a részét, ami még az elviselhető kategóriába tartozott. Miután megittam valami olyat, amitől a hideg is kirázott a pulthoz mentem, kértem egy üveg ütős, de finom piát, amire végól összes pénzemet elköltöttem. Így kerültem a hátsó kijáratnál található sikátorba. A földön ültem, ittam a kissé édes és ütős italt, miközben sírtam. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mennyi idő telt el, mikor két gyönyörű és egyben vékony lábat láttam meg magam előtt. A lábak tulajdonosa lassan leguggolt, így egy kedves mosolyú fehér bőrű és szőke hajú fiú guggolt előttem. – Hehe, Nam Taehyun is itt van.

- Itt hát, még hozzá józanon. De te nem annyira. Mit csinálsz itt kint, egyedül?

- Felejteni próbálok.

- Mit?

- Hosszú sztori.

- Leülök, és meghallgatlak. Tudod, elég jó lelki szemetes vagyok. – mondta, majd arrébb lökve a szemetet leült mellém és arcomat figyelte.

- Hol kezdjem?

- Az elején.

- A szüleim. Utálom őket. Amióta közöltem velük, hogy halasztani akarok egy évet az egyetemből, hogy elutazhassak Angliába és Amerikába, meggyűlöltek. Úgy viselkednek velem, mint aki megölt egy embert: megvetnek és lenéznek. Semmit nem hajlandóak finanszírozni a számomra, ezért a suli mellett dolgozok, hogy ne halljak éhen, és az iskolai költségeket is kitudjam fizetni. Az elmúlt hónapokban egy kedves, vagy bátorító szót nem hallottam tőlük, csak bántót. Minden dolgozatom szinte ötös, de nekik még így is az a bajuk, hogy nincs meg a száz százalék, csak kilencvenkilenc és fél. Azt mondják, hogy ha egyszer elrontom az életem, akkor legalább úgy rontsam el, hogy mindenki megfelelően csalódhasson bennem. Utálok otthon lenni.

- Miért akarsz halasztani? Értem én, hogy utazni akarsz, de csak van valamilyen másik indok, nem?

- Fején találtad a szöget. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a jövőmmel. Abban reménykedek, hogy ott kint láthatok különböző embereket, különböző munkákkal, célokkal és álmokkal, és annak következtében talán én is megvilágosodhatok arról, hogy mi is szeretnék lenni.

- Huh. Hát azt tényleg nem gondoltam volna, hogy pont te, a nagy Gong Sohyun nem tudja, hogy mit kezdjen magával.

- Te tudod mi akarsz lenni?

- Gyerek orvos, aki akár Afrikába is eljuthat, hogy segíthessen rajtuk.

- A kurva életbe. – morogtam, és ráhúztam az üvegre.

- Ezt most miért mondod?

- Mert nem elég, hogy tisztában vagy a jövőddel, de még ilyen gyönyörű terveid is vannak. Ezt nem néztem volna ki egy olyan faszfejből, mint te.

- Tudod, minden faszfejnek az a legjobb tulajdonsága, hogy meglepetéseket okozzon. Na, de amúgy még min vagy kiakadva? Nem hinném, hogy csak emiatt akarod magad a sárga földig leinni.

- Song Mino és saját magam.

- Mi? Ezt nem értem.

- Hát… Minoval két hétig „jártunk”, de mindezt csak azért tette, hogy lefeküdhessen velem. És elege lett abból, hogy egy olyan undorító lányra pazarolta az idejét, mint én. Hisz, két hét elment neki szép és vékony lányok nélkül. Elvesztegetett mennyi időt. Még hozzá rám. Egy senkire. És ezalatt én szépen, jó bolondokhoz híven beleszerettem az arcába, a hajába, az illatába, a ruháiba, az ajkaiba, a csókjaiba, az ölelésébe, a mindenébe. És tegnap az amúgy is darabokban lévő szívemet még inkább összetörte. Én pedig egy nagyobb roncs lettem, aki most már szerelmi bánatos is, a kisebbségi komplexusa mellett. És akkor a hab a torta tetején: kiderült, hogy már EunBi is megvolt neki, és miután engem dobott, hozzá ment, hogy megtegye azt, amit velem nem tudott.

- Mino már csak ilyen. Nem te tehetsz arról, hogy egy kanos seggfej. Ne érezd úgy, hogy kevesebb vagy bárkinél is.

- De úgy érzem. Sőt! Most még rosszabb minden, mint azelőtt. Most már nem csak kövérnek, hanem dagadtnak látom magam. Nem csak csúnya vagyok, hanem undorítóan ronda.

- Ne beszélj butaságokat. – simította meg a kezem, de én elkaptam azt onnét.

- Ne érj hozzám. Te is megfertőződsz általam.

- Sohyun…

- Taehyun, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Te mégis kit választanál? EunBit, aki magas, vékony, gyönyörű a haja, kedves a személyisége és az egész lány tökéletes. Vagy engem, Sohyunt, aki mindennek az ellenkezője: alacsony, kövér, idegesítő a személyisége és olyan elcseszett vagyok, hogy arra nincsenek szavak.

- Sohyun… én… - kezdte, de én félbeszakítottam őt.

- Ne folytasd. Ne aggódj, én se magamat választanám a te helyedben. Mino se engem választott. Én is a jobbat választanám, ahogy ő is ezt tette.

- Lehet, hogy ő azt csinálta, de nekem nem a jobb kell. Nekem te kellesz, Gong Sohyun. – részeg vagyok. Ilyenkor az emberek sokszor képzelnek be dolgokat, amik nem történtek meg. Taehyun következő lépésről nem tudtam eldönteni, hogy valóság, vagy sem. Államnál fogva húzott közelebb magához, puha párnácskáit az enyémekhez szorította és lágyan kóstolgatta azokat. Nem volt benne semmi erőszakosság, nem akart semmit sem rám erőltetni. Annyira másképp csinálta ezt az egészet, mint a másik fiú. Minoé erotikus volt, Taehyuné pedig érzelmes. Szükségem volt arra, hogy valaki érzelmeket mutasson felém. Muszáj. Karomat átkulcsoltam nyakán ezzel is közelebb vonva magamhoz. Egyre jobban közelítettünk egymáshoz, míg végül rá nem vettem magam arra, hogy felkeljek a helyemről, az ölébe másszak és úgy folytassam vele a csók csatát. – Eljössz hozzám?

- Ugye majd aludhatok? Nagyon álmos vagyok. –hajoltam ismét ajkaira, amikre apró csókokat nyomtam.

- Persze. –felelte kettő között. Végül ölébe felkapva vitt ki az utcára, keresett egy taxit, amibe beültünk és elvitt minket Taehyun lakásához.

- Te itt laksz? –néztem körül a lakásban. Nem volt benne semmi extra, de még is, ha ránéztem a képekre, az eldobált ruhákra, a kanapéra, a tv-re, valahogyan elfogott az otthon melegsége. Érződött, hogy ebben a házban a szeretet uralkodik.

- Igen, Minoval és három másik barátommal együtt.

- De ugye nem zavarok?

- Te sosem. –puszilta meg fejem búbját, majd szobája felé vezetett. Fel sem fogtam a helyiségnek a berendezését, csak a szoba közepén lévő franciaágyat vettem észre, amibe azonnal lehuppantam.

- De jó puha. – motyogtam bele a párnába. Pár másodperc múlva egy kéz kezdte simogatni a hátamat, majd apró puszik hada lepték el a nyakamat. – Ha ezt csinálod, akkor elfogok aludni.

- Alszol velem?

- Igen. De…

- De mi?

- Nincs pizsim. –néztem szomorúan a szőke fiúra.

- Ha csak ez a probléma, megtudom oldani. – mondta, majd felkelt az ágyáról, a szekrényéhez ment, kivett belőle egy pólót és hozzám dobta. – Parancsolj.

- Oppa. Segíts átöltözni! – mint mondtam, az emberek sokszor nem tudják, hogy mit csinálnak, mikor részegek. Én se tudtam. Lehet, hogy ezeket holnapra mind elfelejtem, de… de most valamiért úgy érzem, hogy muszáj kifordulnom önmagamból.

- Kérésed számomra parancs. – mosolygott rám, mire én az ágy szélére ültem és vártam. A zoknimmal kezdte, majd a nadrágomon lévő gombhoz és a cipzárhoz nyúlt. Kissé ügyetlenül, mégis óvatosan gombolta és cipzárazta ki a ruhadarabot. – Emeled fel a csípőd. – mondta, mire én eleget tettem kérésének, így könnyen levette rólam a farmert. Kezeit többször is végig futatta lábaimon, míg végül a combomnál állt meg. – Igen, vagy nem?

- Lepj meg. – kijelentésemre valami átfutott gyönyörű mogyoróbarna szemein, majd ujjainak hegyével cirógatta belső combomat. Eközben felkúszott hozzám és számra tapadt. Nyelve esedezve kérte a bejutást, amit én azonnal megadtam neki és a sajátommal kapcsoltam össze az övét. Ujjai lassan megtalálták fehérneműm szélét, majd a gyengébb pontokat. A hideg szaladt végig rajtam, mikor először ért hozzám. Valahogy egyszerre volt csikis, furcsa és jó érzés. A gyengéd és félénk mozdulatait követték az egyre erősebb és határozottabb kézmozdulatok, amik apró nyögéseket csaltak ki számból.

- Meglepetés. – suttogta fülembe, majd végleg térdre ereszkedett, és a bugyimat is hasonlóképpen vette le rólam, mint a nadrágomat. Kicsit kellemetlen volt a hideg érzés, de ez hamar elmúlt, és a hideg kellemetlenségét az ujjak melegsége váltotta fel. Testemet hatalmába kerítette egy olyan érzés, amit még sosem éreztem eddig. Minden porcikámat elöntötte a vágy, azt akartam, hogy a fiú még többet adjon nekem. Nem bírtam egy helyben maradni, így ficánkolni kezdtem keze alatt, de ő az éppen nem tevékenykedő kezével lefogott. Eközben ujjait fel-le húzogatta nemi szervemen, majd hirtelenjében egyik ujját belém vezette én pedig hangosan felnyögtem. – Fájt? –kérdezte aggódva.

- Egy kicsit. De… folytasd, kérlek. – feleltem neki, mire ő ki-be tolta mutatóujját.

- Most jön a többi, de ne aggódj. Elvonom a figyelmed a fájdalomról. – ismét suttogva beszélt hozzám, amivel elérte a várt hatást: teljesen lenyugtatott és képes voltam magam rá bízni. Egyszer csak megéreztem csiklómnál meleg leheletét, majd nyelvének érdekes felületét ugyanott. Még soha nem volt részem ilyenben, így a hirtelen jött jól eső érzés miatt hangosan felnyögtem. Nyelvének és szájának mozgása mellett belém vezette második ujját is, így ezekkel szinkronban tudott játszadozni velem és a testemmel. Igaza volt, tényleg elvonta a figyelmem a fájdalomról. Nem éreztem semmi rosszat, csak a jót, a kellemeset. Olyan volt, mint egy sportoló, aki évekkel ezelőtt csak a sportágnak élt, de jó ideje nem űzte már azt, valamiféle okokból kifolyólag. Imádta, tudta, mit hogyan kell, ám most valahogy még is bizonytalan volt, de egyben ügyes is. Akciója közben nem csak a fájdalomról terelte el gondolataimat, sokkal inkább az életemtől. Nem az első orális szex alkalmának a fájdalmait űzte el, hanem azt a fájdalmat, amelyet az évek okoztak nekem. Minden sértő, bántó, lenéző, kétkedő és megvető pillanat eltűnt belőlem és helyére a Taehyunból áradó érzések kerültek. Jelen pillanatomban nem tudtam eldönteni, hogy ezek a érzések pontosan mit is takarhatnak: szenvedélyt, játékot, szerelmet, bizonytalanságot, kialakuló szimpatizálást, vagy átverést. Ám mindez egy cseppet sem érdekelt. Csak őt akartam érezni.

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy elkezdtük ezt az egészet, de egyszer csak megéreztem valamilyenfajta rángást a testemben, izmaim megfeszültek, majd Taehyun egyre gyorsabban pumpált ujjaival, aminek következtében izmaim elernyedtek, én pedig elélveztem. – Na, milyen volt?

- Huh… - nem tudtam mit mondani erre az egészre. Szimplán ennyi volt, amit kitudtam mondani.

- Ígérd meg, hogy majd egy idő után tovább megyünk. –csókolt meg, de most valahogyan másmilyen íze volt szájának, mint azelőtt.

 - Megmerjem ígérni?

- Kérlek. Én téged akarlak. Csak téged. Az első kibaszott pillanattól kezdve. A szemed megbabonázott, a mosolyod elvarázsolt, a nevetésed megigézett, a hangod pedig magadhoz láncolt. Valahányszor rád néztem tudtam, hogy te vagy az, akire eddig vártam. A lány, aki képes teljesíteni azokat a vágyaimat, amik nem csak a szexre korlátozódnak, hanem az életre is. Annyi fiú keresi a tökéletes lányt, akinek a külseje gyönyörű és elragadó, a belseje viszont rohadtabb, mint egy évekig egyedül hagyott alma, ami már rég rothadásnak indult. Én azt a lányt kerestem, aki az én szememben szép, másokéban csúnya. Akinek a bensője az, ami a legszebb, amihez hosszú utat kell bejárni, ami csak kevés ember számára van nyitva, a többiek felé pedig az „útjavítás miatt zárva” felirat mutatkozik meg. Én nem akarok az utóbbiba tartozni. Legalábbis nem nálad, Sohyun. Szeretlek. Kérlek, maradj mellettem. Ugye itt maradsz? Reggel, mikor felkelek, téged foglak itt találni, és nem a hűlt helyedet?

- Annyira gyűlölöm, hogy ebből holnapra semmire nem fogok emlékezni. Sajnálom. – motyogtam és szememből előbújt egy kövér könnycsepp.

- Nem érdekel. Annyiszor mondom el neked, ahányszor csak kell. – mondta, majd lecserélte pólómat és melltartómat a saját pólójára. – Aludjunk, kedves.

Már meg sem tudom számolni, hogy mióta nem aludtam el azonnal és olyan jól, mint most. Imádtam, hogy valaki átölel, érzem a testéből áradó melegséget, valamit hallom szívének minden egyes dobbanását. Szóval ilyen az, mikor egy olyasvalakivel vagy, aki törődik veled? Heh, hozzátudnék szokni ehhez.