Másnap reggel kétségek közt ébredtem fel.
A tegnap este minden értelemben rám nyomta a bélyeget. Álmomban MinKi-nél
voltam és beszélgettünk a tananyagról, a következőben pedig éppen intimebb
kapcsolatba léptünk. Most is, ahogy belenézek a tükörbe látom magam mögött a
kisfiús mosolyát, a gyönyörű szemeit, a tökéletes arcvonalait. Érzem, ahogy
karja körém fonódik, állát ráteszi vállamra, majd közelebb kúszva nyakamba
csókol majd egyre feljebb haladva számmal találkozik, ahol ismét érezhetem azt
a puhaságot, melyet ajkai nyújtanak természetesen barack ízben. Ha eddig nem
szerettem eléggé a baracklevet, akkor most már biztosan.
Egy kisebb önmarcangolás után öltözködni
kezdtem. Egyenruhám minden darabját tökéletesen vettem fel, ahogy azt elvárják
egy elittanulótól. Akármennyire nincs ínyemre ez az egész különcködés, a
kinézetemre még én is adok. Nem túl hosszú és nem is túl rövid szoknya, pont a
térdem föléig ér. Azért választottam ezt a fajtát, mert a többi bántja a
szemem, plusz valamilyen szinten előítéletes vagyok. Úgy gondolom, ha valaki
hosszú szoknyát húz, az régies és nincs tisztában a mai viszonyokkal a
világban, de ha valakin túl rövid a szoknya, azt szimplán elkönyvelem egy
cafkának. Ez van, sajnos túl válogatós vagyok ruha téren. Bár ezért néha a
francia véremet hibáztatom, hisz anya ilyen divat-mániás, szóval ebben
mindenképp rá ütöttem. Hajamat szabadon hagyva elrejtettem benne egy-két
fonatot, majd táskámat felkapva indultam el.
A folyosón drukkolva haladtam végig, hogy még
véletlenül se találkozzak MinKi-vel. Még nem állok rá teljesen készen. Ajtaja
előtt akaratlanul is, de lelassítottam, hátha hallok tőle bármit is, ami arra
utal, hogy otthon van. Ilyenkor hátrány, hogy a szálloda tökéletes
hangszigeteltséggel rendelkezik, így akár meg is ölhetnének valakit a saját
lakosztályán, észre se venné az ember, csak folytatná a kis mindennapi dolgait.
A liftbe szállva megigazítottam magamon az egyenruhát, majd a pár perces út
után frissen szálltam ki a gépből és kezdtem meg utam a metróállomás felé. Bár
reggel hétre járt, a Nap már jócskán éledezett, mutatván, hogy sugarainak még
mennyi ereje van és Ő még ragyogni akar. Én engedtem ragyogásának, had járja át
egész testem és töltsön fel valamiféle újult energiával, ami egész napig
kitarthat. Ahogy említettem, még korán van, de az emberek már is sietnek és a
szemükön ott virít a napszemüveg. Az első dolgot még úgy-ahogy megértem, hisz
még is csak a munkába, valamint az iskolába sietnek, de a napszemüveg dolog
kész rejtély. Mert az rendben van, hogy délelőtt, tíz-tizenegy óra magasságában
késő délutánig hordják ezt a kiegészítőt, de reggel, mikor a Nap még nem is tűz
annyira, minek? Csak eltakarnak vele egy természeti csodát, ami mindennap
beragyogja halvány kis életünket –gyakorlatilag szó szerint. Bár nem érzékeljük
a jelenlétét, mint fontos tényezőt, de ha egyszer csak elvesztenénk, az emberek
pánikba esnének. Hisz gondoljunk bele a vakok esetébe: vannak emberek, akik még
soha nem látták a Nap melengető sárga sugarait, csak érezték. Képtelenség
számomra elképzelni, hogy milyen érzés lehet nem látni. Borzalmas. De úgy
gondolom, hogy aki így született az már hozzászokott. De a Naphoz visszatérve,
sokan nem tisztelik, pedig rengeteg dolga van. Az év háromszázhatvanöt napján
világít, folyton-folyvást, hol gyengébben, hol erősebben, ami nem kis
teljesítmény. És bár aprónak látjuk, még is óriási. Majdhogynem az egyik
legnagyobb csillag az univerzumban. A mi naprendszerünkben ő a legnagyobb, ami
körül forog minden, de az univerzumban nem. Ott csak egy olyan porszem, mint
amilyenek mi is vagyunk a számára. És mi, apróbb porszemek gyakran lenézzük ezt
a nálunk feljebb lévő porszemet. Hát ilyenek az emberek. Nem érnek semmit, még
is nagyra tartják magukat, pedig nem is léteznek olyan hosszú ideje.
Hosszú merengésemből a bemondó hangja
ébresztett fel, mire a metró megérkezett én pedig felszálltam rá. A nagy
tömegnek köszönhetően alig kaptam levegőt. Tizenhét év alatt igen csak hozzá
szokhattam volna, ám nem sikerült. Az ember tömeg az egyik olyan dolog, amit
valószínűleg sosem fogok megszokni. De ha legalább lenne egy ismerősöm, aki
eltereli a figyelmem a sok emberről… De még is honnan lenne, egy olyan
osztályból, akik tanítás után mindig haza sietnek. Akármennyire is szánalmasnak
tartom őket, én is pontosan ugyan olyan vagyok. Egy ismeretségek nélküli
álmodozó.
- Szép jó reggelt, a kis hölgynek.
–hallottam egy suttogást, majd egy apró puszit éreztem arcomon. Megfordulva egy
fenomenális látvánnyal találtam szembe magam. MinKi egy szürke öltönyben állt
előttem, fehér inggel, valamint egy fekete-szürke csíkos nyakkendővel. Csak
úgy, mint tegnap ma is egy hatalmas mosoly terült el tökéletes arcán.
- Önnek is jó reggelt, Tanár úr! –hajoltam
meg egy aprót előtte, konkrétan amennyit a helyszűke megengedett.
- Á-ááá. Mit mondtam tegnap?
- Hát, izé… akkor jó reggelt… MinKi.
–sütöttem le a szemem. Ez így nekem nem megy. Egyenruhában vagyok, Ő pedig
öltönyben, és éppen a közös munkahelyünkre indulunk, az iskolába, ahol Ő tanár
én pedig egy diák. Az Ő diákja.
- Sokkal jobb. Milyen óráid lesznek ma?
- Viszonylag lazák. Matek, biosz, kémia,
dupla angol és végül dupla nyelvtan.
- És ez neked laza? –hitetlenkedett.
- Igen. Van, hogy egy nap dupla fizikánk
és dupla matekunk van. Ráadásul Woo tanárnővel.
- Íjjj, hát akkor részvétem. –mondta
nevetve, majd szorosan magához húzott. Félve pillantottam körbe, hátha itt
lenne valaki a sulinkból, vagy esetleg furcsán bámulnának ránk az emberek, de
egyik se történt meg. Az iskolából, legjobb tudomásom szerint szinte csak én
lakok ezen a környéken, szóval ez pipa. És a többi ember? Nagyon régóta él
bennem a tudat, hogy ha én azt gondolom, hogy feltűnő valami, akkor a többi
embernek is felfog tűnni és megbámulják azt. Ez a „feltűnő valami” általában
valamilyen cselekedetem szokott lenni, amit én kínosnak tartok, míg teljesen
normális. Ezt az ölelést nem tartottam kínosnak, sőt. Legszívesebben végig
öleltem volna az egész kocsit, csak hát azt azért még sem tehettem meg. És bár
parfümének bódító illata, és testének közelsége megbolondít, még is attól
féltem, hogy mit szólnak az emberek. Sajnos úgy vagyok beállítva, hogy ha nekem
egyértelmű valami, akkor az másoknak is az. Jelen esetben az a tizenhárom év
korkülönbség, ami kettőnk között van. Ha ez nekem egyértelmű, akkor másoknak
is. Ám elméletem ismét kudarcba fulladt, ugyanis egy árva lélek nem törődött
azzal, hogy egy férfi megölelt egy lányt, csak tették a saját kis dolgukat. A
tudat, hogy senki sem figyel minket arra késztetett, hogy közelebb bújjak hozzá
és jó tinédzser módjára vigyorogjak, mint a tejbe tök. Az ölelésen kívül több
megjegyzést kaptam, olyanokat, mint „nagyon aranyos vagy, kiscicám”, „isteni
lábaid vannak” vagy éppen „ha hazaérünk, ugye játszhatok egyet az én kis
szőrgombolyagommal?”. Tekintettel arra, hogy eddig lényegében csak apától
kaptam bókokat, fogalmam sem volt hogyan kezeljem őket, így inkább csak
nevettem rajtuk. Ám az egyik pillanatban egyik keze lekúszott a fenekemig,
amelybe egy aprót markolt, majd folyamatosan simogatta azt. Nem tudtam mit csináljak.
Ellenkezzek vagy sem? Sikítsak vagy inkább nyögjek? Élvezzem vagy sem? Kétségbe
esett pillantással néztem fel rá, mire Ő egy aprót kuncogott, majd egy
leheletnyi csókot nyomva ajkaimra kilépett a metróból.
- A suliban találkozunk. –köszönt el
tőlem. Ismét megkérdezem magamtól, hogy még is mit művelek? Épp az előbb
hagytam az egyik tanáromnak, hogy letapizzon. Annak a tanáromnak, aki
hivatalosan színész. Annak a tanáromnak, aki egyben színész, és akiért évek óta
vágyódom, mind mentálisan, mind testileg. És ha ez lehetséges, csak jobban
akarom őt mindenemmel.
A terembe lépve osztályom újabb
tehetetlenségével találkoztam, ahogy ismét nem csináltak semmit. Elővettem
mindent, ami matekra kell: füzet, körző és a tolltartóm. Egy ideig tolltartómon
lévő zipzárral játszottam, majd megunva azt elővettem a tegnap esti könyvet és
azt olvastam becsöngetésig. Ugye milyen eseménydús évnek nézünk elébe? A
terembe Woo tanárnő lépett be, aki mit sem törődve a nyári „kalandjainkkal”
kezdett bele a halmazok és a szögfüggvények mesés világába. Míg minden
tizenegyedik osztályban vannak emelt tantárgyak, addig nekünk nincs, és minden
érettségi tárgyat emelt óraszámba veszünk, és hát így is történt, hogy egy
héten nyolc matekunk, és tíz irodalmunk valamint nyelvtanunk van felosztva.
Mind ezt megspékelve öt órányi történelemmel valamint fizikával. Aki még akart,
az felvehette valamelyik idegen nyelvét is, de így csak kevesen vannak. Bár
nagy rajongója vagyok a nyelveknek, az iskolában még sem tudok velük mit
kezdeni. A koreai és francia mellett folyékonyan beszélek angolul, szinte semmi
újat nem tudnak nekem mutatni. Kilencedik óta egyetlen nyelvórán nem voltam
bent, csak koreain, de hát az ugye mindenkinek kötelező.
Első óráról ahogy kicsengettek, mi úgy
vonultunk át a biológia terembe. Az udvaron áthaladva találkoztunk MinKi-vel,
akit néhány alsóbb éves lány vett körül. Nem Lucy, nem akadsz ki és téped meg
őket. Nem, nem érdekel, hogy rájuk mosolygott, megfogta az egyiknek a vállát.
Nem, nem érdekel… Úristen ezek vihognak valamin, amit mondott és én nem hallom!
Na, nem, csak nyugodj meg te hülye, hisz te laksz vele majdnem együtt, veled
barack levezgetett tegnap este, ahogy téged csókolt meg tegnap este és ma is
egy párszor. Na jó, azt hiszem inkább nem gondolok ezekre a dolgokra. A
legnagyobb probléma a megvilágosodással, hogy mindig későn érkezik, így mire felébredtem abból, hogy azokat a
lányokat megfojtottam a szememmel és MinKit elkoboztam, nekimentem az egyik
kukának, mire egy aprót sikítottam. Az osztály lesajnáló szemekkel nézett rám,
míg MinKi, akit egész eddig szuggeráltam egy kacsintást dobott felém. Ööö…
inkább elmentem bioszra. Az órán akaratlanul is azaz egy kacsintás játszódott
le a szemem előtt újra és újra. Na jó, miért hazudok? Egész nap ez az egy
jelenet motoszkált a fejemben, valahányszor feltűnve egy kisebb szívbajt okozva
ezzel nekem.
Dupla nyelvtan végeztével
leamortizálódottan ballagtam el a tanáriba, ahol le kellett adnom az
osztálynaplót az ügyeletes tanárnak. Miután beengedett az egyik rajztanár, illedelmesen,
mindenkinek köszönve haladtam végig a tanárin, egészen Park tanár úr
asztalához, aki mosolyogva köszöntött.
- Lucy-sshi, köszöntöm az új tanév
alkalmából. Idén is meg vannak az őrült elképzelései? –miközben kérdezett,
MinKi ült le a mellette lévő asztalhoz.
- Ha maga azt tudná Tanár Úr. –nevettem.
- Nagyon helyes. Maga az egyetlen, akitől
elvárom a világ megváltást.
- Oh, ne aggódjon, meglesz. Egy nap én
fogom uralni a világot.
- Természetesen franciául, igazam van?
- Majd váltogatom. Azért a koreait és az
angolt se szeretném elhanyagolni.
- Nagyon helyes. Oh, jut eszembe, idén
indul olasz nyelvkör, felírhatom?
- A legnagyobb igennel válaszolok.
- Kiváló. Így talán lesz esélye megismerni
másokat is.
- Adja az Ég.
- Hát, reménykedjünk.
- Igen. Viszlát Tanár úr! –hajoltam meg
előtte, majd távoztam a tanáriból. Park tanár úr egyébként nyelvtanár, és
előszeretettel visz be az óráira, hogy a diákok beszélgessenek egy kicsit egy
„igazi franciával”. De az igazi és valós célja ugyanaz, mint nekem. Megszabadítani
engem attól a befásult osztálytól és szerezni nekem embereket, akikkel
kommunikálhatok. Nagyon szeretetre méltó ember.
Szekrényemhez érve kipakoltam a táskámból
a felesleges könyveket, majd kabátomat derekamra kötve indultam ki a suliból,
mikor egy kéz berántott az egyik üres tanterembe.
- Olasz mi? –nézett rám gúnyos mosollyal.
- Igen, miért? –kérdeztem, de válaszra sem
méltatva húzott közelebb magához és egy édes csókra invitált. Nyelve igéző
táncot járt enyémmel, teste minden egyes mozdulattal közelebb simult az
enyémhez. Keze ismét fenekemre tévedt, majd amint készségesen megsimogatta azt,
elvált tőlem.
- Üdvözöld az olasztanárod. –kacsintott
rám, majd elhagyta a termet. Ha nincs a teremben egy pad, tuti seggre ülök.
Miért, ó mond Istenem miért kell Lee MinKi-nek olyan tehetségesnek lennie, hogy
olaszt is tanítson? És nekem miért kell imádnom azt a nyelvet? A tanárral
együtt?!
A haza felé úton, és gyakorlatilag tanulás
közben valamint egész délután azon a tényen őrlődtem, hogy egy újabb óra lesz,
ahol kínozhat majd tökéletességével. Nagyszerű lesz, mondhatom. Amint végeztem
a sinus és cosinus kiszámításával megvacsoráztam, majd a kanapémon eldőlve
bámultam az egyik zenecsatornát. Egy egész jó számot játszottak, pontosabban Block B-től a Be The Light-ot, mikor csöngettek. Ahogy kinyitottam az ajtót, se
szó, se beszéd esett nekem MinKi.
- Ne haragudj Lucy, de egész nap erre
vártam. – nézett mélyen a szemembe, majd vad csókokkal jutalmazott. Gondolkodni
is elfelejtettem, olyan hirtelen ért a támadás. Ám ennél kellemesebb támadást
még csak kívánni se tudtam volna magamnak. Szája és nyelve az eddigi gyengéd érintések
helyett vadak lettek, melyek mohón kívánták szám minden apró részletét. Alsó
ajkamba többször is beleharapott, mint aki képes arra, hogy felfalja azt. Kezei
több alkalommal találkoztak melleimmel, ám csak futólag, figyelme mindenemre
kitért. Amennyit elidőzött a csípőmön, annyit maradt a vállaimnál is. –
Kívánlak Lucy. Menthetetlenül magamévá akarlak tenni…
