A kor csak egy szám - Ő az új Tanár úr (I.rész) [Lee MinKi]

Szereplők: Lee Minki, Lucy (OC)

Figyelmeztetés: nincs~

Leírás: Az emberek sokszor azon kapjk magukat, hogy ráeszmélnek: az életük unalmas. Innentől hosszú-hosszú éveket töltenek el azzal, hogy a változást keresik, üldözik és a megszállotjukká válnak. Pedig sokszor van, hogy csak várni kéne, és ez a valami, ami változást hoz, előttük teremne. Lucy-val pontosan ez történt. Megunta a szürkeséget életében, mire a színész, akire évek óta vágyik, hirtelen előtte terem és megadja neki a szányolcvan fokos fordulatot.

Shiro-chan

Egy újév, új kezdet. Szokták mondani a bölcs emberek, akik mindent tudnak az élet nagy dolgairól. Jó, meglehet, hogy tényleg tudják mit beszélnek, de nem az én esetemben. Ez már a harmadik évem kezdete a gimnáziumban és még mindig nem történt SEMMI. Egyszer sem csapott képen a „nagy szerelem” egyszer sem történt a családomban bármi, ami miatt kiakadhattam volna, de még csak az átlagomon se tudtam rontani, hogy amiatt idegeskedjek. Egyszerűen semmi. Változást akartam, még hozzá olyat, ami fogja a kis életem és a feje tetejére állítja. Minden év minden hónapjának minden hetének minden napjának minden órájában erre az erőre/emberre/történésre vártam, hátha. De semmi. Az életem a saját kis medrében csordogált előre, velem együtt. Mit lehet tenni, mit nem, de ki kell jelenteni: unalmas az életem vele együtt én is. Mikor valaki azt mondja magáról, hogy „szürke kisegér vagyok, aki mindig a háttérbe vonul és onnan figyeli a történéseket” elkezdem irigyelni. Még neki is izgalmasabb az élete, hisz van mit megfigyelnie. Általánosban viszonylag érdekes osztályom volt, viszont a gimnáziumi borzalmas. Nálunk egyetlen egy pletykát nem hallani, senki sem káromkodik, egy galacsin nem repül el a fejed felett. Nem kell attól félned, hogy valaki fejbe dob egy labdával, esetleg banánhéjjal. Nem kell attól rettegnünk lányoknak, hogy valamelyik fiú felhúzza a szoknyánkat, ugyan is szerintem még egy meleg srác is jobban érdeklődik irántunk, mint ők. És ha már itt tartok, a szerelmet is várom, de nem ezek közül a fiúk közül. Régebben azt gondoltam, hogy ha lesz egy fiú, aki szeret, én nem majd azt mondom neki „te még túl kisfiú vagy, nekem egy férfi kell”, de náluk nem lehet ezt mondani. Túl komolyak. Még egy szóvicc se hagyja el a szájukat, minden órán fegyelmezettek, még a tanároknak se beszélnek vissza. De most egy kicsit a lányokról. Egy átlagos osztályban a lányok pletykálnak, klikkekbe szerveződnek és kibeszélik a másikat, de nálunk nincs ilyen. Mindenki kedves mindenkivel, mindenki segíti a másikat. Ez alapvetően nem rossz tulajdonság, de ha mindezt egy álmosollyal és hamis szavakkal tálalják, borzalmas cselekedet.

A mai reggelem se alakult máshogy. Ahogy beléptem a termünkbe a többiek halkan beszélgettek, semmi kiabálás vagy őrűltködés, ők csak a helyükön ülve tanultak. Nagyot sóhajtva mentem a helyemre.

- Komolyan srácok, oké, hogy mi vagyunk az „elit osztály”, a „mindent tudóak” de attól még vihetnénk egy kis hangulatot, esetleg életet a hétköznapjainkba.

- Lucy-sshi, hidd el, ez a hangulat tökéletesen megfelel az osztályközösség minden tagjának. És ha ez a forma másképp lenne, úgy, mint a párhuzamos évfolyamokon, azt kívánnád, bárcsak olyanok lennénk, mint most. Ez mindig így lesz. Azt akarjuk, ami sose fog bekövetkezni, ilyen az emberi elme, teljesen kiszámítható. –fejtette ki véleményét osztályunk egyik oszlopos tagja Minho.

- Nem baj, akkor is. Nem halnátok bele abba, ha normális hangerővel beszélnétek meg a dolgaitokat és nem suttogva.

- És ha nem akarjuk, hogy mások meghallják, hogy mit beszélünk? –kérdezte az egyik lány, Byul.

- Én úgy tudtam, hogy ebben az osztályban nincsenek titkaink egymás előtt. –feleltem, mire a lány vörösen visszafordult a helyére, hogy tovább diskurálhasson a barátnőivel. Erről ennyit.

Mivel az iskolánk hiper-szuper modern, ezért mindenki egy email-ben kapta meg az órarendet és az erre az évre vonatkozó feladatainkat. Csak a szokásos: iskolai fesztiválok, karácsonyi műsor és az öt-egészes osztály átlag. Mivel eddig minden évben kiemelkedően teljesítettünk beraktak számunkra egy új órát, ami a dráma. Az osztály választhatott, hogy mi helyett szeretné. Közös megegyezésen alapulva a testnevelést választottuk. Én személy szerint úgy gondolom, hogy aki nem akar önszántából mozogni, az kényszerből sem fogja megerőltetni magát, hisz mindig talál valamilyen kifogást. Csak úgy, mint én. Havonta kitaláltam magamnak valamilyen panaszt, ami miatt másfél hétig nem kellett bejárnom órákra. De nem csak én voltam így, az osztály 20-30%-a is ezen a véleményen volt, a többiek pedig sportoltak. Mert igen, mi még a sportban is tökéletesek vagyunk. De visszakanyarodva a dráma órára őszintén kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz. Talán az osztályunk felenged egy kicsit és elejtenek egy-egy mosolyt, vagy drasztikus lépésként egy kis kuncogást.

Mihelyst becsöngettek az osztályfőnökünk lépett be az ajtón mellette egy férfival. Egy olyan férfival, akinek már a puszta gondolatától lefordulok a székről és elér egy kisebb orgazmus. Itt állt Ő, akiért tizenhárom éves korom óta rajongok, mióta láttam őt egy színdarabban. Amíg vissza nem vonult a színészetből addig minden előadására elmentem, volt, hogy kétszer is. Míg butuska és naiv tizenhárom évesen az arcába szerettem bele, hisz roppant jóképű férfi, viszont ahogy egyre többet láttam játszani és egyre több fan-találkozón voltam ismertem meg személyiségét és habarodtam teljesen bele. A színészi képességei számomra a lehető legelképesztőbbek. Elismerem, van nála sokkal jobb színész, aki minden karakterbe tökéletesen bele illik, viszont Ő nem. Ő csak egy karaktertípusba tudta igazán beleélni magát, és ez a furcsa illetve őrült karakterek voltak. Míg mások nevettek a vicceken amelyek egy-egy előadás során lementek, addig én elképedve néztem őt, hogy egy olyan komoly és érett személyiség, mint Ő, hogy  tud ilyen élethűen eljátszani egy bolondot. Egészen idáig a szívem egy apró része csak is hozzá tartozott, ám ezek az érzések csak rajongói érzések voltak. Sose tápláltam iránta mélyebb emberi érzelmeket, csak a tiszteletet és az elismerést, valamint ahogy már említettem, a rajongást. A tanári asztal előtt álltak meg az osztályfőnökünkkel, majd Ő mosolyogva nézett végig az osztályon. Tudom, hogy csak bemesélem magam, sőt, több mint valószínű, de én úgy érzékeltem, hogy egy pillanatra megakadt rajtam a szeme. És hogy honnan tudom, hogy ez nem több, mint képzelgés? Egész egyszerűen onnan, hogy az előadásokon és találkozókon is ugyanezt éreztem. Azt kívántam bárcsak észre venne, de nem vett, hisz egy voltam a sok rajongója közül. És ez most sincs másképp, annyi különbséggel, hogy most egy vagyok a sok tanítványa közül.

- Kedves osztály, mint tudjátok elnyertük a töretlen sikeretekkel és lelkesedésetekkel azt a megtiszteltetést, hogy iskolánk felvehessen egy igen neves embert, aki taníthat titeket. Mivel ebben az évben bejött új tantárgyként a dráma, úgy gondolta a vezetőség „miért ne vehetnénk fel egy igazi színészt?”. Hosszas tanácskozások után egy olyan emberre esett sor, aki nem csak tehetséges, de tökéletesen bánik az emberekkel, és mellékesen attól se kell félnünk, hogy behívót kapna, hisz nem rég végezte el szolgálatait, természetesen sikeresen. Kérlek titeket köszöntsétek és tiszteljétek új tanárotokat, Lee MinKi-sshit. – mondta mosolyogva Mr. Wang, mire az osztály egy emberként állt fel a helyéről és hajolt meg az új tanárunk előtt. – És most pedig kezdődhet az órátok. –mondta és azzal távozott is.

- Üdvözlök mindenkit, ahogy hallhattátok engem Lee MinKinek hívnak és színész vagyok illetve a ti új dráma tanárotok. Meglepő, nem de? Megkérdezhetem, hogy ugye mindenkit tegezhetek? –kérdezte, mire mi illedelmesen bólintottunk. – Tökéletes. Viszont ha én kérhetnélek titeket, akkor számomra a legmegfelelőbb megszólítás a Tanár úr, esetleg Művész úr lenne. –közölte, mire egy hatalmas mosoly szökött az arcomra. – Egy kis bemutatkozással kezdenénk az egész kapcsolatunkat. Bár ti ismeritek egymást, én nem ismerlek titeket. Ki szeretné kezdeni? Senki? Tökéletes! Akkor a hatalmas mosolyú hölggyel kezdenénk az egészet. – mivel az egész osztály felém fordult biztos lehettem benne, hogy most fel kell állnom és be kell mutatkoznom. Hát legyen.

- Nagyon örvendek Tanár úr, Lucynak hívnak. Kérem, viselje gondom, csak úgy, mint a többi osztálytársamnak. – hajoltam meg, majd leültem a helyemre.

- Nos, kedves Lucy, nekem ennyi nem volt elég. Én nem csak a nevetekre vagyok kíváncsi, hanem a céljaitokra, terveitekre.

- Terveinkre?

- Igen. Azt szeretném tudni, hogy mit akartok elérni az életben.

- Változást. –jelentettem ki egyszerűen, hisz ez volt az igazság.

- Miféle változást?

- Egy 180 fokos fordulatot, ami megváltoztatja az egész életem. Unom már a hétköznapjaimat, nem látom értelmét a napról napra való felkelésnek, ha úgy is tudom, nincs miért vagy kiért felkelni. Nekem a változás az egyetlen célom. – mivel a második sorban ülök, ezért felválta éreztem és láttam magamon a rosszalló és lesajnáló pillantásokat, melyeket osztálytársaimtól kaptam. Nem érdekeltek, egyáltalán nem, mert a látvány, ami elém tárult mindent kizárt körülöttem. Lee Tanár úr már amúgy is mosolygó szájának sarkában egy apróbb rejtélyes kanyar került. Nem tudtam mire utalhat, mire céloz, csak annyit tudtam, hogy legszívesebben megállítottam volna ezt a pillanatot, hogy örökké nézhessem azt a csodás arcát. Valahogy muszáj elkergetnem ezt a mosolyt, nekem más milyen mosoly kell. Olyan, aminek ismerem és tisztában vagyok a jelentésével. – Valamint, hogy az osztályom ne legyen ennyire befásult gyökerek hadi osztaga. Értitek, nem? Befásult, és gyökér.

Mindenki egy nagy sóhaj keretében megforgatta a szemét miközben Lee Tanár úr felírt valamit a táblára ám vállának rázkódását így sem tudta elrejteni. Legalábbis nem előttem. Ahogy megfordult láttam mit írt fel a táblára: Az Életem, amelyből egy vonal jött ki aminek a végén a „változás” szó szerepelt. Ahogy jöttek sorban az osztálytársaim úgy került fel egyre több szó a táblára, olyanok, mint a „vállalkozás”, „karrier”, „család”, feleség”, „férj”, „utazás”, „boldogság” és „egészség”.

- Most biztos azt kérdezitek magatokban, hogy „ajj, ez az idióta minek írta fel ezeket a táblára?”. Hát azért, mert ez is egy módja annak, hogy megállapítsuk, egy átlag ember milyen életképet tűz ki magának. Általánosságban mindenhol ott vannak azok a klisék, mint a „család” „új autó” „pénz”, ahogy itt is. De ez egyáltalán nem baj, hisz ez határozottságot mutat. Aminek viszont nagyon örültem, az a változás szó volt, Lucy-sshitől. Vajon kitaláljátok-e, hogy miből idézek: „Gyerekkorában az ember minden évben más személyiség lesz. Ez általában ősszel következik be, iskolakezdéskor, amikor elfoglalja a helyét a következő osztályban, és maga mögött hagyja a nyári vakáció zűrzavarát és letargiáját. Akkor a legszembetűnőbb a változás. Később már összemosódnak a hónapok és az évek, de a változások attól még folytatódnak. A múlt hosszú ideig könnyen és látszólag automatikusan hullik le az emberről, örökre. A jelenetei nem is annyira eltűnnek, mint lényegtelenné válnak. És aztán jön egy hirtelen kanyar, és ami már rég elmúlt és lezárult, újra a felszínre tör, figyelmet követel, kezdeni kell vele valamit, bár nyilvánvaló, hogy a világon semmit nem lehet már kezdeni vele.” 

- Alice Ann Munro. Asszonyok, lányok élete. – feleltem rögtön.

- Kiváló. Talán olvastad?

- Igen. Nagyszerű történet, remek szereplőkkel érdekes szálakkal és különleges írásmóddal. Még maga ajánlotta az egyik fan-találkozón. –motyogom el mondanivalóm legvégét, remélve, hogy nem hallja meg. Miután nem érzékeltem semmilyen reakciót, megkönnyebbültem, hogy talán tényleg csak a gondolataimban mondtam ki, ám amikor kinyitottam a szemem Lee Tanár úr a padomra támaszkodva vizslatta az arcom, tőlem mindössze pár centire.

- Tudja, Lucy-sshi, magának nagyon érdekes arcszerkezete van. Olyan más, mint a többi emberé. –simított végig arcvonalamon.

- Félig francia vagyok, kérem.

- Francia. Milyen különös. Mindig is imádtam a francia színjátszást, színészeket, na meg persze a francia embereket. Olyan elképesztőek, magukkal ragadóak és különlegesek. – amint kimondta az utolsó szót úgy csöngettek ki, mire ő ellökte magát a padomtól és rám kacsintva köszönt el az osztálytól. Ahogy sejtettem, senki egy rossz szót nem mondott a kis jelenetre, inkább magukban fortyogtak. Hisz ahogy azt már elmondtam, az ilyen dolgok a mi osztályunkban nem szokások.

Ahogy kicsengettek a hetedik óránkról úgy hagyta el mindenki szépen, sorban és illedelmesen a termet. Míg a folyosókon a többi diák vidáman köszöntötte egymást, a mi osztályunk addig az elitosztályhoz hűen lassan ballagtunk a folyosón. Gyorsan megelégeltem ezt a felvonulást így kitörve a sorból igyekeztem szekrényemhez, az E44-hez. Az ajtóra felragasztottam egy kisebb méretű naptárt, egy képet rólam és anyáról, valamint egyet rólam és apáról. Már elég régen elválltak, viszont semmi rosszindulat nincs közöttük. Még néha ma is van, hogy elmennek együtt vacsorázni, még úgy is, hogy mindegyiküknek már van új családja. Azt mondták én vagyok azaz ok, amiért nem háborúban, hanem békességben váltak el. Nem akartak sírni látni. A tervük sikerült, mivel az egész válás alatt támogattam mindkét felet, hogy egyikük se érezze, mennyire fáj. Most, hogy idősebb lettem megértettem, hogy ha két ember nem tartozik össze úgy, mint a szerelmesek, azok nem fognak együtt maradni, még akkor sem, ha van egy közös gyermekük. A válás során én itt maradtam apával Seoul-ban, míg anya visszament Marseilles-ba. Minden nyaramat Franciaországban töltöm, így próbáljuk bepótolni az elmaradt anya-lánya dolgokat és egy kicsi változást hozni a nyaramba. Mivel anya francia és sok időt töltöttem odakint, ezért én két nyelvet mondhatok anyanyelvemnek: a franciát és a koreait. Emellett természetesen angolul is viszonylag kiválóan beszélek.

Miután végeztem a szekrényem kicsinosításával fülembe helyeztem a fülhallgatóm, telefonomon bekapcsoltam kedvenc énekesnőm, Lana Del Rey egyik albumát és egészen hazáig azt hallgattam. Apa egy nagy cég feje, ezért mikor azt mondtam, hogy külön szeretnék élni tőle, de még is vele, a gazdag negyedben –utálom ezt a kifejezést használni, de sajnos ez így van- egy utcával lejjebb vett nekem egy kisebb apartmant. Így hétvégente átmegyünk a másikhoz és játszunk, főzünk, eszünk, beszélgetünk, illetve beiktatunk egy-egy apa-lánya programot. Nagyon szeretem, hogy ilyen jó a kapcsolatom a családommal, hisz ez alakulhatott volna másképp is. A lakásom egy emeletes ház hatodik emeletén található, így amint átsuhantam a hallon, köszönve a személyzet minden tagjának a liftnél megállva kivettem fülemből a fülest és megnyomtam a hívó gombot.

- Azt azért nem gondoltam volna, hogy annyira rajongsz értem, hogy még az otthonomba is követsz. – ahogy egy fej férkőzött be a magán szférámba és szólított meg, azt hittem kiugrok a bőrömből. Oldalra fordítva a fejem egy édesen mosolygó Lee Tanár úrral találtam szembe magam.

- Maga mit keres itt?

- Kérdezhetném én is ugyan ezt, kedves Lucy.

- Én itt lakom. –jelentettem ki határozottan.

- Hát, a mai naptól én is. –kapta fel a mellette lévő dobozt, majd besurrant az épen kinyíló lift ajtón a liftbe. Elképedve néztem rá és a kisgyerekes mosolyára. Nem hiszem el, hogy tényleg itt lakik egy isten, aki a kedvenc színészem és egyben új tanárom is. – Na mi van, elvitte a cicus a nyelved? Gyere már, ha nem akarsz másikkal utazni.

- Hogy-hogy ideköltözött?

- Tudod, ilyeneket nem illik kérdezni egy embertől, pláne ha azt az embert alig ismered és az egyik tanárod.

- Elnézést. – sütöttem le a fejem, miközben arcom a piros egy igen erős színében játszott.

- Hihi, nagyon aranyos vagy így. –kukucskált be hajam alatt arcomhoz, mire egyből felegyenesedtem. – De ha ennyire tudni akarod, akkor elmondom. Nem rég szakítottam a barátnőmmel. Pontosabban miután kijöttem a seregből és megtudtam, hogy megcsalt.

- Sajnálom.

- Ne sajnáld. Ahogy te is mondtad, az embereknek változásra van szükségük, ahogy nekem is. És ez a változás a költözésben merült ki. Legalább is addig a pillanatig amíg meg nem érkeztem az osztályotokba.

- Miért, ott mi történt? – a mi osztályunkban tapasztalt változást magán? Na ha ez tényleg igaz, miután megtapsoltam, dobok egy tripla szaltót, és jelentkezek az USA elnökének.

- Te történtél. –mosolygott, majd ahogy a lift megállt úgy puszilta meg az arcom és rohant ki a liftből. Olyan sokkos állapotba kerültem, mint még soha. Minden megszűnt körülöttem. Nem tudtam, hogy most fiú vagyok, vagy lány. Hét éves vagy tizenhét éves. Hogy a hajam rózsaszín, vagy fekete. Hogy a szemem fehér vagy sötétbarna. Hogy ma vettem-e fel bugyit, vagy sem. Szerencsére időben ráeszméltem, hogy mindenesetben a második opció a megfelelő, valamint, hogy a hatodikon állt meg a lift. Az utolsó pillanatban rohantam ki a szerkezetből, hátha láthatom, hogy merre ment el, de semmi. Úgy tűnt el a hosszú folyosón, mint a kámfor. Fejemet a falba vertem majd elindultam balra, a 625-ös szoba felé. Amint kinyitottam az ajtót úgy dobtam le táskám majd a konyhába érve elővettem a még tegnap estéről megmaradt rament, végül pedig a kanapéra dőlve felválta néztem a tévét és olvastam egy új könyvet, melynek a címe No és Én.

Amint tökéletesen elgémberedett minden egyes végtagom felálltam, hogy kinyújtóztathassam őket. A konyhába lépve a hűtőben keresgéltem őszibarack lé után, de a tervem, miszerint kedvenc italom fogyaszthatom, romba dőlt. Na jó, még mielőtt kifogyok az energiából, lemegyek és veszek egy kartonnal. Felvettem cipőmet majd dzsekimet, ajtómat gondosan bezárva indultam el meleg otthonomból. A liftek felé igyekezve belementem valakibe.

- Úristen, nagyon sajnálom Uram. Ugye nem sérült meg? –hajoltam meg előtte.

- Ugye mondtam már, hogy imádom, ha elvörösödsz? – az ismerős hangot hallva felkaptam a fejem, mire a néhány doboz mögül kikandikáló Lee Tanár úrral találtam szemben magam.

- Nem kell egy kis segítség, Tanár úr? – mihelyst bólintott én úgy vettem el tőle a dobozokat ám arcán valamiféle furcsa kifejezést véltem felfedezni, amit nem tudtam mire vélni. – Melyik a maga otthona?

- A 620-as az. – persze. Mert neki pont az egyik hozzám legközelebb lévő lakást kellett választania. Jó, mondjuk az is igaz, hogy amikor megvette, akkor még nem tudhatta, hogy az egyik tanítványa majdhogynem a szomszédjában fog élni, de na. Igazán gondolkodhatott volna előre. Lakása elé érve kinyitotta az ajtót, majd követve őt a nappaliba letettem a dobozokat. – Elnézést a rendetlenségért, még nem volt időm rendet rakni. És azt se gondoltam volna, hogy lesz egy vendégem. Egy ilyen csinos vendégem.

- Háááát, akkor én most megyek is. Viszont látásra. –köszöntem el tőle, majd egy kéz elkapta a csuklóm.

- Hova mész? –érdeklődött.

- A kisboltba. Nincs kedve velem jönni? Ott megtudnám mutatni hol találja a legfontosabb dolgokat, ugyanis a mindennapi és olcsó dolgokat eldugják.

- Már nem azért, de aki egy ilyen házban lakik, az miért akar olcsó dolgokat vásárolni? –kérdezte miközben felvette bőrkabátját, ami tökéletesen passzolt alakjához.

- Azért, mert a pénz is egy fogyóeszköz. Lehet, hogy jelen pillanatban sok van belőle, de ha nem vigyázunk rá, akkor igen könnyen elveszíthetjük el.

- És mit gondolsz mi az, amit egy ember ugyan így könnyen elveszíthet?

- Bizalmat, szerelmet és az életét. –válaszomra nem reagált semmit. Csendesen léptünk be a liftbe, majd a hallba érve egyszerre kezdtünk el beszélni.

Ő az iskolai szokásokról érdeklődött én pedig az eddigi színészi tapasztalatairól valamint a seregről. Ahogy gondoltam Ő sokkal több mindent tudott mesélni, mint én. Eleinte viszonylag komolyan beszélgettünk, ám ahogy egyre jobban közelebb engedtük a másikat magunkhoz, a viselkedésünk is úgy változott a másikkal kapcsolatban. Egyre több humoros megnyilvánulásunk volt, úgy viszonyultunk a másikhoz, mint két régi jó barát, nem mint tanár és diák, akik között tizenhárom év a korkülönbség. Szinte leírhatatlan érzés volt, hogy mit éreztem, mikor vele voltam. Ahogy az utcán egyre közelebb sétáltunk egymás mellett,  ahogy a boltban együtt fikáztuk az éppen belépő embereket, vagy ahogy a különböző ételekről próbáltuk ki találni, hogy  mi micsoda.

- Szóval akkor Franciaországban nevelkedtél?

- Is-is. Sokszor ingáztunk a két ország között. Ám mindkettőt ugyanúgy a hazámnak tekintem.

- És Marseille milyen város?

- Gyönyörű. Imádom.

- Na és Párizs?

- Romantikus.

- Hogy mi?

- Romantikusan gyönyörű. Nem véletlenül van a Notre Dam-nál annyi festő, nem véletlenül a francia tinik kedvenc helye az Eiffel-torony lábánál lévő park, nem véletlenül a Moulin Rouge az egyik kedvenc környékem. Rengeteg szerelmes pár van, akik ezeket végig járják és egyre jobban egymásba szeretnek.

- Egyszer majd elviszel oda? –kérdezte, mire nekem vagy a tízszeresére nyílott ki a szemem. – Mármint úgy értem, hogy osztálykirándulásra, persze…

- Az akár meg is oldható lenne, hehe… - és egy kínos szünet. Ő elment és nézett néhány alkoholt addig én megláttam egy aranyos virágplüsst egy cserépben és tökéletes ötletem támadt. Lekaptam egyet a sok közül és elrejtettem a kosár aljára. A pénztárhoz érve előre engedett. A pénztáros kezébe gyorsan belenyomtam a kis virágot, hogy amíg a Tanár úr nem figyel, addig olvassa le és tehessem el. Szerencsére vette a célzást, így mint a ninják úgy dolgoztunk össze.

Miután mindketten kifizettük a részünket visszamentünk a felhőkarcolónkba. A liftben újabb beszélgetésbe kezdtünk az osztálytársaimról, hogy miért viszonyulok hozzájuk úgy, ahogy. Miután elmeséltem neki mindent, hogy hányszor kértem az igazgatót, helyezzen át másik osztályba, mert megőrülök tőlük, hogy mennyi unalmas napon vagyok túl, hogy az iskolából gyakorlatilag senkit sem ismerek, hosszas töprengés után azt mondta, hogy tényleg befásult gyökerek.

- De jó, végre valaki, aki értékeli a humorom.

- Én nem csak a humorod értékelem, hanem azt, aki te vagy. Meg majd a dolgozataidat.

- A miket? De nem csak játszani fogunk?

- Egy színész élete nem csak játék. – mondta komolyan, majd elnevette magát. Ajtajához érve elköszöntünk egymástól, mikor eszembe jutott a virág.

- Tanár úr, várjon!

- Igen? –fordult vissza az ajtóból.

- Házavató ajándék. –nyújtottam felé a plüsst amit ő mosolyogva megköszönt és elvett, majd beinvitált magához.

A nappaliban iszogattunk egy kicsit, természetesen nem alkoholt hisz holnap újra tanítás. Nem, mi az én baracklevemet ittuk. Eddig még senkivel sem osztottam meg, hisz ez az én féltett kincsem, de vele jól esett megosztani. Egy ilyen emberrel és társasággal bármit megéri megosztani.

Sajnos az idő az emberek akarata ellenére is rohan, így mire észbe kaptunk este kilenc óra lett.

- Nekem azt hiszem mennem kell. Köszönöm szépen a vendéglátást Tanár úr. Viszont látásra, holnap találkozunk az iskolában. Oh, és ha bármire szüksége lenne, az én lakásom a 625-ös. Még egyszer viszlát, Tanár úr. – köszöntem el tőle.

- Lucy-sshi, várj egy kicsit! Valamire azt hiszem, szükségem lenne. –kiabált utánam, amíg én még az ajtómban álltam.

- Mi lenne az Tanár úr? –néztem rá mosolyogva.

- Ezentúl, ha kettesben vagyunk, hanyagold a magázást és „Tanár urazást”, idegesít, pláne tőled.

- De még is miért? - néztem rá furán, mire a száján egy kaján mosoly terült el.

- Ezért… - két kezét mellettem helyezte el, ezzel is egyfajta csapdába ejtve, majd egyre csak közelített felém, míg ajkaink nem találkoztak egymással. Nem sietett el semmit. Hosszú másodpercekig nem mozgatta ajkait, majd megnyalta alsóajkam azzal a szándékkal, hogy köszönni szeretne a nyelvemnek. Mivel én egy illedelmes hölgy vagyok, természetesen megengedtem nekik a találkozást. Szájának barack íze volt az előző üdítők miatt. Nem volt durva, nem sürgetett semmit. Szépen lassan és komótosan járta körbe szám minden egyes zeg-zúgát közben gyengéden masszírozva nyelvemet. Kezeimet mozgásra kényszerítettem ezzel átkarolva nyakát és közelebb húzva őt magamhoz. Percekig álltunk ott és faltuk egymás ajkait. Egyszer csak hirtelen elvállt tőlem, szemembe nézett és szó nélkül távozott.

Sokkos állapotba léptem be lakásomba, ahol amint becsuktam az ajtót a földre rogytam. A lábaim nem bírták tovább a kiképzést. Megcsókolt egy színész. Egy színész, aki harminc éves. Egy színész, aki harminc éves és a tanárom. Megcsókolt a tanárom. Én… én azt hiszem, akármekkora hülyeség is, de vonzódni kezdtem egy harminc éves színészhez, aki a tanárom. Nesze neked Lucy! Változást akartál? Hát most megkaptad…

The one who broke her heart... I. rész (Winner)

Szereplők: Song Mino, Nam Taehyun(Winner), Sohyun (OC)
Figyelmeztetés: ebben a részben nincs~
Leírás: A fiú sosem kedvelte a lányt, ahogy a lány se a fiút. Viszont a lány úgy érezte, hogy valamilyen megmagyarázhatatlan dolog ólálkodik benne, ami csak arra vár, hogy felfedhesse magát és tönkre tegyen mindent. Ezt a dolgot csak a fiú tudta előhozni belőle, még hozzá sikeresen, pont úgy, ahogy ő azt tervezte. Vajon ezek a tervek boldogságban úszó rózsaszín ködöt, vagy szomorúsággal teli esős napokat hoznak a másik életébe?
[írói megjegyzés: Minden InnerCircle-t itthon és a világon sajnálok. De tényleg. Én is közétek tartozok és érzem a halálomat a mai nappal. Winner comeback lesz gyerekek. Végre. #boldogságbicsíííz Bocsánat, de ezt muszáj volt elmondanom^^]
Shiro-chan

Már az első pillanattól fogva tudtam, hogy valami nem stimmel vele. Nem tetszett a szemének színe, az állása, a haja, a szája, a bőrének tónusa, fogai, fülei, kezei, lábai, ruhái, a nevetése, a beszéde, úgy az egész fiú furcsa volt. Mindenki szemében tökéletes volt, minden mozdulata, szava, viselkedése megfelelt a társadalmi elvárásoknak, ezért az embereknek is. És pontosan ez volt az, amit egyszerre undorítónak és vonzónak is találtam benne. Biztos voltam abban, hogy valami több rejtőzik az alatt az álarc mögött, amit naponta magára ölt, de nem tudtam hogyan téphetném le róla. Elérhetetlen volt, és lesz is a számomra. Minden más lány imádja, viszont velem még egyszer sem beszélt. És talán pontosan ezért is utál annyira: egyszer sem csorgattam utána a nyálam feltűnően, nem kerestem a társaságát, nem akartam vele titokban találkozni, semmi ilyesmi, csak egy szimpla osztálytársként kezeltem. És valószínűleg ezért keltettem ellenszenvet a szemében, ami miatt piszkálni kezdett. Ez nem volt folytonos sokkal inkább csak alkalmankénti, amikor éppen ahhoz volt kedve, hogy a földbe tiporja a másik embert. Valamiért az ilyen kis bántalmazásait pont akkora időzítette, mikor az életem teljesen szét esett. Egyik pofon követte a másikat: a srác, akit szerettem egy sokkal jobbat választott helyettem, családtagjaim sorra fordultak el mellőlem, így az otthonom a Pokollá változott. Az egyetlen menekvésem az iskola volt, ahol elfelejthettem mindent, ami velem történt. Ez tökéletesen ment egészen addig, amíg nem jöttek ők ketten, és nem tették még ezt is tönkre.

- Sohyun, egy kicsit szakadj már el Hongki-tól és foglalkozz velem is. –vette ki fülemből a fülhallgatót legjobb barátnőm, Eunbi.

- Naaa. Hogy merészelsz megzavarni, mikor épp a leendőbelim énekel? – öltöttem ki rá nyelvem.

- Nyugi Sohyun, neked nem kell olyan dolgoktól félned, mint jövendőbeli. – és ismét itt van ő és a haverja, hogy porig alázzanak.

- Kussolsz Song, különben szájba baszlak. – ütötte meg hasát a lány.

- Jó, maradj már el Eunbi. És amúgy is: este park? – öleli őt át Nam Taehyun, aki most éppen szőke hajával gyilkolja le az iskolába járó lányokat.

- Este park. –mosolyog rájuk barátnőm, majd megy is hozzájuk beszélgetni, én pedig tovább hallgathatom a Madly-t az FT Island-től.

Nagyjából minden nap eljárnak az osztálytársaim inni, én személy szerint még egyszer sem voltam. Na nem azért, mert hogy annyira megvetném az alkoholt, sokkal inkább azért, mert nem akarok fölösleges dolgokra költeni akkor, amikor nincs. Minek méreg drága piákat venni, amikor azon a pénzem megtudok ebédelni? Kétszer is.

Nem foglalkozva az osztályban lévő anarchiával dőltem padomra és hallgattam tovább a megigéző zenét. Szemeimet lehunytam és megpróbáltam pihenni egy kicsit matek előtt. A tervem pár szám elejéig sikeresen működött egészen addig, amíg meg nem éreztem valami keményet a fejemre, majd mellém esni. Ahogy felkeltem egy függvénytáblázatot találtam magam mellett, ami „Nam Taehyun” névvel volt ellátva.

- Hupsz, egy kicsit félre ment. – röhögött a hátsó sorokból Mino.

- Visszakérhetném a könyvemet? Ha nem viszem haza nem lesz mivel tüzelni. – kezdett rá még jobban barátja, Taehyun. Szememet forgatva keltem fel helyemről, mentem el padjukig és dobtam le eléjük a könyvet.

- Nézd már milyen ügyes! Tényleg vissza hozta.

- Baszki, a kutyám nem képes erre. Ez már teljesítmény.

- Nem tudom honnan veszitek, hogy viccesek vagytok, mikor egyáltalán nem. – válaszolom nekik mindarra, amit eddig kaptam tőlük.

- Akkor rajtad kívül miért nevet mindenki? – állt fel a barna hajú fiú helyéről, egyenesen velem szemben – Csak nem azért, mert így legalább mindenki tisztában van az IQ szinteddel?

- Ha maga olyan okos Song, akkor jöjjön ki a táblához és mutassa be a háziját. – utasította őt tanárunk, mire ő idegesen kiment és megpróbálta kimagyarázni azt, hogy miért is nincs kész.

Addig én visszakullogtam helyemre, előpakoltam és megpróbáltam figyelmen kívül hagyni azt az égető bámulást, amit kaptam egy bizonyos személytől. Bárcsak tudnám, hogy ki az, aki Mino-n és Taehyun-on kívül ennyire utál. Mert ez a valaki titokban gyűlöl, ők pedig eléggé nyíltan.

De visszatérve oda, míg Eunbi meg nem zavart, szerintem én az első pillanattól kezdve utáltam Song Minot. Viszont, valamilyen oknál fogva nagyon sokat fantáziáltam róla. Olyanokat képzeltem el, hogy féltékennyé teszem egy számomra tökéletes fiúval, őt pedig megeszi az irigység. Vagy, hogy például nagyon összeveszünk valamin, és aztán egyszer csak elmondjuk egymásnak, hogy szeretjük a másikat. Félre értés ne essék senkiben, nem szeretem, csak… valahogy furcsa érzésem van a közelében. Tudom, hogy semmi esélyem nincs nála, és neki se nálam, de valamiért annak a furcsaságnak, amit belőle érzek és a maszknak, amit leakarok róla tépni az a mellékhatása, hogy gyakran gyengédebben érzek iránta, mint más iránt. Viszont honnan tudom, hogy semmi esélyem nála? Onnét, hogy őt csupa vékony lány veszi körül, akik kívülről biztosan gyönyörűek: hosszú, ápolt haj, sminkelt arcok, nagy mellek, vékony lábak, én meg… teljesen az ellenkezője. Még ha becsukott szemmel nézzük se vagyok vékony, sokkal inkább kövér. A hajam nem a leghosszabb és nem is a legápoltabb, valamint sosem rejtek el semmit az arcomról, legyen az egy pattanás, vagy egy seb. Senki nem tud rávenni arra, hogy bármint is rákenjek a fejemre.

„Beszédem van veled. Suli mögött fél háromkor. M.S.” –kaptam az üzenetet a felém repült kis cetlin. Még is mit akar ez tőlem és miért? Nem elég, hogy suli időben nem hagy békén, de most még suli után is? Csak nem annyira elfajultak köztünk a dolgok, hogy meg akar verni? Végül egész nap azon agyaltam, hogy mit is akarhat tőlem ez a bunkó fa… akarom mondani ez a kedves osztálytársam, így pontban fél háromkor már szinte tűkön ülve vártam őt a megbeszélt helyen.

- Csak nem hiányoztam? – hallottam meg mély hangját mellőlem. Ahogy oldalra néztem arca vészesen közel volt az enyémhez, ezért, inkább hátráltam egy lépést.

- Isten ments. Inkább nyögd ki, hogy mit akarsz!

- Nincs kedved ma velem ebédelni? Bár, mire eljutunk a kajáldába, az inkább est-ebéd lesz.

- Mi van? Beteg vagy? – fogtam meg homlokát, hogy megtudjam ez most annak köszönhető, hogy lázálma van, vagy ép elmével szólt hozzám. Percekig bámultuk egymást, de én képtelen voltam felfogni, hogy miért volt arcán kisfiús zavar, miért nem bírt a szemembe nézni, miért mosolygott úgy, mint még soha, és… miért van itt velem. – Ez valami újabb szívatás? Mert ha igen, akkor tényleg átmész minden határon. – szólaltam meg percek óta először.

- Sohyun, most az egyszer, kivételesen nem akarlak bántani. Csak egy ártatlan randira hívlak. Olyan nagy baj ez? – simította meg kezem, de én azonnal elkaptam.

- Igen baj. Amióta csak ismerjük egymást, te utálsz, gyűlölsz, megvetsz… és akkor most mindezek után azt mondd, hogy „randizni” akarsz velem?!

- Jah, valahogy így.

- Najó, elegem van a hülyeségedből. Leléptem. – hirtelen fordultam meg tengelyem körül, miközben elindultam a fiúnak ellenkező irányba, de egy kéz megakadályozott benne. Hirtelen visszarántottak, majd a falhoz szorítva találtam magam. Mino a fejem mellett két oldalt támaszkodott a falnak, miközben a köztünk lévő távolságot egyre csak csökkentette. Végül annyira közel került hozzám, hogy hirtelen előtört belőlem a soha nem létezett klausztrofóbiám: úgy éreztem, hogy a körülöttem lévő levegő elfogy, az iskola falai, a fák és Mino összenyom, így egyedül, hosszas szenvedés árán megfulladok.

- Ha én azt mondom, hogy jössz, akkor jössz. Nincs vita. – ha akartam volna, se tudtam volna ellenkezni, ugyanis ajkait az enyémekhez préselte. Úgy tűnt, hogy nem akar elsietni semmit: lustán mozgatta párnácskáit enyémeken, majd, mint egy kígyó, úgy marta meg alsó ajkam, így nyelvét sikeresen átvezette számba. Izma megtalálta enyémet és egy vad csatára hívta azt, ami bennem olyan dolgokat indított el, amit még nem éreztem. Az agyam kikapcsolt, a szívem olyan gyorsan vert, mint még soha, gyomrom egyszer összeszűkült, egyszer kitágult. Torkomba egyszer feljött a reggelim, egyszer pedig visszament. Lábaim hol erőre kaptak, hol elvesztették azt, ilyenkor a fiú erős karjai tartottak meg. Ahogy mélyítettük a csókot, úgy jött hozzám közelebb, így most szinte egy milliméternyi szabad hely nincs köztünk. – Remélem a pizza megfelel. – Most még is mit mondjak? A srác, aki iránt még én sem tudom eldönteni az érzéseimet, most csókolt meg, ezzel még jobban összekavarva bennem mindent. Mit reagáljak, és hogyan? Mondjam el neki, hogy ez volt az első csókom? Vagy talán feleljek a kérdésére? Bár az is lehet, hogy inkább tökön rúgom és sikítva elfutok. Vagy ez rossz ötlet?

- P-p-persze. –nyögtem ki végül az egyetlen normális szót, ami az eszembe jutott.

- Király. –mosolygott, majd ujjainkat összekulcsolta és úgy mentünk a legközelebbi pizzázóba.

Hallottatok már a „tökéletes randiról”, igaz? Ami mindenkinek az álma, és legalább egyszer átszeretné azt élni. Mikor az időmúlása elhanyagolható dolog, és csak akkor veszed észre, hogy mennyi idő telt el, mikor eljön a búcsú ideje. Mikor lejárod a lábad, de képtelen vagy érezni a fájdalmat, mert a partnered túlságosan elvonja a figyelmed arról. Mikor senki mást nem látsz a zsúfolt utcákon, csak őt. Mikor nem hallasz semmit, csak őt. Mikor annyira figyelsz rá, hogy még egy kukának, majd egy oszlopnak is neki mész, mire meghallod az édes nevetését. Mikor egész egyszerűen nem létezik számodra más a nagyvilágon, csak Ő. Ez alatt a délután alatt rájöttem, hogy mi is volt az a dolog, ami bennem ólálkodott, csak nem ismertem fel. Ez az izé a szerelem volt. Még hozzá Song Mino iránt érzett szerelem. Csak eddig a fájdalmas oldalát mutatta meg, most viszont az igazán gyönyörűt.

- Nem lenne baj, ha a suliban még nem híresztelnénk el ezt az egészet? –kérdezte a kocsijában ülve a házunk előtt.

- Dehogyis. Addig marad titok, amíg neked az jó. –feleltem mosolyogva, mire kaptam tőle egy puszit.

- Imádlak. – csókolt meg ismét mélyen. – Szép álmokat.

- Neked is. – otthonomba hosszúidő után újra mosolyogva mentem be, és képes voltam ignorálni minden sértést és szitkozódást, amit az ott lévők a fejemhez vágtak. A délután képei játszódtak le szemeim előtt újra és újra. Hát erre mondják azt, hogy „rózsaszín köd lebeg a szeme előtt”? Mert ha igen, akkor mesés érzés.

Lassan két hete találkozgatunk Minoval majdnem minden délután titokban, én pedig érzem, hogy egyre jobban belebolondulok ebbe a fiúba. Már a puszta jelenléte úgy dobogtatja meg a szívem, mint még senki más. És akkor már ne is beszéljünk az apró, elvétett érintésekről, amiket a suliban kapok: mindig a közelembe jön valahogy, így képes összekulcsolni kisujjainkat, véletlenül nekem jön, amikért már bocsánatot kér, így legalább lehet egy kis szemkontaktus köztünk. A szívatásait még mindig csinálja, csak… most valahogy máskép. Nem olyan durva. Vagyis, most érzem benne a törődést, és az üzenetet, miszerint ő tényleg nem akarja ezt, csak a látszat fenntartása a fontos.

- Sohyun! –ölel át hátulról legjobb barátnőm. – Nem tudom mi ütött mostanság a fiúkba, de mindegyikük arról beszél, hogy veled szeretnének bulizni. És ez megmozgatta az én fantáziámat is: már több éve barátnők vagyunk, de még egyszer sem voltunk együtt bulizni. Most szerdán lesz egy hatalmas buli, mindenki ott lesz, aki számít. Ugye ott leszel? – mielőtt válaszoltam volna a lánynak, Kedvesemre néztem, aki szintúgy engem nézett és mosolygott. Ha valahol parti lesz, ott Song Mino is ott lesz. Naná, hogy megyek.

- Persze. –válaszoltam közömbösséget mutatva, de álcám egy kicsit nehezen ment, mivel legjobb barátnőm visítva a nyakamba ugrott örömében. Nem csodálkozok, hogy ennyire boldog, hisz lassan öt év barátság után már csak egy napot kell várnia arra, hogy együtt táncolhassunk az Albatraoz-ra. Feltéve, ha aznap épp ott lesz a lejátszási listán.

„Suli mögött, háromkor. M.S.” –kaptam sms-ben az újabb találkozó időpontját. Az idő ezután természetesen csigalassúsággal telt el, én pedig megállás nélkül azon agyaltam, hogy ma vajon hova megyünk, és meddig leszünk együtt. Annyira hihetetlen, hogy egy olyan fiú, mint ő képes szeretni egy olyan lányt, mint én.

- Találd ki, ki vagyok! –lopakodtam utána, majd takartam el szemét, de ő villámokat megszégyenítő gyorsasággal kapta el csuklómat, szorított a falhoz és csókolt meg erőszakosan.

- Egyetlen egy kérdésemre válaszolj, rendben van?

- Igen.

- Ma lefekszel velem, vagy sem? – ha azt mondom, hogy kérdésére még a pisi is megfagyott bennem, akkor talán elmondok mindent, igaz? Hogy képes ilyet kérdezni, ilyen nyíltan? Ráadásul az iskola területén, méghozzá úgy, hogy mindössze két hete vagyunk csak együtt. – Válaszolj! –kiabált rám.

- Én… én… nem hinném, hogy… - motyogtam, mire ő fogta magát ellökött én pedig a földre zuhantam.

- Nem baj, majd megteszi helyetted más. Azért remélem nem élted bele nagyon magad. Lehet, hogy te képes lennél ezt még folytatni, de én nem. Még soha nem tepertem egy lány után ennyit, pláne nem egy olyan után, mint te. EunBi volt az egyetlen, akinek ugyaneddig csavartam a fejét, hogy ágyba vihessem. De nála még élveztem is, mert ő jó nő, de te… Te nem vagy más, mint egy elcseszett földönkívüli, akihez még bottal sem nyúlnának az emberek.

- Mino…

- Ugye tényleg nem gondoltad komolyan, hogy egy olyan srác, mint én képes lennék szeretni egy olyan lányt, mint te? Ne nevettess már. Most, hogy tudom, nem kapom meg tőled azt, amit akartam, vissza megyek a legjobb barátnődhöz. Ő legalább mindig tárt karokkal vár. Vagy mondjam inkább úgy, hogy tárt lábakkal?

Most mégis miért sírok? Miért én vagyok a világ legnagyobb barma, idiótája, vesztese, szerencsétlene? Miért pont engem kellet kipécéznie magának? Valamit biztos nagyon elcsesztem előző életemben, hogy így ver a Sors. Hogy lehet az, hogy az igazi első szerelmem, akivel történt is valami, egy ekkora faszkalap? Hogy lehet az, hogy bedőltem a maszknak, az egyik szerepének? Hogy eshettem bele ennyire ilyen rövid időn belül? Hogy törheti valaki még jobban össze azt a szívet, ami már alapból ripityára törött? Én vagyok a hülye, hogy egy pillanatig is hittem neki. Gyűlölöm őt. De… ha tényleg gyűlölöm, akkor miért fáj? Miért volt rám ilyen hatással? Miért érzem azt, hogy az elvesztése a világ végével egyenlő? Miért akarom azt, hogy visszajöjjön, átöleljen és úgy viselkedjen, mint az elmúlt hetekben? Egész egyszerűen miért szerettem bele egy olyasvalakibe, mint Song Mino?