Smile again (WINNER)

Szereplők: Winner, Woo Seulgi(OC)

Figyelmeztetés: Nincs~

Leírás: Az ember sokszor bizalmatlan önmagával, és a társadalommal kapcsolatban. Sokszor nem tudjuk kontrolállni azokat az érzéseinket, amelyek a negatív dolgokat hozzák életünkben. Minden ember legalább egyszer átéli azt, amikor a saját valóságát látja, ami igazából csak a saját démonjainak a csúf játéka. De a barátok azért léteznek, hogy ezeket a lényeket gyökerestül elpusztítsák és újra fényt hozzanak az életünkbe.
Shiro-chan

Monitorom fénye. Ez az egyetlen dolog, ami most fényt ad az életemben. Semmi más. A négy fal börtönében vagyok. Pontosabban inkább a folyamatos, véget nem érő ördögi kör börtönében, ami megállás nélkül követi minden léptemet. Nyári estéhez híven meleg van, egyedül az aprócska ventilátorom az, ami felkavarja apró szobám levegőjét. Az ablak itt van tőle három lépésre, de… jelenleg ez a három lépés olyan hosszúnak tűnik. Egy olyan útnak, amihez elkéne engednem rengeteg olyan dolgot, amihez most ragaszkodok -vagy inkább azok ragaszkodnak hozzám. Ha kinyitnám az ablakot, azzal elhúznám a függönyömet, ami besötétít és elválaszt az utcáról beszűrődő fénytől. Nem, most képtelen vagyok elhúzni a függönyt.

Miért? Olyan sokszor kérdezem, hogy „miért pont én”. Olyan sokszor érzem azt a félretéveszthetetlen erős szorítást és nyomást a mellkasomban, ami a lelkifájdalom legegyértelműbb jele, hogy már lassan azt se tudom most éppen mi fáj és miért. A családom a baj? Esetleg a barátaim? Esetleg az emberek tekintete? Esetleg a hozzáállásom saját magamhoz, amiből igencsak hiányzik az önbizalom és a magabiztosság.? Tényleg nem tudom. Keresem, kutatom az okokat, hogy most éppen miért, de nem találom őket, elvesztettem őket. Egyedül csak azok a démonok maradtak itt velem - amik hozzám tapadtak, mint egy kullancs, esetleg egy pióca – amelyek a múltam, azoknak a bizonyos „okoknak” a maradványai. Amik rengetegszer besötétítik napjaimat, amik miatt elfordulok az emberektől, bunkó leszek velük, nem akarom őket látni, amiért képtelen vagyok olyan hangosan nevetni, ahogy általában és képtelen vagyok mosolyogni. Ilyenkor, amikor ezek a bizonyos démonok ismét a szívemet falják, egyetlen egy dologra vágyok csak igazán: egy ölelésre, egy sablonos, ám mégis bíztató „minden jobb lesz”-re és arra, hogy valaki saját akaratából felvidítson. Nem azért, mert valaki azt mondta neki, vagy ez lenne a kötelessége, nem. Azért, hogy megmutassa, hogy fontos vagyok neki. Nem kell itt nekem szerelem, elég lenne a legjobb barátom.

Ahogy görgetem a kék közösségi oldal kezdőlapját látom csak, hogy mindenki más, az a több száz ismerős idegen, milyen jól szórakozik a bulikban, a barátaiknál, a családjával, a kutyájával, macskájával, én meg nyomorultan kuporgok az albérletemben várva a csodára, ami valószínűleg beszorult egy fába, ezért képtelen ide sietni hozzám. Nézzük csak, mik vannak terítéken: valakinek a képét százan lájkolták, valakit ötvenen köszöntöttek fel, valaki tíz embert jelölt meg egy fényképen, valaki ott lesz valamilyen hülye fesztiválon, valaki pedig csak szimplán egyedül van, mint én. Néha azon tűnődők, hogy ha két ember egyedül van, de végül is együtt vannak egyedül, akkor még sincsenek egyedül, hisz van valaki, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Persze az egyedüllét fogalma hatalmas. Két csoportba oszthatjuk: fizikai értelemben vett egyedüllét és lelkileg vett egyedüllét. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy csak fizikailag vagyok egyedül, vagy lelkileg is. Valahányszor eltűnnek mellőlem az emberek és nem ír, nem hív fel senki, akkor szerintem az agyamban bekapcsolódik valamilye vészjelző ezeknek a hülye démonoknak, hogy „na, gyertek, most. Most támadjátok meg”. Leegyszerűsítve, szimplán az agyam csapja be az érzéseimet, amik miatt egyre távolodok az emberektől. És bár felfogom ezt, nem tudom elfogadni. Mert az emberek rosszak, és csak bántani akarnak. Vagy nem? Sosem tudom. Egyszer ezt az arcukat mutatják, egyszer a másikat. Ám mindkettőnél ott vannak a polcokon sorakozó álarcok, amiket különböző személyeknél, szituációkban viselnek. Elképesztők vagyunk.  

Egyszer csak meghallom az ismerős jelzést, miszerint valaki üzenetet küldött nekem. 

SM: Okey-Dokey, yo~ Kinek van kedve találkozni? Kezeket a magasba. 

LS: Put your hands up in the air, PUT YOUR HANDS UP IN THE AIIIIR. 

SM: Hands up in the air, hands up in the aiiiir~~~ 

NT: Nah, Dumb és Dumber ismét hozzák a formájukat… -.-”

LS: Yaah, ne legyél ilyen. Csak mondj igent. 

NT: Legyen. 

KJ: *Annyira erőteljesen kapálózik, hogy mindjárt kiesik a székéből* Én akarok taliznii~ Úgy is tökre unatkozok TT-TT

SM: Ahh, Hyung, olyan aranyos vagy^^

KS: Már megint minek kell ötvenezer üzenet küldeni a csoportba? Elég lenne, ha csak egy „igent” írna mindenki, és akkor nem kéne kilométereket görgetni azért, hogy megtaláljam megint miről van szó. 

SM: Na, megint itt van a baszogatós énje…

LS: Nyugi, megoldom. 

*Lee Sunghoon eltávolította a csoportból: Kang Seungyoon*

KJ: XDDDDD 

NT: Ha öt másodpercen belül nem vesztek vissza a csoportba, mindenkit megölök! – Kang Seungyoon

*Kim Jinwoo felvette Kang Seungyoont a beszélgetésbe*

*Song Mino a következőt állította be Kang Seungyoon-nak: Szerelmünk♥”

NT: Roppant mód hálás lennék, ha kedves Seungyoon végre kijelentkeznél a fiókomból… 

SM: Oooh… akkor már értem, hogy miért lett a lányok kötő szava a „furcsa Nam Taehyun”.XD

NT: Megölöm.

*Kang Seungyoon elhagyta a beszélgetést*

*Lee Seunghoon felvette Kang Seungyoont a beszélgetésbe*

LS: SZENVEDJ, MUHAHAH. 

SM: *popcont zabálva élvezi a mészárlást*

KJ: De, akkor végül is mikor találkozunk?^^

SM: Jaj, tényleg. Egy óra múlva a graffitinknél.

Aaah, teljesen elfeledkeztem arról, hogy tagja vagyok ennek a beszélgetésnek. Minek is vettek be, nem tudom. Ezek öten legjobb barátok, én egyszer csak közéjük kerültem, és azóta úgy kezelnek, mintha egy lennék közülük. De miért? Mit akarnak egy olyantól, mint én? Keressenek inkább valakit, akinek szebb az alakja, kedvesebb és viccesebb.

*Woo Seulgi elhagyta a beszélgetést*

Na, így legalább nem jön több idegesítő üzenet tőlük. Tényleg nem értem, hogy miért bánnak velem úgy, ahogy. Nem azt mondom, hogy nem esik jól, hogy törődnek velem és az, hogy a barátjuknak neveznek, de… de sokszor vannak ilyen „emlékszel, amikor” pillanatok, ahol mindenki emlékszik és nevet, kivéve engem. Mert ők már akkor is együtt voltak, én pedig nem. Ilyenkor érzem igazán azt, hogy nem vagyok más, csak egy kívülálló, aki fölöslegesen van ott, ahol.

Így hát figyelmen kívül hagyva őket mindent folytattam ott, ahol abba hagytam: zenehallgatás és teljes magányba vonulás. Valamikor a Lana Del Rey albumom közepén hallottam meg, hogy valaki mint egy vadállat nyomja a csengőmet, és talán egy megafonnal szólítgat. Mivel nem akartam, hogy a szomszédoknál teljesen kiborítsam a bilit, így inkább lesiettem és megnéztem, hogy kik is azok. Amint kiléptem a házból láttam, hogy az öt barom az.

- Yaah, mi lenne ha nem ordítanátok körbe az egész kerületet? -szidtam le őket.

- Mi lenne, ha nem játszanád megint az antiszociálist és találkoznál velünk? -kérdezett vissza Seungyoon, teljesen ignorálva szavaimat. Válaszra sem méltatva őket fordítottam nekik hátat azzal a céllal, hogy visszamenjek lakásomba, mikor megéreztem a hátamnak csapódni valamit, ami abban a pillanatban szétcsattant és csurom víz lettem. A következő ilyen támadás már a fejemet érte.

- Nektek teljesen elment az eszetek? -ordítottam a két legfőbb normálatlannak, Minonak és Seunghoon-nak.

- Tudod, szerelemben és háborúban mindent szabad. -készített elő még egy lufit Hoon.

- És még is hol van itt szerelem? – mutattam végig rajtunk.

- Ez itt a lényeg. Szerelem kilőve, maradt a háború. Támadáááás! -kiáltotta el magát Mino, mire mind az öten egyszerre kezdtek el dobálni.

Ahogy egyre vizesebb lettem, úgy csökkent a türelmem is. Aztán egyszer, amikor szerintem az utolsó száraz helyet is eltalálta Taehyun, az idegrendszerem végleg összeroppant és kergetni kezdtem őket. Mivel fizikai hátrányban vagyok tőlük -pff, hülye sportolók- ők messze futottak előlem, míg én a lelkemet kiköptem csak azért, hogy megverhessem őket. Legnagyobb szerencsémre, az egyetlen, a hamisíthatatlan gyenge láncszem kezdett lemaradni a többiektől, akit így sikeresen eltudtam kapni. És így történt, hogy míg én Jinwoo haját téptem, ő addig a maradék lufijait pukkasztotta ki rajtam, majd amint elfogyott az, megpróbált eltolni magától, de nem engedtem. Egy óvatlan pillanatban azonban mindketten megbotlottunk, egy kisebb emelkedőn elfele gurultunk, végül pedig a sima talajon fékeztünk le. Ahogy kinyitottam szemem, hogy megnézzem merre is gurultunk a nagy graffitivel találtam szembe magam, amin mind a hatan rengeteget dolgoztunk.

- Te most tényleg megharaptál? – nyivákolt rózsaszín hajú barátom.

- Nem tudom ki vizesebb, mint a halak a folyóban! – ütöttem meg még egyszer karját.

- Hé, hülye lány. – szólt Taehyun.

- Minek mertél nevezni? -keltem fel a földről, azzal az indokkal, hogy most nagyon megölöm, de ő csak egy helyben állt és várt. Még akkor is csak állt ott és várt, amikor már készítettem az öklömet, ám a következő pillanatban egy nem várt fordulat történt. Taehyun két hatalmas karjával szorosan magához ölelt, gyakorlatilag annyira, hogy majdnem kinyomott belőlem minden szuszt.

- Legközelebb, ha szeretet hiányod van azt mondjad, és ne lépj ki a beszélgetésünkből. – mondta, utána pedig egy puszit nyomott fejem búbjára.

- Nagy ölelééés! – kiáltotta el magát Dumb és Dumber, így másodperceken belül öt fiú ölelt engem.

- Attól, hogy buta vagy, mi a barátaid vagyunk. Attól függetlenül, hogy mit mondanak a démonjaid, az agyad, a lelked, te magad. Mi mindig szeretni fogunk. – simította meg az arcomat Yoon.

- De, ha egyszer képtelen vagyok még mindig felfogni, hogy befogadtatok magatok mellé! Egyszerűen nem találom a megfelelő indokot, amiért olyan fiúk, mint ti, egy olyan lánnyal, mint én, miért akarnának barátkozni.

- Most azt szeretnéd, hogy mindenki mondjon valami szépet rólad? Sosem hittem volna, hogy így akarsz minket rávenni a bókolásra… - cöttögött Hoon.

- Nem, én ezt nem így…

- Kezdem. – tette fel a kezét Jinwoo, mint aki csak arra vár, hogy a tanár őt szólítsa fel legelőször- A hangod. Imádom hallgatni, amikor beszélsz. Egyben izgató és megnyugtató is.

- A szemeid. Sok ember tudja palástolni az érzéseit, még a szemeivel is, de te nem. Ebből a két barna bogyóból mindent kitudok olvasni. Sokszor azt is, amit nem akarok. – mosolyodott el keserűen Taehyun.

- Azt, hogy balfasz vagy. – közölte egyszerűen Seungyoon, mire mindenki megdobta valakivel, én pedig aprón elmosolyodtam. – Komolyan mondom. Nem hittem volna, hogy valaki Jinwoo és Mino hyungnál is lehet rosszabb, aztán találkoztam veled. És ez a részed rengeteg olyan pillanatot adott az életemben, amit ha kínoznának, se tudnék elfelejteni.

- A bőröd. És most mindenki kussol a bőr-fétisemről, mert most nem az a téma! De ezt leszámítva te vagy az egyik olyan ember, akit imádok megölelni, vagy csak hozzáérni. Olyan jó puha, tiszta, egészséges és szép bőröd an, hogy azt még az idolok is megirigylik, de tényleg. – mondta Mino, majd végig simított az arcomon.

- Én azt szeretem, hogy bármiről beszélhetünk veled. Nem vagy finnyás, és még azt is elviselnéd, ha kocsikról beszélnénk. És arról meg ne is beszéljünk, hogy te vagy az egyetlen, aki nem patkányozta le szegény kutyámat. – borzolta össze a hajamat Seunhoon.

- És tudod mi az, amit mindannyian szeretünk benned? – kérdezte Jinwoo, én pedig közel álltam a síráshoz.

- Nem igazán…

- A nevetésed. -felelték kórusban, mire nálam tényleg eltört a mécses, és jobban sírni kezdtem, mint egy kisbaba, mikor éhes.

Tényleg nagyon buta vagyok. Hogy gondolhatok olyanokat, hogy senkinek nincs rám szüksége, senki nem szeret, egyedül vagyok és magányos, mikor ezek a fiúk itt vannak nekem? Kezdem úgy érezni, hogy csak úgy, mint nekem, nekik is megvannak a saját kis démonjaik, amik belülről emésztik őket, de ezeket a kis dögöket azzal próbálják kiírtani, hogy jól szórakoznak, élvezik az életüket és bebizonyítják, hogy a barátaik mindennél fontosabbak nekik. Hiszen ez az öt fiú is, valahol mélyen, nagyon elrejtve a szívükben magányosak. Viszont azáltal, hogy mi hatan, együtt vagyunk egyedül, még sem vagyunk egyedül. Sokkal inkább együtt. A lehető legerősebb és legszorosabb kapcsolatban. 

A kor csak egy szám - Tényleg Ő az... (II. rész) [Lee Minki]

Szereplők: Lee Minki, Lucy(OC)
Figyelmeztetés: nincs~
Előző rész: I. rész
Shiro-chan

Másnap reggel kétségek közt ébredtem fel. A tegnap este minden értelemben rám nyomta a bélyeget. Álmomban MinKi-nél voltam és beszélgettünk a tananyagról, a következőben pedig éppen intimebb kapcsolatba léptünk. Most is, ahogy belenézek a tükörbe látom magam mögött a kisfiús mosolyát, a gyönyörű szemeit, a tökéletes arcvonalait. Érzem, ahogy karja körém fonódik, állát ráteszi vállamra, majd közelebb kúszva nyakamba csókol majd egyre feljebb haladva számmal találkozik, ahol ismét érezhetem azt a puhaságot, melyet ajkai nyújtanak természetesen barack ízben. Ha eddig nem szerettem eléggé a baracklevet, akkor most már biztosan.

Egy kisebb önmarcangolás után öltözködni kezdtem. Egyenruhám minden darabját tökéletesen vettem fel, ahogy azt elvárják egy elittanulótól. Akármennyire nincs ínyemre ez az egész különcködés, a kinézetemre még én is adok. Nem túl hosszú és nem is túl rövid szoknya, pont a térdem föléig ér. Azért választottam ezt a fajtát, mert a többi bántja a szemem, plusz valamilyen szinten előítéletes vagyok. Úgy gondolom, ha valaki hosszú szoknyát húz, az régies és nincs tisztában a mai viszonyokkal a világban, de ha valakin túl rövid a szoknya, azt szimplán elkönyvelem egy cafkának. Ez van, sajnos túl válogatós vagyok ruha téren. Bár ezért néha a francia véremet hibáztatom, hisz anya ilyen divat-mániás, szóval ebben mindenképp rá ütöttem. Hajamat szabadon hagyva elrejtettem benne egy-két fonatot, majd táskámat felkapva indultam el.

A folyosón drukkolva haladtam végig, hogy még véletlenül se találkozzak MinKi-vel. Még nem állok rá teljesen készen. Ajtaja előtt akaratlanul is, de lelassítottam, hátha hallok tőle bármit is, ami arra utal, hogy otthon van. Ilyenkor hátrány, hogy a szálloda tökéletes hangszigeteltséggel rendelkezik, így akár meg is ölhetnének valakit a saját lakosztályán, észre se venné az ember, csak folytatná a kis mindennapi dolgait. A liftbe szállva megigazítottam magamon az egyenruhát, majd a pár perces út után frissen szálltam ki a gépből és kezdtem meg utam a metróállomás felé. Bár reggel hétre járt, a Nap már jócskán éledezett, mutatván, hogy sugarainak még mennyi ereje van és Ő még ragyogni akar. Én engedtem ragyogásának, had járja át egész testem és töltsön fel valamiféle újult energiával, ami egész napig kitarthat. Ahogy említettem, még korán van, de az emberek már is sietnek és a szemükön ott virít a napszemüveg. Az első dolgot még úgy-ahogy megértem, hisz még is csak a munkába, valamint az iskolába sietnek, de a napszemüveg dolog kész rejtély. Mert az rendben van, hogy délelőtt, tíz-tizenegy óra magasságában késő délutánig hordják ezt a kiegészítőt, de reggel, mikor a Nap még nem is tűz annyira, minek? Csak eltakarnak vele egy természeti csodát, ami mindennap beragyogja halvány kis életünket –gyakorlatilag szó szerint. Bár nem érzékeljük a jelenlétét, mint fontos tényezőt, de ha egyszer csak elvesztenénk, az emberek pánikba esnének. Hisz gondoljunk bele a vakok esetébe: vannak emberek, akik még soha nem látták a Nap melengető sárga sugarait, csak érezték. Képtelenség számomra elképzelni, hogy milyen érzés lehet nem látni. Borzalmas. De úgy gondolom, hogy aki így született az már hozzászokott. De a Naphoz visszatérve, sokan nem tisztelik, pedig rengeteg dolga van. Az év háromszázhatvanöt napján világít, folyton-folyvást, hol gyengébben, hol erősebben, ami nem kis teljesítmény. És bár aprónak látjuk, még is óriási. Majdhogynem az egyik legnagyobb csillag az univerzumban. A mi naprendszerünkben ő a legnagyobb, ami körül forog minden, de az univerzumban nem. Ott csak egy olyan porszem, mint amilyenek mi is vagyunk a számára. És mi, apróbb porszemek gyakran lenézzük ezt a nálunk feljebb lévő porszemet. Hát ilyenek az emberek. Nem érnek semmit, még is nagyra tartják magukat, pedig nem is léteznek olyan hosszú ideje.

Hosszú merengésemből a bemondó hangja ébresztett fel, mire a metró megérkezett én pedig felszálltam rá. A nagy tömegnek köszönhetően alig kaptam levegőt. Tizenhét év alatt igen csak hozzá szokhattam volna, ám nem sikerült. Az ember tömeg az egyik olyan dolog, amit valószínűleg sosem fogok megszokni. De ha legalább lenne egy ismerősöm, aki eltereli a figyelmem a sok emberről… De még is honnan lenne, egy olyan osztályból, akik tanítás után mindig haza sietnek. Akármennyire is szánalmasnak tartom őket, én is pontosan ugyan olyan vagyok. Egy ismeretségek nélküli álmodozó.

- Szép jó reggelt, a kis hölgynek. –hallottam egy suttogást, majd egy apró puszit éreztem arcomon. Megfordulva egy fenomenális látvánnyal találtam szembe magam. MinKi egy szürke öltönyben állt előttem, fehér inggel, valamint egy fekete-szürke csíkos nyakkendővel. Csak úgy, mint tegnap ma is egy hatalmas mosoly terült el tökéletes arcán.

- Önnek is jó reggelt, Tanár úr! –hajoltam meg egy aprót előtte, konkrétan amennyit a helyszűke megengedett.

- Á-ááá. Mit mondtam tegnap?

- Hát, izé… akkor jó reggelt… MinKi. –sütöttem le a szemem. Ez így nekem nem megy. Egyenruhában vagyok, Ő pedig öltönyben, és éppen a közös munkahelyünkre indulunk, az iskolába, ahol Ő tanár én pedig egy diák. Az Ő diákja.

- Sokkal jobb. Milyen óráid lesznek ma?

- Viszonylag lazák. Matek, biosz, kémia, dupla angol és végül dupla nyelvtan.

- És ez neked laza? –hitetlenkedett.

- Igen. Van, hogy egy nap dupla fizikánk és dupla matekunk van. Ráadásul Woo tanárnővel.

- Íjjj, hát akkor részvétem. –mondta nevetve, majd szorosan magához húzott. Félve pillantottam körbe, hátha itt lenne valaki a sulinkból, vagy esetleg furcsán bámulnának ránk az emberek, de egyik se történt meg. Az iskolából, legjobb tudomásom szerint szinte csak én lakok ezen a környéken, szóval ez pipa. És a többi ember? Nagyon régóta él bennem a tudat, hogy ha én azt gondolom, hogy feltűnő valami, akkor a többi embernek is felfog tűnni és megbámulják azt. Ez a „feltűnő valami” általában valamilyen cselekedetem szokott lenni, amit én kínosnak tartok, míg teljesen normális. Ezt az ölelést nem tartottam kínosnak, sőt. Legszívesebben végig öleltem volna az egész kocsit, csak hát azt azért még sem tehettem meg. És bár parfümének bódító illata, és testének közelsége megbolondít, még is attól féltem, hogy mit szólnak az emberek. Sajnos úgy vagyok beállítva, hogy ha nekem egyértelmű valami, akkor az másoknak is az. Jelen esetben az a tizenhárom év korkülönbség, ami kettőnk között van. Ha ez nekem egyértelmű, akkor másoknak is. Ám elméletem ismét kudarcba fulladt, ugyanis egy árva lélek nem törődött azzal, hogy egy férfi megölelt egy lányt, csak tették a saját kis dolgukat. A tudat, hogy senki sem figyel minket arra késztetett, hogy közelebb bújjak hozzá és jó tinédzser módjára vigyorogjak, mint a tejbe tök. Az ölelésen kívül több megjegyzést kaptam, olyanokat, mint „nagyon aranyos vagy, kiscicám”, „isteni lábaid vannak” vagy éppen „ha hazaérünk, ugye játszhatok egyet az én kis szőrgombolyagommal?”. Tekintettel arra, hogy eddig lényegében csak apától kaptam bókokat, fogalmam sem volt hogyan kezeljem őket, így inkább csak nevettem rajtuk. Ám az egyik pillanatban egyik keze lekúszott a fenekemig, amelybe egy aprót markolt, majd folyamatosan simogatta azt. Nem tudtam mit csináljak. Ellenkezzek vagy sem? Sikítsak vagy inkább nyögjek? Élvezzem vagy sem? Kétségbe esett pillantással néztem fel rá, mire Ő egy aprót kuncogott, majd egy leheletnyi csókot nyomva ajkaimra kilépett a metróból.

- A suliban találkozunk. –köszönt el tőlem. Ismét megkérdezem magamtól, hogy még is mit művelek? Épp az előbb hagytam az egyik tanáromnak, hogy letapizzon. Annak a tanáromnak, aki hivatalosan színész. Annak a tanáromnak, aki egyben színész, és akiért évek óta vágyódom, mind mentálisan, mind testileg. És ha ez lehetséges, csak jobban akarom őt mindenemmel.

A terembe lépve osztályom újabb tehetetlenségével találkoztam, ahogy ismét nem csináltak semmit. Elővettem mindent, ami matekra kell: füzet, körző és a tolltartóm. Egy ideig tolltartómon lévő zipzárral játszottam, majd megunva azt elővettem a tegnap esti könyvet és azt olvastam becsöngetésig. Ugye milyen eseménydús évnek nézünk elébe? A terembe Woo tanárnő lépett be, aki mit sem törődve a nyári „kalandjainkkal” kezdett bele a halmazok és a szögfüggvények mesés világába. Míg minden tizenegyedik osztályban vannak emelt tantárgyak, addig nekünk nincs, és minden érettségi tárgyat emelt óraszámba veszünk, és hát így is történt, hogy egy héten nyolc matekunk, és tíz irodalmunk valamint nyelvtanunk van felosztva. Mind ezt megspékelve öt órányi történelemmel valamint fizikával. Aki még akart, az felvehette valamelyik idegen nyelvét is, de így csak kevesen vannak. Bár nagy rajongója vagyok a nyelveknek, az iskolában még sem tudok velük mit kezdeni. A koreai és francia mellett folyékonyan beszélek angolul, szinte semmi újat nem tudnak nekem mutatni. Kilencedik óta egyetlen nyelvórán nem voltam bent, csak koreain, de hát az ugye mindenkinek kötelező.

Első óráról ahogy kicsengettek, mi úgy vonultunk át a biológia terembe. Az udvaron áthaladva találkoztunk MinKi-vel, akit néhány alsóbb éves lány vett körül. Nem Lucy, nem akadsz ki és téped meg őket. Nem, nem érdekel, hogy rájuk mosolygott, megfogta az egyiknek a vállát. Nem, nem érdekel… Úristen ezek vihognak valamin, amit mondott és én nem hallom! Na, nem, csak nyugodj meg te hülye, hisz te laksz vele majdnem együtt, veled barack levezgetett tegnap este, ahogy téged csókolt meg tegnap este és ma is egy párszor. Na jó, azt hiszem inkább nem gondolok ezekre a dolgokra. A legnagyobb probléma a megvilágosodással, hogy mindig későn érkezik, így mire felébredtem abból, hogy azokat a lányokat megfojtottam a szememmel és MinKit elkoboztam, nekimentem az egyik kukának, mire egy aprót sikítottam. Az osztály lesajnáló szemekkel nézett rám, míg MinKi, akit egész eddig szuggeráltam egy kacsintást dobott felém. Ööö… inkább elmentem bioszra. Az órán akaratlanul is azaz egy kacsintás játszódott le a szemem előtt újra és újra. Na jó, miért hazudok? Egész nap ez az egy jelenet motoszkált a fejemben, valahányszor feltűnve egy kisebb szívbajt okozva ezzel nekem.

Dupla nyelvtan végeztével leamortizálódottan ballagtam el a tanáriba, ahol le kellett adnom az osztálynaplót az ügyeletes tanárnak. Miután beengedett az egyik rajztanár, illedelmesen, mindenkinek köszönve haladtam végig a tanárin, egészen Park tanár úr asztalához, aki mosolyogva köszöntött.

- Lucy-sshi, köszöntöm az új tanév alkalmából. Idén is meg vannak az őrült elképzelései? –miközben kérdezett, MinKi ült le a mellette lévő asztalhoz.

- Ha maga azt tudná Tanár Úr. –nevettem.

- Nagyon helyes. Maga az egyetlen, akitől elvárom a világ megváltást.

- Oh, ne aggódjon, meglesz. Egy nap én fogom uralni a világot.

- Természetesen franciául, igazam van?

- Majd váltogatom. Azért a koreait és az angolt se szeretném elhanyagolni.

- Nagyon helyes. Oh, jut eszembe, idén indul olasz nyelvkör, felírhatom?

- A legnagyobb igennel válaszolok.

- Kiváló. Így talán lesz esélye megismerni másokat is.

- Adja az Ég.

- Hát, reménykedjünk.

- Igen. Viszlát Tanár úr! –hajoltam meg előtte, majd távoztam a tanáriból. Park tanár úr egyébként nyelvtanár, és előszeretettel visz be az óráira, hogy a diákok beszélgessenek egy kicsit egy „igazi franciával”. De az igazi és valós célja ugyanaz, mint nekem. Megszabadítani engem attól a befásult osztálytól és szerezni nekem embereket, akikkel kommunikálhatok. Nagyon szeretetre méltó ember.

Szekrényemhez érve kipakoltam a táskámból a felesleges könyveket, majd kabátomat derekamra kötve indultam ki a suliból, mikor egy kéz berántott az egyik üres tanterembe.

- Olasz mi? –nézett rám gúnyos mosollyal.

- Igen, miért? –kérdeztem, de válaszra sem méltatva húzott közelebb magához és egy édes csókra invitált. Nyelve igéző táncot járt enyémmel, teste minden egyes mozdulattal közelebb simult az enyémhez. Keze ismét fenekemre tévedt, majd amint készségesen megsimogatta azt, elvált tőlem.

- Üdvözöld az olasztanárod. –kacsintott rám, majd elhagyta a termet. Ha nincs a teremben egy pad, tuti seggre ülök. Miért, ó mond Istenem miért kell Lee MinKi-nek olyan tehetségesnek lennie, hogy olaszt is tanítson? És nekem miért kell imádnom azt a nyelvet? A tanárral együtt?!

A haza felé úton, és gyakorlatilag tanulás közben valamint egész délután azon a tényen őrlődtem, hogy egy újabb óra lesz, ahol kínozhat majd tökéletességével. Nagyszerű lesz, mondhatom. Amint végeztem a sinus és cosinus kiszámításával megvacsoráztam, majd a kanapémon eldőlve bámultam az egyik zenecsatornát. Egy egész jó számot játszottak, pontosabban Block B-től a Be The Light-ot, mikor csöngettek. Ahogy kinyitottam az ajtót, se szó, se beszéd esett nekem MinKi.

- Ne haragudj Lucy, de egész nap erre vártam. – nézett mélyen a szemembe, majd vad csókokkal jutalmazott. Gondolkodni is elfelejtettem, olyan hirtelen ért a támadás. Ám ennél kellemesebb támadást még csak kívánni se tudtam volna magamnak. Szája és nyelve az eddigi gyengéd érintések helyett vadak lettek, melyek mohón kívánták szám minden apró részletét. Alsó ajkamba többször is beleharapott, mint aki képes arra, hogy felfalja azt. Kezei több alkalommal találkoztak melleimmel, ám csak futólag, figyelme mindenemre kitért. Amennyit elidőzött a csípőmön, annyit maradt a vállaimnál is. – Kívánlak Lucy. Menthetetlenül magamévá akarlak tenni…

Toy (ZiHyo, Block B)

Szereplők: Ahn Jaehyo, Zico (Block B)

Figyelmeztetés: +18
Leírás: Az emberek sokszor kihasználják a másikat. Van, hogy ez a dolog kölcsönös. Ám egyszer minden ilyen dolog átalakul valami másba. Valami másba, amit nem lehet megmagyarázni. Jaehyoban is átalakultak ezek az érzések "valami mássá", még hozzá Zico iránt. Ám a fiúnak ő csak egy játékszer. Vajon az is marad? (plusz a legújabb daluk hozzá, mert nagyon megadja hozzá az alaphangulatot: Toy)
Írói megjegyzés: Mind a hármunk nevében nagyon köszönjük, hogy már 8 feliratkozónk van. És mindenki másnak, hogy olvassátok a kis történeteinket^^
Shiro-chan

- Yo, Yo Zico on the mic, drop the beat! – hallottuk meg az ismerős mély, erőteljes mégis kellemes hangot, majd pár másodperc múlva megjelent a hang tulajdonosa is szokásos tündöklő formájában. Guns ’n’ Roses pólója alá fekete-fehér csíkos hosszú ujjút vett fel, mindezt egy szürke szaggatott nadrággal. Nyakában egy-két ezüst nyaklánc lógott, míg gyönyörű szemeit fekete napszemüvege takarta el. Sosem értettem, hogy egy amúgy is sötét helyre minek vesznek fel egy ilyen kelléket, de gondolom ez a rappereket még menőbbé teszi. Az meg már teljesen más kérdés, hogy ez a koncepció, még ha egyszerű is, nincs benne semmi giccs, túlzás, vagy ilyen „igen, én rapper vagyok, motherfucker, te meg nem” érzés sem, sokkal inkább csak egy egyszerű öltözet, amit a mindennapokban is felvehet az ember, de még is különlegessé teszi a tény, hogy ki a viselője. Woo Rohadt Zico. Szőke hajkoronája felzselézve ékeskedik fején, ezzel is többet mutatva tökéletes arcából. Ahogy bemutatkozik és elkezdi előadni első számát a tömeg egy emberként sikít fel, velük együtt sajnos én is. De… én, Ahn Jaehyo, egy feltörekvő idol még is mit keresek Zico, a nagy underground rapper, koncertjén? És a szívem miért kezdett el hevesebben verni, mikor meghallottam a hangját? És még is miért sikoltozok én is a többi emberrel együtt, annak ellenére, hogy maszkom a hang nagy részét elnyomja? A kérdésekre választ pár héttel ezelőtt találunk.

Kedves húgom, Hyejin napokon keresztül rágta a fülemet azért, mert ő látni szeretné az Istenét, a Mindenét, a Tökéletességet, azaz Zicot, élőben. Viszont szüleink egyedül nem engednék el őt, a barátnői meg nem szeretik az ilyen zenéket, szóval kizárásos alapon maradtam én. A meggyőző párbeszédünk a következőkép zajlott: „Kísérj el a koncertre! Nem. Naaa, légyszííí. Mondom, hogy nem. Egy hónapig én csinálok minden házimunkát, és falazok, mikor kurogatni mész. Mikor is lesz pontosan az a koncert?”. Na, ne hogy bárki is azt gondolja, hogy hímringyó lennék, vagy bármi, csak… hogy is mondjam? Van egy valaki, akit bármi áron, bármikor látnék. Az egész kapcsolatunk tényleg csak testiségre alapul. Vagyis, had pontosítsak: alapult. Ám azok miatt a reggelek miatt, amikor mellette ébredtem és megláttam kócos haját, azok miatt az együttlétek miatt, amikor jobban kötődött hozzám, én pedig hozzá, mint anya gyermekéhez, azok miatt a pillantások miatt, amiket felém intéz mikor kíván, mikor rám gondol, mikor elkezdjük a dolgot, miközben csináljuk és miután befejeztük, és végül amiatt, amilyen ő maga: beleszerettem. Beleszerettem a testébe, a szemébe, a hajába, a ruháiba, az illatába, a mosolyába, a nyögéseibe, a dús ajkaiba, a lelkébe, a személyébe, a szívébe, a mindenébe. Lényegtelen, hogy mennyi ideig vagyunk együtt –percekig, esetleg napokig- én mindig azt kívánom, bárcsak egy kicsivel több lehetne. Bárcsak ő is szerelmesen nézne rám, és nem kéjjel telve. Bárcsak ő is kinyitná felé a szívét. Bárcsak… bárcsak ő is belém szeretne. De ez lehetetlen, hisz én nem vagyok más számára, mint csak egy játékszer, amit ha egyszer megun, eldob. Lányok, fiúk, komolyan mondom, soha, de soha ne kattintsatok a „barátság extrákkal” opcióra. Ilyen nem létezik, mert valaki úgyis beleszeret a másikba. És innen megkezdődik minden: érzékeny pillanatok, féltékenykedés, többre vágyás, végül megszűnik vele minden kapcsolatod, és nem tudod majd később máshogy leírni, mint klisékkel. „Én szerettem, de neki csak a testem kellett. Én megadtam neki mindent, de ő nem adott semmit. Én azt hittem, lehet ebből több is, de ő nem kért ebből” –ezek azok a mondatok, amiket, higgyétek el, jobb ha nem mondotok el az életetekben. De hogy még is ki ez a személy, aki annyira elcsavarta a fejem, hogy a baglyok féltékenyek lennének rám, valamint a látvány egy Stephen King könyvbe illene csak bele? Hát az a szemét dög, aki most éppen a színpadon rappel és tündököl. Bezony nekem, és Ziconak „ilyen” kapcsolatunk van. Hogyan találkoztunk, kötöttünk ki egymás mellett… fogalmam sincs. Egyszer, egy részeg éjszakán elkezdődött, és azóta is tart. Erről jut eszembe: részegek se legyetek, mert még a végén belementek olyan hülyeségekbe, mint én.

De ilyenkor felmerülhet mindenkiben a kérdés, hogy miért állok mindenkitől a lehető legmesszebb, maszkban, talpig feketében, attól félve, hogy bármelyik percben lebukhatok, és tönkre tehetek mindent, vagy hogy Ő meglát majd. Erre nagyon egyszerű a válasz. Nem mondom, hogy Rómeó és Júlia kapcsolat, mert attól azért messze vagyunk, de valami olyasmi. Köztudott, hogy az underground előadók elég gyakran lenézik és megvetik az olyan idolokat, mint én, olyan tetteikért, mint például: fanservice és az ezzel járó ölelések, színészkedések, és az esetleges csókok, puszik. Meg persze a saját magunk lejáratása egy-egy programban, amiért néha legszívesebben elásnánk magunkat és utána órákat sírunk a fürdőbe zárva, hogy nem így képzeltük el ezt az egész híresség dolgot. Nagyon sok olyan helyzet adódik egy idol életében, amit nem akar megtenni, viszont kénytelen, mert van egy hosszú-hosszú szerződés, ami kényszerít arra, hogy ilyeneket csináljunk. És ezek az emberek, akik itt vannak ma, egytől-egyig megvetnek minket. Van egy-két kivétel, de azok is általában azok a rapperek a bandákból, akik régebben ugyanebben a műfajban jeleskedtek. Éppen ezért, ha bárki rájönne a kapcsolatunkra, vagy csak arra, hogy ismerjük egymást, Zicot kitaszítanák a csapatból, ami egyet jelent az életével, engem pedig a média, és a többi zenész tenne lelkileg tönkre. És ezeknek az opcióknak a végén csak a szenvedést látom, amibe az emberek dühödt és csalódott véleménye hajszolt minket.

- Úristen, az ott Babylon! –ugrott nyakamba testvérem, amint meghallotta az énekes hangját, ezzel is kizökkentve hosszas elmélkedésemből.

- Csodás. – forgattam szemem.

- Ennél egy kicsit nagyobb beleéléssel, ha kérhetném. – tette csípőre kezét.

- Woohoo. – szememmel együtt mutatóujjamat is forgattam, beleélésem jeleképp.

- Ne legyél ilyen! Tanulhatnál is tőlük!

- És még is mit?

- Hogy hogyan legyen több sorod. – hogy mindig képes eltalálni azt a pontot, ami a legjobban fáj.

- Kuss, és nézzed őket. –löktem vissza a tömegbe, ahonnan visszajött hozzám. Alapvetően imádom ezt a lányt, de vannak olyan elszólásai, amiket nem tudok tolerálni, és elrontja a hangulatomat. Mint például most. Megpróbáltam élvezni a koncertet, fürdőzni Zico hangjában és látványában, de képtelen voltam rá. Belegondoltam, hogy még tényleg mennyire alábecsülnek az ügynökségnél, és az alakulóban lévő csapatban, valamint, hogy a feljebb jutásért mennyi aljas dolgot kell majd megtennem, egész egyszerűen elszomorított és padlóra vágott. Ezért hát átverekedtem magam a tömegen egészen a pultig, ahol kértem magamnak valamit, ami nagyon üt, majd azt iszogatva élveztem Zico és a többiek előadását. Valamikor a koncert vége fele és az üveg félénél rezgett a telefonom azt jelezve, hogy kaptam egy SMS-t.

„Amint vége ennek az egésznek, gyere a hátsóparkolóba. Nem tudom ki az a ribanc veled, de ha nem akarsz rosszat magadnak, őt nem hozod. Most nincs kedvem a szendvicshez, csak Ahn Jaehyohoz.”  - írta.

„Az a ribanc a húgom, te faszfej.” – válaszoltam.

„Hupsz. De ugye azért jössz?”

„Persze” – hát, ez a nap se fog úgy eltelni, hogy a szívem ne törjön még jobban össze emiatt a fiú miatt. Valószínűleg fáradt lesz, szóval egy gyors menet és vége.

- Egyszerűen remek. Csodás életed van. – motyogtam magamnak, majd kortyoltam egy nagyot a barna löttyből, ami az üvegben volt.

- Nekem miért kell mennem, és te miért maradhatsz? –nyavalygott Hyejin.

- Mert az alku, az alku.

- Nem mondod, hogy megint vele találkozol?

- Pedig de.

- Hogy lehet az, hogy nekem, ilyen külsővel nincs senkim, de neked, olyan külsővel, szinte minden héten más van?

- Úgy, hogy ez a visualok ereje. – nyitottam ki neki a taxi ajtaját, amint a jármű megérkezett. Bediktáltam a sofőrnek a címet, a lány kezébe pedig odaadtam a pénzt, amit majd a férfinak kell fizetnie.

Amint elhajtottak, elindultam a megbeszélt helyre, ahol negyed órát kellett várnom arra, hogy végre meginduljanak az emberek onnét. Addig az üvegben maradt pia nagy részét eltűntettem, valamint a telefonomon olvastam a koncertről való visszajelzéseket. Természetesen, hogy lehetett volna másképp. Zico, és a csapata úgy, ahogy vannak tökéletesek. Mindenki szereti őket.

- Hát veled meg mi van? –hallottam meg a mesés hangot miután a tulajdonosa belerúgott a lábamba. Lassan néztem fel rá, hátha nem kapok infarktust a látványától, de sajnos tervem nem jött össze. Izzadt arca még vonzóbb volt közelről, mint távolról. – Ha eddig nem haltál meg, akkor majd most?

- Lehetséges. – feleltem közönyösen.

- Chö. Majd azután patkolj el, hogy túl vagyunk a dolgon. Nem terveztem, hogy nekrofil legyek.

- Pedig te még úgy is szexi lennél. –motyogtam magam elé, reménykedve abban, hogy nem hallotta meg, de abból ítélve, hogy egyből felrántott magához és megcsókolt rákellett jönnöm, hogy az ellenkezője történt annak, amire számítottam.

- Tudom. –felelte, majd feltűnés nélkül bevezetett a klubba, ahol volt a ma esti előadás, és azon belül is a saját várakozójába. Nem volt benne semmi különös, egy nagy bőrkanapé, egy dohányzó asztal, valamint kettő bőr fotel. Egy nagy tükör előtte egy székkel, valamint néhány a fiú fellépő ruhája közül. – Egyébként – kezdte, mikor elhelyezkedtem a kanapén, az asztalra letettem saját italom és egy másikat vettem a kezembe – megnéztem a múltkori fellépéseteket.

- És, mit gondol róla művészúr? – kérdeztem flegmán, holott nagyon is érdekelt a véleménye.

- Egy dolgot kérdeznék: énekesek lesztek, vagy sztriptíz bárban rúdtáncosok? Alig volt benne valami ének, a fele playback volt. És arról már ne is beszéljünk, hogy mit műveltetek egymással a fantalálkozó közben.

- Úgy beszélsz erről, mintha nekem olyan sok közöm lenne hozzá. Tudod, hogy utálom, ha mások érnek hozzám rajtad kívül. És az, hogy mit táncolok, hogyan és kivel, mind az ügynökség határozza meg. Még nem vagyok abban a pozícióban, hogy legyen véleményem, vagy beleszólásom azokba a dolgokba, amik velem történnek ott.

- Azzal addig teljesen megbékélek, hogy játszanod kell a hülyét, azt a tehetséget, ami benned rejtőzik még mélyebbre nyomják azzal, hogy alig szerepeltetnek, de az, hogy amikor szerepelsz, akkor is vonaglanod kell mással, kiakasztó.

- Megmondtam már ezerszer, hogy a munkám ezen részéről ne beszéljünk, mert fáj. Nagyon fáj. – mondtam neki éles nyomatékkal a hangomban, hogy az utána kialakuló csendben megihassak még egyel az italok közül.

- Jó, akkor azt hanyagoljuk. De arra mi a magyarázatod, hogy megcsókoltad azt a Minhyukot, vagy kit? Lehet, hogy te nem akartad, de én láttam, hogy nem sok tartotta vissza attól, hogy ott helyben megerőszakoljon.

- Ugyanaz a magyarázatom, mint neked, a múltkori lányra „ez is a munkám része”.

- Yaaa, mi bajod van ma? Megjött, vagy mi? Most még nálam is bunkóbb vagy. – ült le mellém. Nem szeretem a dolgokat oda magyarázni, ahova nincs, de olyan volt, mintha a szemének egy aprócska részletében, a legelrejtettebb zeg-zúgban az aggódás egy aprócska jele ott ült volna és egyenesen velem szemezne az a kis dög.

- Szimplán csak az, hogy egy napon, két órán belül két számomra fontos ember, olyan dolgot vágott a fejemhez, amiről tudják jól, miként érint, de csak azért is folytatják ennek a mondogatását. Na vajon szerinted mi bajom lehet?

- Jaehyo…

- Nem kérem azt, hogy szeress, vagy törődj velem, vagy… vagy ne viselkedj velem úgy, mint csak egy babára, akivel kedves szerint játszadozhatsz, csak annyit, hogy ma… ne egy rövid valamit produkáljunk, hanem valamit… valami olyat, amitől kevésbé érzem magam a világ legnagyobb vesztesének. Nem akarom magam se különlegesnek, se hercegnőnek, se semmi ilyennek érezni, szóval ne így kezelj. Sokkal inkább csak éreztesd azt, hogy nem vagyok annyira egyedül, mint amilyennek én gondolom magam. Legalább addig tedd meg ezt, ameddig tudod. Valamiért, valahogyan úgy érzem, hogy ennek az egésznek lassan vége. Egyszer csak ott fogsz hagyni a sarokban, eldobva, megunva, kihasználva, de addig… de addig a végzetem, a testem, a lelkem a mindenem a te kezedben van. Szóval kérlek, amíg tudsz használj ki, hisz teljesen a tiéd vagyok.

- Hogy tudod mindig kimondani azt, amire én nem vagyok képes? És… te, a sztárocska, az idol, miért érzed ugyanazt, mint én, mikor megismerkedtünk? Talán részeg vagy? – miközben lágyan beszélt hozzám, hajamat birizgálta ujjai közt. – De legyen. Ma más lesz, megígérem.

- Nem kell ígérned, nincs szükségem rá. Tudod jól, hogy már rég a játékod lettem, azt csinálsz velem, amit akarsz.

- Igen tudom. – felelte, majd bármilyen felvezetés nélkül ajkaimra tapadt.

Húsos alsóajkának érzésére testemen végig futott a hideg, fejemet még jobban elvesztettem, mint a csók előtt. Nem tartott vagy öt másodpercig a csók, de már éreztem, hogy hatással van rám. Azt szeretem Zicoban, hogy mindig képes meglepni. Egyszer vad, erőteljes, domináns, míg máskor bújós, mint egy kiscica, védelmező és szenvedélyes. Szinte majdnem minden együttlétkor másmilyen oldalt mutatott, hol vegyesen, hol egymagában. Ma teljes őszinteséggel állíthatom, hogy olyan kevert volt, a tészta sütés előtt. Míg nyelve egyszer gyengéden masszírozta enyémet, addig a következő pillanatban azt hittem, hogy teljesen szétharapja számat. Mindeközben én ölébe másztam és ott ringatóztam csípőjén. Az én kezem az ő hajában, míg az övé enyémben. Levegő hiányában vált el tőlem, majd talált rá fülem mögötti érzékeny részemre, amit szinte képes lennék elélvezni, annyira jó érzés, ha valaki ott csókol meg. Ám ez a fiú nem csak csókolt: ő biztos volt abban, hogy az ötezredik alkalommal is megjelöl, és mindenki tudtára adja, hogy én az övéve vagyok, így hát kellőképp kiszívta testemnek azon részét. Két kezével pólóm alá nyúlt és nagy tenyerével végig cirógatta felsőtestem minden apró pontját, ezzel is elérve azt, hogy kirázzon a hideg és libabőrös legyek. Végül újra számat kóstolgatta, ezzel egy időben pedig nadrágomat gombolta és cipzárazta ki, ezzel is már egy kisebb megkönnyebbülést adva lüktető férfiasságomnak. Egy hirtelen mozdulattal szabadította ki azt alsómból, szinte csak pár másodpercig éreztem a hideg levegőt, mivel hatalmas tenyere ágaskodó tagomra tapadt. Először makkomon körözött hüvelykujjával lassan és kínzón, majd fel-le mozgott rajta, hol megszorítva, hol gyengéden kezelve egész férfiasságomat. Őrjítően jó érzés járta körbe egész testemet, olyan, amilyen eddig szinte még soha. Felvéve kezének mozgását én is úgy vonaglottam csípőjén, ezzel is jobban felizgatva őt. Egy gyengébb pillanatomban megváltoztatta technikáját, aminek köszönhetően pillanatok alatt a csúcsra vitt és hangos nyögéssel élveztem el kettőnk közé.

Amilyen gyorsan csak tudott úgy fektetett el a fekete kanapén. Az új pozícióban még több csókkal hintette be számat és ajkamat. Szinte fel sem fogtam, hogy nincsenek rajtam ruháim, olyan gyorsan szabadult meg tőlük. Láttam a szemében, hogy már nagyon akarja, alig bírja kivárni. De ebben a tekintetben volt valami, ami visszatartotta őt. Valamiféle önkontroll költözött belé, ami megfékezte őt attól, hogy ez csak egy durva és gyors szex legyen. Ez az erő segítette őt abban, hogy eleget tegyen kérésemnek. Nem tudom honnét szerezte ezt, de… de nagyon tetszik. Azt akarom, hogy mindig ilyen legyen a szeme, és mindig így nézzen rám. Azt akarom, hogy tényleg törődjön velem.

Míg én gyönyörű szemeiben vesztem el, addig ő beférkőzött lábaim közé, kivárva a tökéletes pillanatot, hogy elkezdhesse a tágítást. Szokásától eltérően mind ujjait, mind engem beken síkosítóval, és csak úgy kezdte el az akciót. Ha azt mondom, hogy most egy ész úriember, mennyire néztek hülyének? Először középsőujját helyezte fel bennem, majd tapasztaltságom miatt azt követte a többi is.

- Készen vagy, szépfiú? –kérdezte két csók között.

- Rád mindig készen állok. –karolom át nyakát ezzel is közelebb húzva őt magamhoz.

Ujjai helyén hamarosan megéreztem péniszét, amit lassan és kínzóan helyezett fel bennem. Nem kapkodott el semmit, nem sietett sehova. Ő is azt akarta, hogy jó legyen. Szerintem a testem már kialakított Ziconak egy helyet magamban, ami csak és kizárólag őt illeti meg, oda senki más nem illene. Ahogy teljes hosszával bent volt elkezdett egy lassú tempót diktálni, ami egyre csak gyorsult azzal, ahogy megszoktam. Volt, hogy alig-alig jött ki belőlem, de volt, hogy szinte teljesen kint volt és egy erős, valamint gyors mozdulattal döfött belém.

- Miért nem mondasz semmi olyat, mint amilyet szoktál? – kérdeztem.

- Mert azzal, ha most káromkodnék nem segítenék azon, hogy kevésbé érezd magad egyedül.

- Köszönöm. – suttogtam, majd még jobban magamhoz húztam, hogy megölelhessem. Ilyenkor, mikor közel enged magához olyan, mint egy nagy és szeretnivaló plüssmackó, amit egész életedben ölelni akarsz.

Az időmúlásával cseréltünk helyzetet, így most a kanapénak támaszkodok, és Zico csípőmet szorítva hátulról elégít ki. Egyszer csak teljesen hozzám bújik, megölel és úgy folytatjuk tovább. Ez az új póz, az ügyessége, a gyakorlottsága és minden egyéb tényező juttat el arra a pontra, amikor már érzem, hogy közel a vég.

- Zico… érzem, hogy… mindjárt. – lihegem. Nem válaszol semmit, helyette kiszáll belőlem, megfordít az ölébe vesz és leül a kanapéra ezzel együtt férfiasságára ültetve engem. Így neki is tökéletes kilátása van rám és nekem is rá. Nem kell sokat ugrálnom rajta, neki sokat löknie csípőjével, egy gyanútlan pillanatban érzem meg azt, ahogy izmaim összehúzódnak, az a bizonyos bizsergés körbe járja egész testem, fejem tetejétől a talpamig. Velem együtt Zicot is eléri az orgazmus csodás érzése. Én a szokásos hangos és vékony kiáltással megyek el, ő pedig a szokásos öblös és mély nyögésével. Ám most valami mégis más volt. Eddig sosem ölelt magához orgazmus közben, most viszont igen. Olyan szorosan ölelt magához, mint aki attól fél, hogy az állat, amit nagy nehezen megszelídített bármelyik pillanatban elszökhet tőle. Míg pihegünk és kipihenjük fáradalmainkat átsuhan rajtam egy gondoltat, amit félek kimondani. Hisz ha kimondom, akkor vagy végleg összeroppanok, vagy a vak remény fog tovább élni bennem. De ha nem teszem fel, akkor lehet, hogy örök életemre bánni fogom. – Zico.

- Hm? –puszilt bele nyakamba.

- Szakítsunk, kérlek. – mondtam ki hossza hallgatás után. – Úgy érzem, hogy képtelen vagyok ezt az egészet folytatni. Utálom a rettegést, a kétségeket, a reménységet és a reménytelenséget. Utálom magam, amiért ilyen lettem. És téged is utállak, amiért ilyenné tettél. Mond, miért kellett ez? Vagy ha nem akarsz erre válaszolni, akkor csak hagyj el, kérlek.

- Nem lehet. Most még nem engedhetlek el. – fogta arcomat kezei közé.

- Miért nem?

- Nem tudom… Csak szimplán, valamilyen misztikus erő azt mondja nekem, hogy ne csináljak belőled a polcon porosodó babát. Azt mondja, hogy keltselek életre. Szerinted mit kéne tennem?

- Miért kérdezed, mikor tudod a választ?

- Miért kéred, hogy szakítsunk, mikor tudod, hogy úgy sem fogunk?

- Mert fáj. –feleltem, miközben egy árva könnycsepp végig szántotta arcomat és halálát Zico kezén lelte.

- Akkor addig várj kérlek, míg nekem fáj, neked pedig nem. Onnantól fordul a kocka, és én leszek a te játékod. Amint ez megtörténik, addig játszhatsz velem, amíg eleged nem lesz belőlem. Olyan messzire dobhatsz el magadtól, amilyen messzire csak akarsz, akár össze is törhetsz, ha azt akarod. Csak várj még. 

... The one who tried to stick her heart together... II. rész (Winner)

Szereplők: Song Mino, Nam Taehyun (Winner) Sohyun (OC)
Figyelmeztetés: ebben a részben +16

Leírás: A lány szíve végleg összetört Mino miatt. Minden önbizalma és magába vetett hite eltűnt azzal, ahogy a fiú bánt vele. Viszont... vannak dolgok, amiket összelehet ragasztani. Az emberi szív is ilyen. Ám az csak akkor tud tartós maradni, ha olyasvalaki szedegeti össze a darabokat, aki igazán szeret. 

Shiro-chan

Ronda vagyok. Kövér. Alacsony. Csúnya. Semmirekellő. Egy korcs. Egy undorító hibafolt ezen a világon, aminek meg sem kellett volna születnie. Miért? Miért kell nekem ilyennek lennem? Miért ilyen a hajam, a szemem, az arcom, az állam, az orrom, a karom, az ujjaim, a lábam, a combom, a hasam, a csípőm? Miért ennyi a súlyom és miért nem kevesebb? Miért vagyok ilyen tökéletlen, miközben mások olyan tökéletesek? Miért jó játszani a szívemmel? Miért nem vagyok elég jó neki?

Tegnap óta ilyen és ezekhez hasonló kérdések cikáznak keresztül az agyamon. Mino akkora sebet hagyott rajtam, mint még senki. Még az a fiú is kedvesebben kosarazott ki, akinek először bevallottam az érzéseim. Miért kell a fiúknak ilyennek lenniük? Miért nem lehet az, hogy csak kimondják azt, hogy „vége”? Muszáj nekik elmondani a körítést is, ami az igazi fájdalmat okozza? Elég lett volna, ha azt mondja, hogy meggondolta magát, nem kellett volna elmondania, hogy miért. Ezért még annyira se tudom magam szépnek látni, mint azelőtt. Eddig is láttam a hibáimat, de most ezek felsokszorozódtak. Itt állok a tükör előtt, bámulom magam, de legszívesebben összetörném, hogy ne kelljen látnom a kinézetem. Eddig csak csúnyák gondoltam magam, most viszont egy undorító kövér hülyének. Ahogy a szemembe nézek, majd egyre haladok lejjebb a testemen, úgy kap el a sírógörcs és ismét keservesen zokogni kezdek. Pár perc után sikerült magam összekapnom és megmosnom az arcom.

Kihagytam ma a sulit, nem volt kedvem az emberekhez. Most is csak azért készülődök, mert megígértem EunBi-nak, hogy elmegyek arra a nyomorult bulira. Tudom, hogy ott lesz ő is, de valahogyan ignorálnom kell, a legjobb barátnőm miatt. Amiatt, aki már lefeküdt vele. Most hibáztatnom kéne őt, nem de? Más lányok biztos ezt tennék, de én nem. Nem tudta, hogy mit érzek a fiú iránt, és még akkor történt azaz eset, mikor még én se tudtam. De amikor ráeszméltem, akkor se mondtam el neki, így nincs bennem egy csepp harag sem felé. Sokkal inkább azt a dögöt utálom, akit még is imádok. Hülye szív. Hülye érzések. Hülye én.

Még utoljára megnéztem magam, és elkönyveltem, hogy mindenkinek egyből le fog esni, hogy ez lesz az első nagy bulim. Egy hosszú fekete farmert, egy szürke „I love cats” feliratú pólót és egy platformos cipőt vettem fel. Hajamat kivasaltam, megkerestem a legkisebb táskámat amibe beletudom tenni a telefonom és egy kis pénzt, és már készen is álltam, hogy belevessem magam az éjszakába.

- Elmentem. Ne várjatok. –szóltam be a nappaliba szüleimnek, ahonnan csak a szokásos oltásokat kaptam a „de nagyon vigyázz magadra. Figyelj arra, hogy mit iszol és kivel barátkozol” szöveg helyett. Néha olyan jól esne, ha egyszer úgy bánnának velem, mint az idegesítő szülők, nem úgy, mint a „leszarom-a-gyerekem-szülök”. Nem mertem megkockáztatni, hogy egyedül végig sétálok Szöul utcáin sötétben, így egy taxit intettem le, bediktáltam neki a címet, aki a kis forgalom miatt röpke negyed óra alatt a helyszínre fuvarozott. Miután vártam egy kicsit, és nem tudtam eldönteni, hogy most bemenjek-e vagy sem, felhívtam EunBi, hátha itt vannak már és akkor csatlakozok hozzájuk. – Unnie, hol vagytok?

- Itt vagy? Tényleg eljöttél? – a hangos zene miatt alig hallottam a kiabálását, de nagyjából megértettem mondanivalójának lényegét.

- Igen, itt vagyok a bejárat előtt. És te?

- Várj egy percet, kimegyek érted. – nem kellett sokat várnom, barátnőm hamar mellettem termett, a karomra tett egy arany-ezüst karszalagot, intett a kidobóknak, akik egyet biccentve engedtek be minket a klubba. – Üdv életed első partiján!

Ha azt mondanám, hogy elvoltam ragadtatva, a világ legnagyobb hazugságát mondanám. A hely tele volt fiatalokkal, akik alkoholtól és drogoktól bűzölögtek, és mindez az izzadság facsaró szagával keveredett. Undorító volt. Legnagyobb csodálatomra senki nem kapott epilepsziás rohamot, még én se, pedig azok a villódzó fények, amik beterítették az egész helyet képesek lettek volna előhozni ezt bárkiből. EunBi az osztálytársaink asztalához vezetett, ahol szinte már mindenki a részegség felé tartott. Annyira kellemetlenül éreztem magam ezen a helyen. Nem tudtam táncolni, nem akartam inni, és beszélgetni se akartam senkivel. Nekem itt nincs semmi keresnivalóm. Nekem most otthon lenne a helyem, sorozatokat nézve miközben éppen meghalok a legújabb színésztől.

- Hát a szendeszűz Sohyun mit keres itt? –hallottam meg egy kellemes hangot. Ahogy oldalra fordítottam fejem Nam Taehyun szőke hajkoronájával találtam szemben magam.

- Én magam sem tudom. –néztem el valamerre másfele, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem.

- Egy italt? – fordított vissza maga felé miközben egy pohár fekete löttyöt tartott kezében.

- Nem, köszönöm. – utasítottam el.

- Pedig segít felejteni. – Felejtés. Elakarom felejteni Song Minot. A családomat. A sulit. A világot.

- De csak egyet. – vettem el tőle és kortyoltam bele. Torkomat először kaparta a keserű ital, gyomromat pedig égette és csavarta. – Ez mi ez?

- Titok. De van ennél jobb is. Megkóstolod őket? –hajolt hozzám olyan közel, hogy orrunk hegye összeért. Amilyen gyorsan csak tudtam ismét elfordítottam fejem és inkább a többiekre figyeltem, hogy elkerülhessem a szőke jelenlétét.

- Sohyun, te iszol? –nézett rám EunBi.

- Látod.

- Gyorsan húzd le, táncolni akarok! – parancsolta, én pedig eleget téve kérésének megittam az undorító italt és követtem őt a táncparkettre. Amint odaértünk felcsendült az Albatraoz, mire mindketten, és lényegében körülöttünk mindenki egyszerre kezdett ugrálni, majd a refrénnél egyszerre üvöltöttük azt a bizonyos szöveget. Az alig két és fél perces számot egy Lana Del Rey remix követte, azt pedig egy másik, számomra ismeretlen, monoton zene. Nem mondom, hogy rosszul éreztem maga, sőt. Egész jól esett, hogy ilyen felszabadult tudtam lenni a legjobb barátommal. Nem zavart senki és semmi, nem nézett rám senki furcsán, nem mutogattak rám, nem néztek ki. Egy voltam a sok táncoló fiatal közül. Sokszor szeretne mindenki kitűnni a tömegből, viszont vannak olyan esetek, ahol ahhoz, hogy jól érezd magad, elengedhesd a belső éned és egy viszonylag új énedet is megmutathasd, belekell olvadnod a tömegbe. Én most pontosan ezt tettem, ezért is éreztem magam olyan önfeledten és boldognak a tánc közben. Legalábbis egészen addig, amíg az egyik sarkokra nem összpontosítottam és nem vettem észre Minot, ahogy egy szőke hajú lányt csókol és simogat össze-vissza.

- Egy kicsit leülök, jó? –kiabáltam a lány fülébe, aki csak bólintott egyet és folytatta a táncolást. Nagyot sóhajtva vetettem le magam az osztályunk boxába, ahol egyes egyedül voltam körülvéve megannyi érintetlen itallal. Most az egyszer nem érdekel, hogy mit iszok és mennyit, enyhíteni akarom a mellkasomban lévő fájdalmat. Egymás után húztam le a különböző színű italokat. Ám az a dobogó izé, amit szívnek hívnak egyáltalán nem adta fel a küzdést: még mindig éreztem és emlékeztem. Sorra húztam le a maradékokat is. Vagyis azt a részét, ami még az elviselhető kategóriába tartozott. Miután megittam valami olyat, amitől a hideg is kirázott a pulthoz mentem, kértem egy üveg ütős, de finom piát, amire végól összes pénzemet elköltöttem. Így kerültem a hátsó kijáratnál található sikátorba. A földön ültem, ittam a kissé édes és ütős italt, miközben sírtam. Nem tudtam volna pontosan megmondani, hogy mennyi idő telt el, mikor két gyönyörű és egyben vékony lábat láttam meg magam előtt. A lábak tulajdonosa lassan leguggolt, így egy kedves mosolyú fehér bőrű és szőke hajú fiú guggolt előttem. – Hehe, Nam Taehyun is itt van.

- Itt hát, még hozzá józanon. De te nem annyira. Mit csinálsz itt kint, egyedül?

- Felejteni próbálok.

- Mit?

- Hosszú sztori.

- Leülök, és meghallgatlak. Tudod, elég jó lelki szemetes vagyok. – mondta, majd arrébb lökve a szemetet leült mellém és arcomat figyelte.

- Hol kezdjem?

- Az elején.

- A szüleim. Utálom őket. Amióta közöltem velük, hogy halasztani akarok egy évet az egyetemből, hogy elutazhassak Angliába és Amerikába, meggyűlöltek. Úgy viselkednek velem, mint aki megölt egy embert: megvetnek és lenéznek. Semmit nem hajlandóak finanszírozni a számomra, ezért a suli mellett dolgozok, hogy ne halljak éhen, és az iskolai költségeket is kitudjam fizetni. Az elmúlt hónapokban egy kedves, vagy bátorító szót nem hallottam tőlük, csak bántót. Minden dolgozatom szinte ötös, de nekik még így is az a bajuk, hogy nincs meg a száz százalék, csak kilencvenkilenc és fél. Azt mondják, hogy ha egyszer elrontom az életem, akkor legalább úgy rontsam el, hogy mindenki megfelelően csalódhasson bennem. Utálok otthon lenni.

- Miért akarsz halasztani? Értem én, hogy utazni akarsz, de csak van valamilyen másik indok, nem?

- Fején találtad a szöget. Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek a jövőmmel. Abban reménykedek, hogy ott kint láthatok különböző embereket, különböző munkákkal, célokkal és álmokkal, és annak következtében talán én is megvilágosodhatok arról, hogy mi is szeretnék lenni.

- Huh. Hát azt tényleg nem gondoltam volna, hogy pont te, a nagy Gong Sohyun nem tudja, hogy mit kezdjen magával.

- Te tudod mi akarsz lenni?

- Gyerek orvos, aki akár Afrikába is eljuthat, hogy segíthessen rajtuk.

- A kurva életbe. – morogtam, és ráhúztam az üvegre.

- Ezt most miért mondod?

- Mert nem elég, hogy tisztában vagy a jövőddel, de még ilyen gyönyörű terveid is vannak. Ezt nem néztem volna ki egy olyan faszfejből, mint te.

- Tudod, minden faszfejnek az a legjobb tulajdonsága, hogy meglepetéseket okozzon. Na, de amúgy még min vagy kiakadva? Nem hinném, hogy csak emiatt akarod magad a sárga földig leinni.

- Song Mino és saját magam.

- Mi? Ezt nem értem.

- Hát… Minoval két hétig „jártunk”, de mindezt csak azért tette, hogy lefeküdhessen velem. És elege lett abból, hogy egy olyan undorító lányra pazarolta az idejét, mint én. Hisz, két hét elment neki szép és vékony lányok nélkül. Elvesztegetett mennyi időt. Még hozzá rám. Egy senkire. És ezalatt én szépen, jó bolondokhoz híven beleszerettem az arcába, a hajába, az illatába, a ruháiba, az ajkaiba, a csókjaiba, az ölelésébe, a mindenébe. És tegnap az amúgy is darabokban lévő szívemet még inkább összetörte. Én pedig egy nagyobb roncs lettem, aki most már szerelmi bánatos is, a kisebbségi komplexusa mellett. És akkor a hab a torta tetején: kiderült, hogy már EunBi is megvolt neki, és miután engem dobott, hozzá ment, hogy megtegye azt, amit velem nem tudott.

- Mino már csak ilyen. Nem te tehetsz arról, hogy egy kanos seggfej. Ne érezd úgy, hogy kevesebb vagy bárkinél is.

- De úgy érzem. Sőt! Most még rosszabb minden, mint azelőtt. Most már nem csak kövérnek, hanem dagadtnak látom magam. Nem csak csúnya vagyok, hanem undorítóan ronda.

- Ne beszélj butaságokat. – simította meg a kezem, de én elkaptam azt onnét.

- Ne érj hozzám. Te is megfertőződsz általam.

- Sohyun…

- Taehyun, kérdezhetek valamit?

- Persze.

- Te mégis kit választanál? EunBit, aki magas, vékony, gyönyörű a haja, kedves a személyisége és az egész lány tökéletes. Vagy engem, Sohyunt, aki mindennek az ellenkezője: alacsony, kövér, idegesítő a személyisége és olyan elcseszett vagyok, hogy arra nincsenek szavak.

- Sohyun… én… - kezdte, de én félbeszakítottam őt.

- Ne folytasd. Ne aggódj, én se magamat választanám a te helyedben. Mino se engem választott. Én is a jobbat választanám, ahogy ő is ezt tette.

- Lehet, hogy ő azt csinálta, de nekem nem a jobb kell. Nekem te kellesz, Gong Sohyun. – részeg vagyok. Ilyenkor az emberek sokszor képzelnek be dolgokat, amik nem történtek meg. Taehyun következő lépésről nem tudtam eldönteni, hogy valóság, vagy sem. Államnál fogva húzott közelebb magához, puha párnácskáit az enyémekhez szorította és lágyan kóstolgatta azokat. Nem volt benne semmi erőszakosság, nem akart semmit sem rám erőltetni. Annyira másképp csinálta ezt az egészet, mint a másik fiú. Minoé erotikus volt, Taehyuné pedig érzelmes. Szükségem volt arra, hogy valaki érzelmeket mutasson felém. Muszáj. Karomat átkulcsoltam nyakán ezzel is közelebb vonva magamhoz. Egyre jobban közelítettünk egymáshoz, míg végül rá nem vettem magam arra, hogy felkeljek a helyemről, az ölébe másszak és úgy folytassam vele a csók csatát. – Eljössz hozzám?

- Ugye majd aludhatok? Nagyon álmos vagyok. –hajoltam ismét ajkaira, amikre apró csókokat nyomtam.

- Persze. –felelte kettő között. Végül ölébe felkapva vitt ki az utcára, keresett egy taxit, amibe beültünk és elvitt minket Taehyun lakásához.

- Te itt laksz? –néztem körül a lakásban. Nem volt benne semmi extra, de még is, ha ránéztem a képekre, az eldobált ruhákra, a kanapéra, a tv-re, valahogyan elfogott az otthon melegsége. Érződött, hogy ebben a házban a szeretet uralkodik.

- Igen, Minoval és három másik barátommal együtt.

- De ugye nem zavarok?

- Te sosem. –puszilta meg fejem búbját, majd szobája felé vezetett. Fel sem fogtam a helyiségnek a berendezését, csak a szoba közepén lévő franciaágyat vettem észre, amibe azonnal lehuppantam.

- De jó puha. – motyogtam bele a párnába. Pár másodperc múlva egy kéz kezdte simogatni a hátamat, majd apró puszik hada lepték el a nyakamat. – Ha ezt csinálod, akkor elfogok aludni.

- Alszol velem?

- Igen. De…

- De mi?

- Nincs pizsim. –néztem szomorúan a szőke fiúra.

- Ha csak ez a probléma, megtudom oldani. – mondta, majd felkelt az ágyáról, a szekrényéhez ment, kivett belőle egy pólót és hozzám dobta. – Parancsolj.

- Oppa. Segíts átöltözni! – mint mondtam, az emberek sokszor nem tudják, hogy mit csinálnak, mikor részegek. Én se tudtam. Lehet, hogy ezeket holnapra mind elfelejtem, de… de most valamiért úgy érzem, hogy muszáj kifordulnom önmagamból.

- Kérésed számomra parancs. – mosolygott rám, mire én az ágy szélére ültem és vártam. A zoknimmal kezdte, majd a nadrágomon lévő gombhoz és a cipzárhoz nyúlt. Kissé ügyetlenül, mégis óvatosan gombolta és cipzárazta ki a ruhadarabot. – Emeled fel a csípőd. – mondta, mire én eleget tettem kérésének, így könnyen levette rólam a farmert. Kezeit többször is végig futatta lábaimon, míg végül a combomnál állt meg. – Igen, vagy nem?

- Lepj meg. – kijelentésemre valami átfutott gyönyörű mogyoróbarna szemein, majd ujjainak hegyével cirógatta belső combomat. Eközben felkúszott hozzám és számra tapadt. Nyelve esedezve kérte a bejutást, amit én azonnal megadtam neki és a sajátommal kapcsoltam össze az övét. Ujjai lassan megtalálták fehérneműm szélét, majd a gyengébb pontokat. A hideg szaladt végig rajtam, mikor először ért hozzám. Valahogy egyszerre volt csikis, furcsa és jó érzés. A gyengéd és félénk mozdulatait követték az egyre erősebb és határozottabb kézmozdulatok, amik apró nyögéseket csaltak ki számból.

- Meglepetés. – suttogta fülembe, majd végleg térdre ereszkedett, és a bugyimat is hasonlóképpen vette le rólam, mint a nadrágomat. Kicsit kellemetlen volt a hideg érzés, de ez hamar elmúlt, és a hideg kellemetlenségét az ujjak melegsége váltotta fel. Testemet hatalmába kerítette egy olyan érzés, amit még sosem éreztem eddig. Minden porcikámat elöntötte a vágy, azt akartam, hogy a fiú még többet adjon nekem. Nem bírtam egy helyben maradni, így ficánkolni kezdtem keze alatt, de ő az éppen nem tevékenykedő kezével lefogott. Eközben ujjait fel-le húzogatta nemi szervemen, majd hirtelenjében egyik ujját belém vezette én pedig hangosan felnyögtem. – Fájt? –kérdezte aggódva.

- Egy kicsit. De… folytasd, kérlek. – feleltem neki, mire ő ki-be tolta mutatóujját.

- Most jön a többi, de ne aggódj. Elvonom a figyelmed a fájdalomról. – ismét suttogva beszélt hozzám, amivel elérte a várt hatást: teljesen lenyugtatott és képes voltam magam rá bízni. Egyszer csak megéreztem csiklómnál meleg leheletét, majd nyelvének érdekes felületét ugyanott. Még soha nem volt részem ilyenben, így a hirtelen jött jól eső érzés miatt hangosan felnyögtem. Nyelvének és szájának mozgása mellett belém vezette második ujját is, így ezekkel szinkronban tudott játszadozni velem és a testemmel. Igaza volt, tényleg elvonta a figyelmem a fájdalomról. Nem éreztem semmi rosszat, csak a jót, a kellemeset. Olyan volt, mint egy sportoló, aki évekkel ezelőtt csak a sportágnak élt, de jó ideje nem űzte már azt, valamiféle okokból kifolyólag. Imádta, tudta, mit hogyan kell, ám most valahogy még is bizonytalan volt, de egyben ügyes is. Akciója közben nem csak a fájdalomról terelte el gondolataimat, sokkal inkább az életemtől. Nem az első orális szex alkalmának a fájdalmait űzte el, hanem azt a fájdalmat, amelyet az évek okoztak nekem. Minden sértő, bántó, lenéző, kétkedő és megvető pillanat eltűnt belőlem és helyére a Taehyunból áradó érzések kerültek. Jelen pillanatomban nem tudtam eldönteni, hogy ezek a érzések pontosan mit is takarhatnak: szenvedélyt, játékot, szerelmet, bizonytalanságot, kialakuló szimpatizálást, vagy átverést. Ám mindez egy cseppet sem érdekelt. Csak őt akartam érezni.

Nem tudom mennyi idő telhetett el azóta, hogy elkezdtük ezt az egészet, de egyszer csak megéreztem valamilyenfajta rángást a testemben, izmaim megfeszültek, majd Taehyun egyre gyorsabban pumpált ujjaival, aminek következtében izmaim elernyedtek, én pedig elélveztem. – Na, milyen volt?

- Huh… - nem tudtam mit mondani erre az egészre. Szimplán ennyi volt, amit kitudtam mondani.

- Ígérd meg, hogy majd egy idő után tovább megyünk. –csókolt meg, de most valahogyan másmilyen íze volt szájának, mint azelőtt.

 - Megmerjem ígérni?

- Kérlek. Én téged akarlak. Csak téged. Az első kibaszott pillanattól kezdve. A szemed megbabonázott, a mosolyod elvarázsolt, a nevetésed megigézett, a hangod pedig magadhoz láncolt. Valahányszor rád néztem tudtam, hogy te vagy az, akire eddig vártam. A lány, aki képes teljesíteni azokat a vágyaimat, amik nem csak a szexre korlátozódnak, hanem az életre is. Annyi fiú keresi a tökéletes lányt, akinek a külseje gyönyörű és elragadó, a belseje viszont rohadtabb, mint egy évekig egyedül hagyott alma, ami már rég rothadásnak indult. Én azt a lányt kerestem, aki az én szememben szép, másokéban csúnya. Akinek a bensője az, ami a legszebb, amihez hosszú utat kell bejárni, ami csak kevés ember számára van nyitva, a többiek felé pedig az „útjavítás miatt zárva” felirat mutatkozik meg. Én nem akarok az utóbbiba tartozni. Legalábbis nem nálad, Sohyun. Szeretlek. Kérlek, maradj mellettem. Ugye itt maradsz? Reggel, mikor felkelek, téged foglak itt találni, és nem a hűlt helyedet?

- Annyira gyűlölöm, hogy ebből holnapra semmire nem fogok emlékezni. Sajnálom. – motyogtam és szememből előbújt egy kövér könnycsepp.

- Nem érdekel. Annyiszor mondom el neked, ahányszor csak kell. – mondta, majd lecserélte pólómat és melltartómat a saját pólójára. – Aludjunk, kedves.

Már meg sem tudom számolni, hogy mióta nem aludtam el azonnal és olyan jól, mint most. Imádtam, hogy valaki átölel, érzem a testéből áradó melegséget, valamit hallom szívének minden egyes dobbanását. Szóval ilyen az, mikor egy olyasvalakivel vagy, aki törődik veled? Heh, hozzátudnék szokni ehhez.