Uke, vagy seme? (Zihyo)

Szereplők: Zico és Jaehyo
Figyelmeztetés: Yaoi +18
Leírás: A Block B tagjait egy interjún érdeklődve megkérdezik, hogy mit gondolnak, ha egy fiúval kerülnének össze, melyik pozícióban lennének. Jaehyo személyiségéhez híven nagyra törően bevallja, hogy ő pedig irányító Ezzel a band a vezére, Zico sajnos nem ért egyet. Így este a dromban, fürdés közben eldől, hogy kettőjük közül kis is az erősebb.
~Shiro-chan

- És akkor most következzenek a rajongói kérdések! „Mit gondolsz, seme lennél, vagy uke?”. Hát..ööö… ez egy igen érdekes kérdés, de szerintem megválaszolhatjuk. Nos, kivel kezdjük? Legyen, mondjuk…. P.O. – nézett körbe rajtunk az MC. Jelenleg egy japán tévésműsorban szerepelünk, ahol a világ minden tájáról érkezett kérdéseket válogatták össze a számunka. Ha már az első ilyen, kíváncsi vagyok a többire.

- Hát, attól függ. – nevetett P.O.

- Még is mitől? Maknae vagy, alap, hogy uke is vagy egyben. – nézett rá furcsán az MC.

- Ez nem igaz. Taeil hyungnál biztos, hogy seme lennék! –állt ki magáért.

- Hát kösz. –ütögette meg a vállát Taeil, mire mind hangos röhögésben törnénk ki.

- B-bomb?

- Van, akinél uke, van, akinél seme. – mosolygott büszkén.

- U-Kwon?

- Nekem barátnőm van.

- Most nem erre voltunk kíváncsiak. De üsse kő, most eltekinthetünk e felett. Kyung?

- Nos, én túl kedves vagyok, szóval biztos, hogy uke lennék. Kivéve Taeilnél. – nevetgélt Kyung.

- Engem már meg se kérdezz. Úgy tűnik uke vagyok… - szomorkodott Taeil.

- Jaehyo?

- Természetesen seme. Mindenkinél. –húztam ki magam büszkén, mire egy hatalmas röhögést hallottam mellőlem.

- Már nem azért, de tuti, hogy én viszem a pálmát a csapatban. Kizárt, hogy az alattvalód legyek. – mondta Zico.

- Attól, hogy leader vagy, még nem vagy mindenki felett. És tény, hogy jól nézel ki, de hát nézz csak rám. Rákacsintok egy ártatlan emberre, és máris a lábaim előtt hever.

- Aha, majdnem. Tudod, ki hiszi el.

 - Meg is mutatom! – jelentettem ki, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felkeltem helyemről, a nézőtér felé indultam, és felszólítottam egy egész aranyos lányt. – Meg kérdezhetem a neved?

- H-H-Hiyori vagyok. –motyogta alig halhatóan. Szegénykém. Ilyenkor úgy sajnálom őket, viszont meg is lehet érteni, hogy mit éreznek, hiszen én szólítottam fel.

- Gyönyörű neved van, pont, mint te. –csókoltam neki kezet, mire hatalmas füttyögések törtek ki a stúdióban.

- Ilyen hamis dumával nem mész messzire. –közölte Zico.

- Majd meglátjuk. –néztem rá hátra, majd felé dobtam egy kacsintást. – Kérhetek a gyönyörű hölgytől egy puszit?

- P-p-p-persze. –felelte, majd közelíteni kezdett felém, majd egy gyors mozdulattal elfordítottam a fejem, így egy apró csók csattant el közöttünk.

- Remélem nincs barátod. De ha van, akkor bocsánat, csak egyszeri alkalom volt. –simogattam meg a lány fejét, majd visszaindultam. A helyemre való érkezésben az-az egy dolog állított meg, hogy Zico hátulról letámadott.

- Akkora egy barom vagy. –röhögött, majd nyakam köré csavarta kezét, mire én beleharaptam abba. – Na fiúk, most megyünk a kórházba, veszett lettem.

- Én is szeretlek Zico. –simítottam meg karját.

- Én még annál is jobban Hyung. –pislogott rám kedvesen.

Ez talán a legjobb dolog abban, hogy ilyen régóta együtt vagyunk már a csapatban. Mindent el tudunk viselni, amit a másik csinál. Már hozzászoktunk ahhoz, hogy U-kwon gyakran áthozza a barátnőjét, vagy éppen azt, hogy néha kissé öntelt vagyok. De hát most mit csináljak azzal, ha túl jól nézek ki? Na jó, ez azért kicsit túlzás, de azért az egészséges önbizalom senkinek sem árt.

Miután végeztünk a műsorban beültünk két taxiba, hogy viszonylag kényelmesen tudjunk hazáig utazni. Én szokásomhoz híven U-kwonnal és B-bombbal utaztam hazáig. Előbbi viszonylag hamar elaludt, míg utóbbival egész úton beszélgettem, de még otthon vacsora közben is. Ez már csak így megy nálunk. Ha egyszer B-bombbal neki állunk beszélni valamiről, akkor talán még a legszebb istennő, Aphrodité sem tudna minket elválasztani egymástól, de szerintem ez így van rendjén. Éppen a szendvicsemet ettem, amikor valaki megrúgta a székem, amitől én köhögni kezdtem.

- Bocsi Seme-sama, direkt volt. –röhögött Zico.

- Nem gáz Uke-chan, neked pont nem nézem el. –vigyorogtam rá, majd hasba vágtam, mire ő még jobban nevetni kezdett.

Miután úgy éreztem, hogy meguntam a TV-ben lévő „izgalmas” dolgokat, felmentem a szobámba. Az ágyamon elterülve hallgattam a zenét és a plafont bámultam. Bármennyire is szeretem az idol-létet, néha olyan jó érzés feküdni, és tudni, hogy semmi dolgod sincs. Tudni, hogy éppen unatkozol, mert nem csinálsz semmit. A legtöbb ember ilyenkor mindig próbál valamit csinálni, hogy elterelje unalmának a legapróbb jelét, de mi nem. Mi örülünk, ha unatkozhatunk, hisz ez nekünk olyan ritka dolog, mint másnak az, hogy több millió ember előtt szerepeljen. Erről jut eszembe, büdös vagyok. Fürdeni kéne. De túlságosan is lusta vagyok. Pár percnyi nyöszörgés és forgolódás után elindultam a fürdőbe, ahol semmivel sem törődve engedtem meg a vizet a kádba, hogy mire levetkőzzek, pont tökéletes legyen. Olyan felemelő érzés néha egy kisebb fürdőt venni. Egy törülközőben álltam a helyiség közepén, arra várva, hogy a víz elérje a megfelelő hőmérsékletet, közben fürdősót helyeztem belé, hogy még nyugtatóbb legyen. A következő pillanatban egy hirtelen ajtónyitódás, majd csapódás, és egy zilált Zico nyomta az ajtót, majd kulcsra zárta azt.

- Te még is mit csinálsz? –néztem rá kérdőn.

- Menekülök Kyung elől, nem látszik?

- Inkább csak az látszik, hogy izzadt vagy.

- Höh, nem érdekelsz. És amúgy is, te mit művelsz?

- Fürdőt veszek. – közöltem vele az alapvetőt.

- Muhahaha, „seme” mi?

- Még mindig ezen lovagolsz?

- 1, csak engem szoktak lovagolni. 2, igen, még mindig, mert egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy kettőnk közül is te lennél felül. Egyszerűen hihetetlen, mint az, hogy egyszer egy óriás randizzon egy gnómmal.

- Te tényleg igen hülye vagy. De most legyél olya szíves, és húzzál ki, fürdeni szeretnék.

- Csak, tessék. Mi gátol meg benne?

- Te. – néztem rá szúrósan, mire az ő arcára egy gúnyos mosoly húzódott.

- Szerintem mi versenyezni szeretnénk.

- Hogy mi van? – kérdeztem, de válaszra sem méltatva kapta le magáról pólóját és nadrágját. Jó, tény és való, hogy a vállai szélesebbek, mint az enyémek, és hogy a karja egy kicsivel izmosabb, mint az enyém, de neki nincsenek kockái, nekem meg vannak. – Még is mit akarsz ezzel az egésszel?

- Majd meglátod. - felelte, majd tarkómnál fogva húzott magához, és csókolt meg. Nem. Nem. Nem, Nem, nem, nem, nem. 

- Zico, megőrültél? Hagyjál már békén. –löktem el magamtól majd megfordultam, hogy még véletlenül se tudjon még egy ilyet csinálni. Viszont az a bizonyos mondás, hogy „sose engedd meginogni a védelmed” pont kapóra jött volna, csak hogy a víz pont jó szinten volt, ezért én a kád fölé hajoltam, hogy elzárjam a vizet. Hát ez tökéletesen is sikerült, csak amikor egy kéz nyúlt a fenekemhez és azt kezdte el simogatni, eléggé meglepődtem. Nem mondom, hogy nem esett jól, mert de, csak azért még is, na. – Mit mondtam az előbb?

- Nyugi már. Én tudom, hogy mind ketten élvezni fogjuk. –suttogta, majd közelebb lépve csókolta meg a fülem mögött lévő érzékeny részt, amibe sikeresen beleremegtem. Ch… csak szerencséje volt, hogy eltalálta azt a pontot, amitől még egy bokrot is megdugnék.

- Nem hinném. Semmivel nem tudsz rávenni, hogy… - mondtam volna, ám mondandómat egy újabb csók szakította meg. Ez… ez most miért más, mint az előző? Zico miért simít végig lágyan arcomon, oldalamon át, egészen a csípőmig? Miért csúsztatja át gyengéden nyelvét a számba, és én miért engedem neki? Miért hihetetlenül felemelő érzés, ahogy derekamat simogatja? Miért karolom át nyakát? Miért csókolok vissza? Miért nyögök bele csókunkba? És legfőképp: miért élvezem? Keze fenekemre vándorolt át, ahol hatalmas tenyerével köröket írt le, és bele-bele markolt az említett testrészbe. Olykor combomra is áttér, de a figyelme nagy része a szám és a fenekem közt oszlik meg.

- Olyan jó, formás segged van. –suttogta bele a csókba. Hát jól van leader, ha te így, akkor én is így. Kezemet mellkasának támasztottam, amit először simogatni, majd végül markolászni kezdtem. Tény, hogy nem volt olyan jó, mint egy lányé, de attól még a közös munkánk megtette hatását. – Mit szeretnél, mit mondjak? Azt, hogy nyalókázz, vagy azt, hogy szopj? –húzta meg a hajam.

Válaszra sem méltatva térdeltem le elé, majd alsóján keresztül simogattam tagját. Imádom, ha nyögnek az emberek, pláne, ha miattam. És most pont ez történt. Ahogy simogattam, egyre nagyobb sóhajok hagyták el Zico száját. Kíváncsi vagyok, hogy milyen, és mekkora. Muszáj éreznem őt. Boxerét egyetlen mozdulattal eltávolítottam róla, ám mielőtt neki kezdtem volna az akciónak, felmértem a terepet. Zico nagy. Nagyon nagy. Na mindegy, ha a lányoknak sikerül, akkor nekem is. Eleinte, csak hogy ne legyen olyan egyszerű a játék, apró csókokkal hintettem be tagját, míg kezemmel heréit markoltam. Egyik pillanatban még rendesen vettem a levegőt, a következőben viszont fuldokolni kezdtem, ugyanis a drága leaderem a hajamnál fogva nyomta le magát a torkomon. Fájt. Hogy őszinte legyek, nem túl kellemes érzés, hogy valami kemény van a szádban, és ki-be húzogatják nem kis erővel. Zico, a szó szoros értelmében szájba dugott. Ahogy telt az idő, úgy kezdtem élvezni. Neki se kellett segíteni, csináltam magamtól, amit kellett ennek következtében pár percen belül számba élvezett.

- Hát, ez igen gyors volt. –kuncogtam, ahogy felnéztem a lihegő fiúra. – Ha tényleg seme lennél, akkor még tovább elidőztél volna.

Nem reagált semmit. Nem értettem miért, ám mikor egy vigyor keretében felkapott a földről és beszállt velem a kádba, meglepődtem.

- Olyan… nem is tudom. Piszkosnak érzem magam. Te nem? – kérdezte. Nem hagyott időt arra, hogy válaszoljak, egyszerűen nyakamba harapott, míg keze minden egyes porcikámat végig járta. Fejemet hátra vetettem, hogy megcsókolhassam. Telt ajkai enyémre tapadtak, ezzel is fokozva az izgalmat. Bassza meg, kurva jól csókol. Jobb keze megtalálta piciJaehyot, majd határozott mozdulatokkal húzogatta rajta a bőrt. Bal keze combomat simogatta. Ez a két dolog nyögésre késztetett. Fantasztikusan csinálja ez a srác. Combom simogatása abba maradt, nem értettem miért. A következő pillanatban Zico egyik ujját éreztem magamban. Feszített, nagyon. Sokáig játszadozott azzal az egyel: ki-be tolta, forgatta, hajlítgatta. Két nyögés között még egy ujját belém vezette, ami egy fájdalmas nyögést váltott ki belőlem. Két ujj teljesen más, mint egy. Kettőt lehet nyitogatni és ellentétes irányba hajlítani, amit egyel nem. Ez… ez… ez borzalmasan jó. Fájdalmas nyögéseimet felváltották a kéjesek. Én ezt nem bírom. Mozognom kell. Így is tettem. Soha nem hittem, hogy ezt fogom mondani, de.. meglovagoltam Zico ujjait. – Csak nem felizgult itt valaki? Nem is tudom, hogy vagy vele, de nekem most nincs kedvem ehhez. Neked?

- Zico, ne csináld ezt kérlek. –nyöszörögtem, miközben ujjait kínzó lassúsággal mozgatta.

- Mi ne csináljak? De ha egyszer nincs kedvem akkor, ha a partnerem egy nagyra vágyó fasz, aki azt hiszi, hogy le tud engem győzni? Ráadásul még ribancos is, mert a múlt este még egy aranyos kis barnát kúrt, most meg itt ugrál az ujjamon. Ez annyira fel tud idegesíteni. De van valami, ami lenyugtat. Tudod mi ez? Az, ha valaki könyörög nekem.

- Zico, könyörögve kérlek, hogy dugj meg. Nem érdekel, hogy kivel voltam, vagy leszek, most te kellesz. Nem érdekel, hogy hogyan csinálod, csak csináld. Ha akarod, a kurvád leszek, az ukéd, bármi, csak kérlek, dugj már meg! – hát, hölgyeim és uraim, Ahn Jaehyo leereszkedett arra a szintre, ami eddig oly távol állt tőle, mint a nagyapám és az elektronikai világ.

- Ahogy akarod. Viszont látni akarlak. –kihúzta belőlem ujjait, maga felé fordított, majd szépen, lassan elhelyezkedett alattam és farkára engedett. Jáááj, ez rossz. Ez nagyon, nagyon rossz. Ez fáj, iszonyatosan fáj. És még csak a fele van meg. Éreztem, ahogy könnyek csordulnak ki szemeimből, majd egy erős lökés és Zico teljes hossza bennem van. Legszívesebben felordítottam volna, de nem tehettem, mert Zico édes csókjait élveztem. Legalább ezt, ha már a másikat nem. Ahogy igazgatott magán, úgy lett a fájdalmas érzés egyre kellemesebb. Nyögéseim ismételten a jól eső érzés miatt hagyták el számat. Nem kellett szinte semmit csinálnom, Zico megtett helyettem mindent. Csípőmet tartva tolta magát egyre mélyebbre, majd egy kis idő elteltével az ő mozgásához az én ugrálásom is csatlakozott. Éreztem, hogy közel a vég, mindkettőnknek. Pár lökés, egy-két húzás Zicotól férfiasságomon és már el is ért az édes orgazmus mindkettőnket. 

Fáradtan dőltem rá mellkasára, mikor valami hideget és krémeset éreztem meg hátamon.

- Ideje fürdeni, kedveském. –ajándékozott meg egy apró puszival. Hát, úgy tűnik, hogy a fürdőzés még nem ért véget mára. 

Örökké (Tao&Kris)

Sziasztok. A történet még hónapokkal ezelőtt írtam. Két másik írótársamnak mutatva eléggé elérzékenyültek, de nem ürömükben. Nem mondanám, hogy annyira lelki a történet, mégis elég nyomasztó lett a befejezése.
Yuna és Shiro-chan nevében is köszönöm hogy olvastok minket, és nagyon boldogok vagyunk, hogy már rendszere olvasóink is vannak. Remélem ezek száma még növekedni fog! Mi minden tőlünk telhetőt megteszünk majd.
Üdv: Elizabeth Kiyoko

Cím: Örökké (Elizabeth Kiyoko)
Szereplők: Tao, Kris, említésben néhány EXO tag
Figyelmeztetés: yaoi, halál,
Történet: Kris hirtelen, minden ok nélkül kilép a csapatból. Tao - aki éppen otthon várja őt - telejsen kiakad, s másnap kezd kifordulni önmagából. Kris viszont volt csapattársa kérésére értesíti a pandát, aki megszökik, s egy hónappal később, testileg és lelkileg összetörve érkezik egyedül haza, majd újra párja után megy.

*Huang ZiTao*

Boldog vagyok, vagy is csak voltam. Pár hónappal ezelőtt indult meg az életem legboldogabb időszaka, de úgy látszik csak eddig tartott. Pedig én tényleg azt hittem, hogy boldogok leszünk, együtt, de úgy tűnik nem.

Ma van fél éve, hogy életem szerelmével összejöttem. Boldogság tölt el ha csak rá gondolok, de azonnal rázni kezd a hideg ha rájövök hol is tartunk ma. Úgy egy hete jutottunk el oda, hogy alig szól hozzám, esténként már nagyon át sem ölel, s alig vagyunk együtt. Pedig annyira szeretném hogy megcsókoljon, kimondja mennyire szeret, s halálra kényeztessen szavaival, tetteivel.

Összekuporodva ülök a konyha egyik sarkában, szemeimből megállíthatatlanul folynak könnyeim. Megbeszéltem vele, hogy ma itthon fog velem vacsorázik, tekintettek hogy, fél éves évfordulót ünneplünk, de ő ezt elfelejtette. Két órája várok már rá, de semmi nyoma sincsen. Az asztal megterítve, gyertya még mindig ott ég, már amennyi maradt belőle. Mindent én főztem, teljesen egyedül, még KyungSoo sem segített nekem.

A térdeimet magamhoz húzóm, a kezeimmel átkarolom, a fejeimet rá hajtom s úgy sírok tovább. Mennyit szenvedtem... A srácokat is elküldtem pár órára itthonról, hogy nyugodtan lehessünk kettesben. Annyira akartam ezt, annyira akartam, hogy mosolyogni lássam.

- Szerintetek már szobán vannak? - hallottam LuHan hangját.

Bárcsak... Ettől még jobban úrrá lett rajtam a sírás. Szorosabban húztam magam össze. Hogy most nyílna meg alattam a föld, annak mennyire tudnék örülni. De nem, nincs olyan nagy szerencsém.

- ZiTao... - tisztán kihallottam Xiumin aggódó hangját.

Trappolást hallottam. De annyi erőm sem maradt, hogy felemeljem a fejemet. Fáradt vagyok, s dühös, nagyon dühös.

- Gyere. - húzni kezdett SeHun.

- Eressz el. - kiabáltam, s kirántottam a kezemet.

Nem akartam felkelni. Csak sírni ameddig bírok.

- Semmi baj...

LuHan karjai öleltek át hirtelen. Nem akarom, nem akarlak érezni, én csak Krist akarom, senki mást.

Lehúztam a kezeit és ellöktem magamtól, ő pedig hátra esett.

- Hagyjatok békén. - kiabáltam.

Felálltam, majd éreztem a lábaim nem fognak elbírni. A testem megingott, a fejem mintha egy hatalmas kővel vernék.  

- Hohó... Segítek várj. - kapott el Kai.

Elindultunk, de alig bírtam menni már. Sokat sírtam, nagyon sokat. Az utolsó kép az, hogy megérzem a puha ágyat, s hogy betakar, de innentől már semmi sem dereng.

*Wu JiFan*

Hajnali egykor léptem be a srácokkal közös dormba. Csend volt. Nagy csend. Amikor lehúztam a cipőmet, csak fáradtan lépkedtem befelé. Égett gyertya szagot éreztem. Felkattintottam a villanyt, s nagyon ledöbbentem a látottakon. Az asztal megterítve két személyre, de a gyertyák már teljeséggel leégtek a tartóról, a terítőre folyt le a viasz. Tudom, hogy az én egyetlenem csinálta, senki más nem lenne képes ennyire romantikus lenni csak ő, én pedig csúnyán becsaptam. Bárcsak tudnád, mi a helyzet, bárcsak elmondhatnám ami bennem zajlik, bárcsak megértenéd!

Belekóstoltam. Egy kicsit még főzni kellett volna, de így is tökéletesen finom lett, csak kár, hogy hideg. Melegen biztosan íncsiklandozó.

Megráztam a fejemet, majd a szobába mentem. Az ajtót nyitva hagytam ,hogy egy kis fény áradjon be. Szerelmem az ágyán aludt, a földön pedig Luhan és Sehun kuporgott összebújva. Vajon mi lehetett itt? Újra megráztam a fejem, hogy ne gondoljak ilyenekre, majd gyorsan, s hangtalanul nekiálltam pakolni. Egy nagy bőröndöt, és egy hátizsákot telepakoltam a cuccaimmal.

Amint kivittem ezeken az előszobába visszamentem egy kis dobozzal a kezemben. Akármennyire is el akarok innen mindent felejteni az EXO az életemmé vált, s Tao pedig a szívem részévé. Odahajoltam hozzá.

- Nem felejtettem el. De el kell búcsúzom szerelmem. Boldog fél évet nekünk. Kérlek maradj erős. - egy óvatos puszit nyomtam a szájára, majd mellé tettem a kis dobozt.

Újra ránéztem, majd mielőtt még engedtem volna a könnyeimnek, hogy végig folyjanak arcomon kiléptem, s betettem az ajtót. Vettem egy mély levegőt, s legyűrtem a feltörekvő érzéseimet.

Újra az asztalhoz mentem, s felvettem onnan a dobozt. Kicsivel volt csak nagyobb mint az enyém. Mosolyogva a kabátzsebembe rejtettem el. Majd ha a repülőn leszek, bőven lesz időm, hogy kinyissam, s gyönyörködjek benne.

*Huang ZiTao*

- Tao kelj fel. - ráncigált LuHan.

Vagyis rá tippeltem. A szemeimet mintha két hatalmas súly fogta volna le. De ki kell nyitom, hiszen szóltak. Lehet Kris hazajött.

Erre a gondolatra kipattantak, s azonnal körbenéztem, hátha meglátom mosolygós arcát. Az egyetlen dolgot amit láttam az üres ruhásállványa.

- Krsi... - nyögtem fel.

Arrébb mozdultam, de a kezembe ütközött valami. Oda néztem s egy doboz volt az. Ez nem az én dobozom. Letettem a lábamat a padlóra, majd azt a rejtélyes csomagot kezdtem el tanulmányozni. Levettem róla a szalagot, s már nyitottam is fel. Meglepődve láttam, hogy egy apró papír és egy gyönyörű arany karperec pihen benne.

Kivettem a lapot,felnyitottam, s azonnal felismertem Kris írását, s olvasni kezdtem a sorokat.

"Édes, ne sírj ma éjjel

Csak tégy úgy, mintha

semmi sem történt volna,

Ne félj, a tenger habjai

nem nyelnek el soha.

   Szeretlek pandácskám. Kris!"

Újra feltörtek a könnyeim. A karperecet kivettem, s megpillantottam a belsejébe belevésve a neveinket meg egy évszámot. Az első csókunk dátuma, amikor összejöttünk.

- Várj segítek. - lépett oda SeHun.

Bólintottam csak, majd pedig elvette, s a kezemre csatolta.

- Srácok, SM-hez MOST! - kiabálta a menedzserünk.

Időm nem volt megkérdezni, hova tűntek szerelmem cuccai, már mennünk kellett. Vajon szabadnapot kapunk, s ő már este elment? Ezért nem jött haza? Mindig mondta mennyire hiányoznak a szülei, lehet csak haza ment pár napra.

Indulás előtt láttam, hogy az asztal le lett takarítva. Nem volt nagyon erőm megkérdezni ,de biztos KyungSoo vagy ChanYeol csinálta.

Pillanatok alatt bent is voltunk a vállalatnál. SeHun és Kai jöttek mellettem. Ennek örülök, nem érzem magam annyira jól.

Felérve leültünk a helyünkre, majd jött is az igazgató. Rettenetesen ideges volt.

- Krsi kilépett, a csapatból.

- HOGY MICSODA? - üvöltöttem.

- Vedd azonnal lejjebb a hangerőt. És Kris kilépett. Beperelte az ügynökségünket, s hazautazott. Máris mindenhol ez van az interneten, ezért kérem ide a mobiltelefonokat! - szinte már üvöltött velünk.

Krsi... Elment? Mint egy zsák krumpli ültem csak ott. Nem mehetett el, olyan nincsen! Nem hagyhat itt engem. Éreztem ahogy SeHun a zsebemből kiveszi a telefont, de olyan sokkosan ültem csak ,hogy nem bírtam időben odakapni a kezemet.

"Beperelte a z ügynökséget, Kris kilépett..."

Csak ezek a szavak keringtek a fejemben, semmi más. Ahogy kilépett csend lett. Éreztem, hogy mind a tízen engem figyelnek. Ujjaim a kezemre vándoroltak.

- Megígérted de idióta. - morogtam.

Kivágtam a székemet, majd egyszerűen csak ott hagytam őket. Kell egy próbaterem...

Hamar találtam is egyet, s bezárkóztam. Indítottam egy számot, jó hangosra feltekertem, s csak üvöltözni kezdtem. Engem már az sem zavar ha elszakad, nekem csak Kris kell!

*Kim JoonMyun*

A próbateremnél álltunk mind. Hiába üvöltette a zenét, hallottunk, hogy üvöltözik, sír, és valószínűleg csapkod is valamit. A fél csapat már sírt, de én próbáltam erős maradni. Kris nem tudom miért csinálta, fogalmam sincsen, hogy miért de megtette. Pedig mindig azt mondta, mennyire szerelmes Taoba... Istenem mennyit beszélgettem erről vele, de ő csak áradozott, s még többet áradozott. Ennyi lett volna? Nem, nem hiszem. Ő nem ilyen, nem hagyná csak úgy itt őt, nagyon fontos neki, ezt megtudtam.

- Mit csináljunk? - kérdezte BaekHyun.

- Össze fog omlani... - nyögött fel kétségbeesetten LuHan.

- Elmegyek a szüleimhez, s felhívom Krist. Beszélek vele minden képen. De megoldjuk, mert ez így tényleg nem lesz jó. - sóhajtottam.

Mind csendben voltunk, s csak leültünk. Mind egymásra borultunk, s csak hallgattuk a maekne hangját.

- Pedig volt otthon Kris. - mondta Sehun. - A karperecet tőle kapta.

- Valahogy éreztem. Este hangokat hallottam, de azt hittem csak Tao nem tud aludni. - morgott Lay. - A fenébe, hogy nem netem ki.

- Nem a te hibád haver. Én se mentem volna ki. - mondtam neki.

Felkeltem, majd lementem. Lent rengeteg rajongó volt, s csak vártak. Felsóhajtottam. Tao innen biztosan nem fog egykönnyen kijutni, úgy hogy holnapra ne lenne benn az újságokban. Elfordultam az ajtótól, s egy kevésbé forgalmas hely felé igyekeztem, egyenesen fel a vészlépcsőhöz. Itt senki sem szokott mászkálni, szóval itt minden rendben lesz.

Belépve megvártam míg becsukódik az ajtó, majd a lépcsőhöz mentem s helyet foglaltam. A telefonomat kihúztam a zsebemből, majd csak szipogtam. Egyszerűen nem akarom ,hogy a csapat szétessen, hogy a mi kis pandák testileg, lelkileg összeomoljon. Ezt mint vezető nem engedhetem meg magamnak.

Kikerestem Kris számát, majd már emeltem is a fülemhez a ketyerét. Pár csengetés után zörejt hallottam csak.

- Kris kérek. Én csak beszélni akarok, s nem a bandáról. - hadartam el.

- Miről? - hallottam meg erőtlen hangját.

- Tao... Én nem érdekel, hogy mit műveltél a csapattal, mert az most másodlagos, de Tao. Ő már az összeomlás szélén áll Kris. Kérlek beszélj vele, legalább neki mond el mégis mi a bajod! Kris kérlek. - zokogtam. - Én nem bírom ezt. Tao üvöltözik, szétveri a termet.

- Én nem merek hyung. - hallottam meg a sírástól elgyötört hangját. - Egyszerűen nem merek a szemébe nézni s elmondani.

- Pedig legyél már férfi. - szinte üvöltöttem. - Emlékezz csak amikor ő közölte veled az érzéseit. Neki is nehéz volt ,hiszen rettegett, hogy nem fogod viszonozni, most meg pont az forduló napján nem jössz haza, csak az ajándékodat hagyod itt, s mástól kell megtudnia, hogy élete szerelme elhagyta őt. - sírtam. - De mit tennél.

- Utána rohannék. - suttogta.

- Bármit megteszek neked csak kérlek Taoval beszélj.

Hümmögött, majd bontotta a vonalat. Én csak bámultam a sötét kijelzőre, majd engedtem, hogy a könnyeim végig folyjanak az arcomon.

Percekkel később battyogtam vissza a többekhez. Amikor odaértem a telefonom halkan pityeget. Gyorsan kivettem s már nyitottam is meg az üzenetet. Kris volt...

"Holnap menjetek be próbára, Taot próbáljátok otthon fogni! Senkinek ne beszélj erről!"

Felsóhajtottam, majd írtam egy gyors választ s vissza is tettem a helyére. Remélem be is fogja tartani, s Tao sem lesz túlságosan makacs.

*Wu JiFan*

Idegesen rágtam a számat. A dorm területén voltam már, de a fekete kocsi még mindig ott parkolt ami azt jelenti még bent vannak. A fejemen sapka, szemeimet napszemüveg, arcomat maszk takarta. Hamarosan zajt hallottam, s csak megbújtam a fal mögött, s hallgatóztam.

- Biztos jó ötlet Taot egyedül hagyni ilyen állapotban hyung? - fakadt ki Sehun.

- Igen. - sóhajtott Suho hyung. - Tao lehet összetört de nem hülye. Bízom benne.

Hallottam amint a kocsi ajtaja becsapódik, majd a fékcsikorgást, s már el is tűnt előlem az autó. Kipillantottam, s tényleg nem volt már ott. Felsóhajtottam ,majd amint beléptem le is vettem a sapkát, s idegesen túrtam a hajamba. Felsiettem az adott emeletre, majd kopogtam az ajtón. Majd még egyszer mikor nem jött válasz.

- Mi a fa... - vágta ki az ajtót, de egyből abbahagyta mikor meglátott.

Körbenéztem, majd kicsit belöktem őt, s bevágta magam után az ajtót, amit gondosan be is zártam. Tao nagyra nyílt, vörös szemekkel figyelt rám. Csuklóján a karkötővel. Elmosolyodtam csak.

- Tao én...

- Orbitális hülye vagy. - ordította el magát.

- Kérlek. Csak adj pár percet s elmondok mindent. - mondtam.

- Kris... - hangja most alig hallható volt.

Rám nézett, s csak egymást tekintetét figyeltük. Annyi fájdalmat, és erőtlenséget még soha nem láttam benne mint most. Hirtelen omlott rám. Kezeivel a nyakamat karolta át és csak szorosan ölelt. Felsóhajtottam, s én átkaroltam a derekát, fejem a nyakába fúrtam. Mesés illatát szívtam magamban, mint egy drogot. Csak szívtam és szívtam.

- Szeretsz még hyung? - kérdezte.

Egy pillanatra sem engedett el.

- Nem erről van szó. - suttogtam.

Kicsit megemeltem jelezve, hogy szeretném őt vinni. Értette, mert lábait azonnal derekamon fonta össze. Szorosan kapaszkodott belém, mintha csak az élete múlna ezen. A szobába cipeltem. Amióta csak együtt vagyunk ez a mi közös szobánk. Két ágyas, de általában Tao ágyán alszom vele.

Óvatosan leültem az ágyára, kicsit feljebb kúsztunk, s a falnak támasztottam a hátamat, de Tao nem tágított.

- Ne hagyj el kérlek. - szipogta.

- Tao fontos dolgot akarok neked mondani, kérlek hallgass végig. - mondtam.

Hümmögve bólintott csak. Meg sem próbáltam eltolni magamtól, hogy a szemébe nézhessek. Talán így egyszerűbb lesz majd a dolgom. Kezeim hátát simogatták. Kellett pár perc mire elég erőt gyűjtöttem s újra neki álltam a beszédnek.

- Okkal hagytam el a csapatot, de egy időig biztosan Kínában leszek majd. Szeretnék pihenni, kikészített ez a folyamatos hajtás. Beteg vagyok TaoZi... Nagyon beteg s pihennem kell.

Ő azonnal felegyenesedett s engem nézett.

- Beteg? Mi? - döbbent le.

- Súlyos TaoZi. Pár hónapot kaptam. Utána örökre Kínában maradok.

Láttam értette minden egyes szavamat. Szemeit pillanatok alatt könnyek lepték el pont mint az enyémet.

- Nem Kris, nem hagyhatsz itt. Én egyedül nem bírom ezt megcsinálni. Kris! - üvöltve borult a mellkasomba.

Itt én sem bírtam, s csak sírni kezdtem.

- Kérlek szerelmem. Legyen most egy csodálatos napunk, jó? - toltam el magamtól.

Kezeimet arcára csúsztattam, letöröltem könnyeit. Odahajoltam, s egy apró csókot loptam tőle.

- TaoZi... Szökj meg velem. - mondtam hirtelen. - Melletted akarok meghalni. Csakis veled s senki mással.

Tudtam fáj neki ezt felfogni, de komolyan gondoltam. Nagyon beteg vagyok, fáj minden egyes kis lépés is, de megteszem, élni akarok, annak ellenére, hogy sorsom már meg van írva. Egy hónap... De most nem érdekel, most csak Tao a legfontosabb!

- Akárhová! - mondta.

Elmosolyodtam majd egy újabb csókot loptam életem legfontosabb emberétől. A csókok simogatásba, majd egyre vadabb tempóba mentek át. Tao szemeiből s az enyémekből is folyamatosan csak folytak a könnyek, de nem érdekel. Fáradtak, kimerültek vagyunk mind a ketten, de már nem érdekel. Csakis ő az én mindenem!

*Kim JoonMyun*

Egy hónapja, hogy Tao és Kris eltűntek. Gondolom Kris vette rá erre őt, de mi... Mi itt maradtunk s nem tudtuk mit tegyünk. Bár tudtam, hogy Tao vissza fog jönni, de vágytam a tudatra, hogy ők most valahol boldogan egymásba esve élnek.

A mélázásomat egy ajtócsapódás hasította félbe. Oda néztem de azonnal le is fordultam a székről. Tao állt ott... Iszonyatosan rossz állapotban. A teste olyan vékonyka lett, szinte LuHant megszégyenítő vékonysággal állt ott. Haja kuszán állt a fején, szemei alatt hatalmas karikák tátongtak, szemei vörösek voltak. Egy fekete testére simuló nadrágot viselt ami még inkább kiemelte vékonyságát, s egy pólót ami még Krissé volt, ha jól emlékszem.

Meghajolt, majd a táskát ledobta, s beállt, hogy táncolhasson. Hirtelen vágódott ki az ajtó. A menedzser és az igazgató voltak ott. Megijedtem. Féltem, hogy Taot ki fogják rúgni amiért ezt tette. De ahogy láttam az arcukat, nem ez volt rajtuk. Fájdalom és megbánás.

- Tao... - szólaltam meg.

- Öljetek meg... Könyörgöm...

A térdére huppant le s csak ömlöttek a könnyei. Kezei a hajába túrtak, de egy ezüstgyűrűt láttam meg az ujján csillogni. Kris? Ez most komoly?

- Mi? Ne beszélj hülyeségeket.

LuHan ugrott oda, s ölelte át a lelkileg tönkretett fiút. Tao nem tudott ellenkezni, csak engedte, hogy LuHan átölelje őt.

- LuHan... - sóhajtott Tao. - Te és SeHun... Amilyen gyorsan csak tudjátok láncoljátok össze egymást. Az élet rövid. Nem lehetsz soha sem biztos mindenben.

Szavai olyan idegenek voltak tőle, mégis olyan határozottak.

- Srácok. Tao arra akar utalni, hogy Kris meghalt.

Mi köpni-nyelni nem tudtunk.

- Kris azért ment el mert lebetegedett, s egy hónapot adtak neki az orvosok. - sóhajtotta az igazgató. - Tao vele töltötte az elmúlt hónapot.

Tao fájdalmasan nyüszített csak fel, majd hirtelen mind odamentünk s csak öleltük egymást, Tao volt végig középen de csak sírt.

- Boldog egy hónap. - szipogta. - Elvett... És... Sajnálom, hogy nem lehettetek ott.

- Mi? Ejj de szégyen vagy Tao. - kuncogott Sehun. - De legalább képeket csináltatok?

Hümmögve bólintott csak, s egy apró mosoly jelent meg arcán.

- Akkor menjünk haza. Tao megmutatja őket, én meg főzök valamit amit leöntök a torkodon. - fenyegette meg őt KyungSoo.

Újra apró mosoly jelent meg arcán. A legtöbben megöleltük, de bátorító puszikat is kapott, majd csak Kai a hátára vette őt, én pedig hoztam a táskáját. A kocsinál letette majd beült. Az egész úton csak bámult kifelé, nem is figyelt ránk, a kocsiban folyó eseményekre. A tudat... Még fel sem fogtuk ezt igazán. A csapat vezetőnk meghalt? Mégis miért?

*Huang ZiTao*

Otthon jól esően ültem bele Kris fotelébe. Nem az övé, de mindig ide szokott ülni. A táskám ott pihent a fotel mellett. A fél ruhatáram az ő régi cuccaiból állt össze.

Az utolsó... Az utolsó egy hónapom mesés volt. Sokat, nem is, rengeteget sétáltunk az erdőben, s volt hogy csak elbújva kifeküdtünk valahogy s csókoltuk egymást ahol értük. Az eljegyzés is egy ilyen napon történt meg, s pár nap alatt sikerült érvényesen is összeházasodni. Az ő kérése volt, de örömmel teljesítettem ezt neki!

- Képekeeet. - ugrándozott LuHan előttem.

Bólintottam csak. Kivettem a fényképezőmet a táskából, majd Xiumin hozta hozzá a kábelt, amit csatlakoztattunk is a tv-hez. KyungSoo is kicsit befejezte a főzést amíg itt volt. Amint megjelent az első kép csak mosolyogtam. Már az első egy videó volt amit indítottam is.

"- TaoZi tedd már le a kamerát. - röhögött Kris.

- Neeem. - makacskodtam nevetve. - Egy hónapot kaptam, minden kis lépést fel fogok venni, hogy soha ne felejtselek el.

- Édes van pandácskám, de akkor is. Reggel hat óra. - nyüszített. - Inkább búj ide.

Elnevettem magam majd kicsit bajlódtam a kamerával, de visszabújtam, s a kis kijelzőn láttuk magunkat. Fejem a kezén volt ,s mind a ketten csak voltunk.

- Mi legyen a mai terv? - kérdeztem.

- Séta. - nevetett. - De amúgy ma vacsorázni is elvinnélek!

- Hmm... Jól hangzik! - örültem meg."

Ezek után még jött pár kép, videó... Aztán jött az esküvői kis rész, ahol Kris már nem volt olyan fitt mint régebben. A végére úgy érezte magam mint egy kifacsart narancs, minden életkedvem elment ahogy rájöttem mennyire is hiányzik ő nekem.

- Lefekszem.

Mondtam majd egy szó nélkül minden otthagytam. Bevágtam az ajtómat s magamra zártam. Meg...Tényleg megakarok halni, most azonnal. Hiányzol YiFan! Nagyon hiányzol! Kihúztam egy fiókot majd egy dobozt láttam meg benne. Ez teljesen tökéletes lesz nekem. A víz ott pihent az asztalon, s azonnal neki is fogtam a tervemnek!

~~~

Kína? Hogy kerültök én haza? Magamra pillantottam. Oké, és ráadásul ugyan abban a ruhában, egyáltalán  milyen nap van ma? Felpillantottam, s ugyan azaz ösvény volt előttem ahol Krissel mindig jártunk. Elmosolyodtam, s gyorsabbra vettem a lépteimet. A szökőkútnál befordultam a legnagyobb fa irányába. Kris ott feküdt a földön, s az eget bámulta.

- Kris. - vigyorogva szólítottam a nevén.

Ijedten ugrott fel.

- Tao? - döbbent le. - Mi... Mit csináltál magaddal?

- Kris!

Nem érdekelt, csak oda sittem s a nyakába borultam, amitől kidőlt a fűben.

- Tao, te... Meg... Meghaltál? - tette fel a kérdést.

Ledöbbentem. Mégis mit csináltam?

- Azt... Azt hiszem. - mondtam. - Nem bírtam tovább. Hiányzol!

- TaoZi olyan buta vagy. - ölelt újra magához. - Képes lennél az örökkévalóságnál és még az után is velem lenni?

- Mindig, soha de soha nem foglak többé elengedni!

- Örökké...

Mondjuk egyszerre majd egy apró csókot lehelt ajkaimra. 

7 év történései (Skydragon)

Szereplők: G-Dragon, CL
Figyelmeztetés: nincs
Leírás: CL, a 2NE1 leadere végig gondolja azt az elmúlt 7 évet, amelyet a YG Entertaimentnél töltött együtt G-Dragonnal, a BigBang leaderével. Szerelme vajon viszonzott avagy viszonzatlan? Az élet sosem garantál biztosat senkinek, még akkor sem, ha több millió ember imádja őt. És vajon ki az, akinek csak úgy, mint CL-nek rejtett érzései vannak?

~Shiro-chan

7 év. 7 kerek éve ugyanazt az embert látom magam előtt, körül, mellett, gyakorlatilag bárhol. Ha behunyom a szemem, a mosolyát ott látom, ha valaki menő próbál lenni, egyből ő jut eszembe, hiszen számomra ő az-az ember ezen a Földön, aki mindent megtestesít. A hangot, a barátot, a reményt, a csalódást, a családot, a szerelmet, a biztonságot, az otthont. És mindezt úgy, hogy hét éve tartó érzéseimről egyes egyedül a szobám négy fala tud. Még csak az kéne, hogy bárkinek elmondjam, és megkapjam az „Én tudtam” nézéseket és mondatokat. Nincs szükségem rájuk. Én magam is ugyan úgy tudom, hogy mi van itt, nem kell még az is, hogy más a számba rágja ezt.

- ChaeRin, gyere ide kicsit. –szalad felém, átkarolja nyakam, és már visz is a többiekhez, hogy velük együtt beszélgessek. Kwon JiYong. A Big Bang leadere. Aki 7 évvel ezelőtt, még a debütálásom előtt megkért, hogy működjek közre a legújabb kislemezük intrójában. Akkor még csak 16 éves voltam, és féltem a fiúk társaságában. Meg a hírességekében is. De igazából az emberek társaságától is. És ez a három jelző már akkor igaz volt arra az öt fiúra. Annak ellenére, hogy első közös munkánk alkalmával végig kedvesek voltak velem, mosolyogtak és bátorítottak, én ugyanúgy féltem. Tudtam, szinte biztos voltam benne, hogy ez is csak a munkájuk része, és bárki lenne itt a helyemben, annak ugyanezeket a mondatokat mondanák. Bár az egész dal nem volt másfél perc, és alig volt benne részem, én reszkettem a stúdióban ülve. Csak ő volt bent és én. A többiek szünetet tartottak. Mellettem ült, alig egy karnyújtásnyira. Beszélt. Megállás nélkül be sem állt a szája, gondolom azért, hogy oldja a feszültséget. Őszintén szólva nem sikerült neki, mert ettől csak még idegesebb lettem, hogy egy profi mellett simán elronthatom. – Hé ChaeRin, mond csak, miért nem szólsz hozzánk? Talán nem vagyunk neked szimpatikusak? Pedig te nekünk az vagy. Ne tud meg Seungri miket nem áradozott rólad azóta, hogy megtudta te is közreműködsz az új albumon. És hogy őszinte legyek, engem is érdekelsz. Figyellek már egy ideje, és tetszesz nekem. Tehetséges vagy. – mindezt olyan könnyedséggel mondta ki, hogy azt hittem viccel. De mikor a szemébe néztem, láttam a csillogást, és az aggodalmat. Láttam, hogy tényleg aggódik, hogy mi van velem. És akkor történt, hogy hosszú, és viszonylag bonyolult válaszokat adtam neki, aminek ő örült. Örült, hiszen végre beszélgettem vele, és felszabadult is voltam. A felvétel is könnyen ment. Aznap velük voltam a stúdióban, mindenkivel beszélgettem, és közel kerültem hozzájuk. Az akkor már G-Dragonként ismert rapper belopta magát szívembe, és az óta is ott ül a trónján, és nevetve nézi az én belső vívódásaimat.

- CL Unnie, ezt figyeld, mit tud Daesung oppa. – nevetgélt Minzy, majd rámutatott a társaságunkban álló Daesungra, aki épp valami hülyeséget csinált. Erről jut eszembe, ha az előző nem lenne elég, akkor még azt is hozzá kell tennem, hogy sosem hív CL-nek. Nagyon ritka, hogy a művésznevemen szólít, maximum havonta egyszer. Ennek ellenére senki sem hív ChaeRinnek csak ő. Ez is egy olyan dolog, amit nem tudok hova tenni. Az elején mindig elismételtem neki, hogy hogyan hívjon, de ő csak annyit mondott, hogy a ChaeRin sokkal aranyosabbá tesz, és ő szereti az aranyos lányokat.

Két év elteltével mi, a 2NE1, vagyis én, Dara, Bom és Minzy is debütáltunk. Én lettem az együttes leadere. Eleinte frusztrált, hogy két nálam sokkal idősebb lánynak kelljen megmondanom, hogy mit csináljon. Mondhatott nekem bárki bármit, még maga Dara és Bom is nyugtatgattak, hogy semmi gond, de semmi. Aztán egyik nap a próbaterembe egy kócos barna hajú szedett-vedett GD lépett be, megfogta a karom, kivezetett onnan és leült velem beszélgetni. Elmondott nekem mindent, hogy mit kell tudnom az egész „vezetősdi” dologról, arról, hogy mik is a kötelezettségeim, és bár már mindent tudtam, amit elmondott, még is figyelmesen hallgattam őt. Aztán rátért a lényegre, hogy „hogyan is vezessük az idősebb tagokat”. Stílusához híven elviccelte az egészet, ám komoly dolgokat mondott el benne, amiket megfogadtam, és az óta tudom megfelelően vezetni a bandát. Bár ez egy alap dolognak számít, hiszen természetes, hogy segítünk a kisebbeknek, én akkor úgy láttam, hogy ennél nagyobb dolgot nem is kaphattam volna. A debütálásunk úgy zajlott, hogy felvettünk egy közös dalt a BigBanggel, amihez videót is forgattunk. A klipben GD mellett Dara van főként, míg én mindenkivel kapcsolatban vagyok, de leginkább T.O.P. Oppával. Nem az, hogy nem szeretem őt, de hogy nem szeretem, sőt, imádom. De akkor, azaz érzés, mikor láttam, hogy Dara és ő mennyire jól kijönnek, és mennyit nevetnek, feldühített. Idegesített, hogy nem én vagyok az. Ez után természetesen mindenki megszeretett minket, csak úgy jöttek a felkérések a fellépésekre, interjúkra, közös szereplésekre, ám az utóbbit nem nagyon fogadtuk el, mivel még kezdőként nem éppen a legelőnyösebb közös projektekbe ütni a fejszénket.  Aztán jött a BigBang, és a 2NE1 TV, ami sokkal közelebb hozott minket egymáshoz. Hol az egyikünk hol a másikunk szerepelt valamelyikünk videóiban, de mindig ott voltunk egymás mellett. Egyik nap GD megkérdezte, hogy nem akarok-e vele és Teddy oppával valami közöset csinálni. Persze, hogy belementem, hisz még is csak róla van szó. A szóló albumához kellett, a dal címe The Leaders. Arról szól, hogy a három leader és a csapatuk milyen nagyszerűek. Sok-sok bókot kaptam GD-től és Teddytől, amik nagyon jól estek.

JiYonggal rengeteg időt töltöttünk együtt. Ha fotózásunk volt, ő ott volt és segített kiválasztani, hogy melyik kép a jó, vagy éppen melyik ruha összeállítás nem illik hozzánk. Fellépésekkor, és ilyenkor is, amint bejött az öltözőbe, mindenki rá figyelt, de ő csak engem keresett. Ahogy bejött, első szava mindig az volt „Chaerin?”, és azonnal mutatták neki, hogy hol vagyok. Voltak olyan fellépések, amikor ő ott volt a színpad mögött, és figyelt minket. Ilyenkor előadás után mindig ő volt az első, akivel beszéltem. Megszokott dolog volt: én lementem, ő rám mosolygott, én is rá, lepacsiztunk, végül pedig egy nagy ölelés. Ez évekig így ment, aztán ő egyszer csak megváltozott és ez a dolog is abba maradt. Nem mondom, hogy én nem változtam, mert de. Ám ennek is külön oka van.

Ő folyton lányokkal volt. Vagy ha nem, akkor eltűnt bárokba, vagy dolgozni, vagy éppen külföldre, de sose volt egyedül. Valaki mindig volt ott vele. Vagy ugyanaz, vagy más. Ez zavart, nagyon zavart. Úgy gondoltam, ha ő így, akkor én is. Egyre több más idolt ismertünk meg, akikkel nagyon jó viszonyt alakítottunk ki. Ők kedvesek voltak hozzám, én is hozzájuk. A lányok, még Minzy is mondta, hogy vigyázzak velük, az ilyen fiúk nem azt nézik, hogy belül mi van, csak a külső a fontos. Nem hittem nekik. Nem szerettem bele egyikbe se, csak JiYong volt ott a szemem előtt. Aztán, az egyik partin, ahova ellátogattunk, olyan dolgot láttam, ami egy bélyeget tapasztott rám. GD egész este velem volt, beszélgettünk, nevetgéltünk, majd bejött egy lány, rá mosolygott, kért egy italt kettejüknek, és én ellettem felejtve. Úgy gondoltam, hogy csak beszélgetnek, ám mikor a mosdóba léptem, hát, hogy is fogalmazzak… Nem épp a legintimebb módon dugtak. Mert ez az volt. Ha egy szórakozóhelyen fekszel le valakivel, az dugás, és nem szeretkezés. Erre akkor jöttem rá, mikor a visszafele úton vagy öt ilyen párocskát láttam. Aznapra elég volt a szórakozásból. Haza mentem. Az ezt követő napok, hetek borzasztóak voltak. Kiderült, hogy az a lány egy trainee, aki csak kihasználja GD-t, ahogy a fiú is kihasználta azt, hogy kihasználják. Talán ezért is lett ő olyan, amilyen. Az emberek folyton kihasználták a hírnevét, nem akartak tőle mást, csak a 15 perc hírnevet. Nem elég az, hogy ő maga sem tudta eldönteni, hogy kik az igazi és kik a hamis barátai, de lassan már én sem tudtam eldönteni, hogy hova soroljam magam. Egy részem az igazi párthoz sorolta magát, hisz mindig segítettem neki, amiért nem is vártam semmit. Szinte az eleje óta ismerem őt, ami valamilyen köteléket fűz kettőnk közé. De aztán bele gondolok abba, hogy én is akarok tőle valamit. Csak az enyém nem kicsinyes dolog, nem a hírnevét akarom. Azt akarom, hogy szeressen, hogy csak engem lásson, ha lányokról van szó. A szívét akartam. És ez volt az, amiért a hamis barátok közé soroltam magam. Egyszer odamentem hozzá, mert segítségre volt szükségem, mert nem tudtam, hogy hogyan oldjam meg az akkor éppen felmerülő problémámat, és hát neki még is csak több tapasztalata van. De ő elküldött. Elhordott a világ legmesszebb tájaira, azt mondta, nem akar látni, mert én is csak kihasználom őt, úgy, mint mindenki más. Sírtam. Nagyon sokat sírtam, megállás nélkül. De nem azért amit mondott, és ahogyan, hanem a hátteréért. A tudat, hogy még rólam is, az egyik legjobb barátjáról is azt hiszi, hogy csak kihasználom, nagyon rosszul esett. Elgondolkodtam, hogy az emberek miket mondhatnak neki, miket tehetnek vele, hogy ezeket a dolgokat váltja ki belőle. Valahol itt kezdtünk eltávolodni egymástól. Aznap volt egy nagyon helyes és kedves srác a stúdiónál. Én össze voltam törve, ő meg akart valamit. Én odaadtam neki. Lefeküdtem vele. Valahol itt kezdődött el a mentális összetörésem.

Míg GD egy lánnyal randizgatott, addig én fűvel-fával összefeküdtem, hogy eltudjam őt felejteni, de akárhányszor ránéztem egy fiúra, csak az jutott eszembe, hogy „ Ő nem az én JiYong oppám”, és onnantól eltűnt minden érzelem belőlem, amit az adott srác iránt tápláltam volna.

Jött valamilyen villámcsapás, vagy misztikus erő, de újra jóba lettünk. Én kiadtam a Baddest Femalet, ő segített benne. Hülyéskedtünk, nagyon, nagyon sokat. Átírtuk a számot úgy, hogy rá is stimmeljen. Nevettünk, nagyon sokat nevettünk. A remény újra megcsillant a szememben, a szívemben, gyakorlatilag mindenemben, hogy lehet köztünk valami. Én küldtem felé a jeleket, mind fellépésekkor, mind próbákon, mindenhol. A fiúkat ekkor hanyagoltam, ő is a lányokat. Egyik nap összeszedtem minden erőmet, hogy bevalljam neki, hogy mit érzek, de nem lett belőle semmi. És miért? Hát azért, amiért általában minden szerelmi vallomás tönkre megy. Egy másik lánnyal láttam, ahogy éppen kézen fogva mennek el. Kezdtem úgy érezni, hogy tényleg nagyon gyűlölöm a lányokat.

A hónapok teltek, és az én szerelmem Kwon JiYong felé egyre csak nőtt, úgy, ahogy a csalódásaim száma is. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy minden második mondatban GD neve szerepel. Mondjuk általában mikor nem, de most egy másik név is ott volt mellette, ami nem az enyém volt. A rajongóktól sokszor hallottam a „SkyDragon” nevet, vagy a „CL és G-Dragon” mondatrészt, ami ismét reményt adott, hogy ők látnak valamit, ami létezik. Boldog voltam. De aztán egyre többet hallottam azt a lány nevet, és már nem bírtam magammal, rá kerestem a neten. Rengeteg kép és cikk, miszerint együtt vannak. Egyiknek sem akartam hinni. Nem tudtam hinni nekik, míg az egyik oldalon, ahol az esetek 90%-ban az igazat írják, meg nem láttam kettejükről egy csomó képet. JiYong mostanában nem mosolygott olyan sokat, még akkor sem, ha én voltam vele. De ahogy ezen a képen nézett arra a lányra… úgy nézett rá, mint régen rám. Úgy mosolygott, mint ahogy régen mosolygott, mikor velem volt. Én, én ezt nem bírom.

Amikor láttam ezt a képet, döntöttem el, hogy kitárom neki a szívemet. És ez a kitárulkozás ma lesz. A nap végén, az ügynökség egy eldugott részébe hívtam, hogy beszélgethessek vele. Elmondtam neki mindent. Azt, hogy 7 éve szeretem, azt, hogy hogyan próbáltam elfelejteni, azt, hogy nem sikerült, szóval, úgy általánosságban mindent.

- Szeretlek, Kwon JiYong. –mondtam ki végül, majd könnyes tekintettel bámultam rá, ahogy félénken elmosolyodik.

- Sajnálom Chaerin, de én úgy szeretlek, mint egy barátot. Mint nőt, mást szeretek. Ne haragudj. –mondta, majd megsimította fejemet és egy csókot nyomott homlokomra, amitől teljesen összetörtem.

Távolodó alakját néztem, ahogy a tipikus járásával elmegy, hogy találkozhasson azzal a lánnyal. Biztos vagyok benne, hogy hozzá siet.

- Nem baj Oppa, amíg boldog vagy, addig én is. –suttogtam. Erősnek kell mutatnom magam, mások nem láthatják, hogy a nagy CL összeomlott. Eddig se vették észre, most se fogják.

A legnagyobb probléma a testem és az agyam között, hogy nem mindig követik azt, amit én akarok. Amíg az agyam azt akarta, hogy erős legyek, addig lábaim nem bírták a rájuk nehezedő súlyt, összeestem. Persze nem szó szerint, sokkal inkább összerogytam a sírástól. Amint fenekemmel is érzékeltem a biztonságot adó padlót kitört belőlem a zokogás. Nem bírtam visszatartani. A kihalt emeleten az én kétségbeesett sikolyaimat és zokogásomat lehetett hallani, pedig nem is bántott senki. Legalább is nem testileg, csak érzelmileg.

- Hé Pici CL, miért akarod elárasztani az ügynökségnél tartózkodó egereket? –guggolt le mellém valaki, akit már nagyon régóta ismerek. Nagy keze védelmezőn terült el hátamon.

- O-O-O-Oppa, én…én… - borultam nyakába.

- Tudom Pici CL, nem kell semmit mondanod. –ölelt át, majd fejemet kezdte el simogatni.

- Én… én tényleg szerettem. –öleltem át még jobban.

- Tudom. Ezért is akarom most kiverni belőle még a szart is, hogy egy ilyen kincset megríkatott. Hé Pici CL, ne sírj. Nem szeretem ezt látni. Sokkal jobban szeretem azt, mikor nevetsz. Olyan gyönyörű vagy akkor. –utolsó mondatait már suttogta. Amúgy is mély hangja ebben a kiürült épületben, és hangerőn még mélyebbnek tűnt. Ez általában megijesztette a lányokat, de ez most lenyugtatott. Az a tudat, hogy valaki, akit régóta ismerek ilyeneket mond rólam, és itt van mellettem, és nem rohan egyből a médiához, hogy elmondja mennyire összeestem, valami fantasztikus. Egyébként, amióta jó kapcsolatban vagyok az öt fiúval, és még beszélek is velük, ő végig Pici CL-nek, míg GD ChaeRinnek hívott. Ő is különleges. Csak ezt akkor még nem tudtam. Vagy legalább is nem úgy fogtam fel.

- T.O.P. Oppa, én… - kezdtem volna, de feje ingatásával belém fojtotta a szót.

- Mondtam már, hogy ne mondj semmit. Oppa itt van, és mindig is itt lesz, hogy vigyázzon az ő Pici CL-jére. Az Ő ChaeRinére. –mondta, majd megcsókolt. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, lefagytam. SeungHyun oppa ajkai édesek voltak és puhák. Tőle sokkal inkább valami kemény és határozott ajkakat vártam volna, nem ilyen… érzékieket. Nyelvét óvatosan helyezte át számba, ahol sajátomat ugyanolyan gyengéden cirógatta. Úgy tartott, mint egy porcelán babát. Mint egy különleges és könnyen összetörhető porcelán babát. – Szeretlek, Pici CL.