Smile again (WINNER)

Szereplők: Winner, Woo Seulgi(OC)

Figyelmeztetés: Nincs~

Leírás: Az ember sokszor bizalmatlan önmagával, és a társadalommal kapcsolatban. Sokszor nem tudjuk kontrolállni azokat az érzéseinket, amelyek a negatív dolgokat hozzák életünkben. Minden ember legalább egyszer átéli azt, amikor a saját valóságát látja, ami igazából csak a saját démonjainak a csúf játéka. De a barátok azért léteznek, hogy ezeket a lényeket gyökerestül elpusztítsák és újra fényt hozzanak az életünkbe.
Shiro-chan

Monitorom fénye. Ez az egyetlen dolog, ami most fényt ad az életemben. Semmi más. A négy fal börtönében vagyok. Pontosabban inkább a folyamatos, véget nem érő ördögi kör börtönében, ami megállás nélkül követi minden léptemet. Nyári estéhez híven meleg van, egyedül az aprócska ventilátorom az, ami felkavarja apró szobám levegőjét. Az ablak itt van tőle három lépésre, de… jelenleg ez a három lépés olyan hosszúnak tűnik. Egy olyan útnak, amihez elkéne engednem rengeteg olyan dolgot, amihez most ragaszkodok -vagy inkább azok ragaszkodnak hozzám. Ha kinyitnám az ablakot, azzal elhúznám a függönyömet, ami besötétít és elválaszt az utcáról beszűrődő fénytől. Nem, most képtelen vagyok elhúzni a függönyt.

Miért? Olyan sokszor kérdezem, hogy „miért pont én”. Olyan sokszor érzem azt a félretéveszthetetlen erős szorítást és nyomást a mellkasomban, ami a lelkifájdalom legegyértelműbb jele, hogy már lassan azt se tudom most éppen mi fáj és miért. A családom a baj? Esetleg a barátaim? Esetleg az emberek tekintete? Esetleg a hozzáállásom saját magamhoz, amiből igencsak hiányzik az önbizalom és a magabiztosság.? Tényleg nem tudom. Keresem, kutatom az okokat, hogy most éppen miért, de nem találom őket, elvesztettem őket. Egyedül csak azok a démonok maradtak itt velem - amik hozzám tapadtak, mint egy kullancs, esetleg egy pióca – amelyek a múltam, azoknak a bizonyos „okoknak” a maradványai. Amik rengetegszer besötétítik napjaimat, amik miatt elfordulok az emberektől, bunkó leszek velük, nem akarom őket látni, amiért képtelen vagyok olyan hangosan nevetni, ahogy általában és képtelen vagyok mosolyogni. Ilyenkor, amikor ezek a bizonyos démonok ismét a szívemet falják, egyetlen egy dologra vágyok csak igazán: egy ölelésre, egy sablonos, ám mégis bíztató „minden jobb lesz”-re és arra, hogy valaki saját akaratából felvidítson. Nem azért, mert valaki azt mondta neki, vagy ez lenne a kötelessége, nem. Azért, hogy megmutassa, hogy fontos vagyok neki. Nem kell itt nekem szerelem, elég lenne a legjobb barátom.

Ahogy görgetem a kék közösségi oldal kezdőlapját látom csak, hogy mindenki más, az a több száz ismerős idegen, milyen jól szórakozik a bulikban, a barátaiknál, a családjával, a kutyájával, macskájával, én meg nyomorultan kuporgok az albérletemben várva a csodára, ami valószínűleg beszorult egy fába, ezért képtelen ide sietni hozzám. Nézzük csak, mik vannak terítéken: valakinek a képét százan lájkolták, valakit ötvenen köszöntöttek fel, valaki tíz embert jelölt meg egy fényképen, valaki ott lesz valamilyen hülye fesztiválon, valaki pedig csak szimplán egyedül van, mint én. Néha azon tűnődők, hogy ha két ember egyedül van, de végül is együtt vannak egyedül, akkor még sincsenek egyedül, hisz van valaki, aki hasonló cipőben jár, mint ő. Persze az egyedüllét fogalma hatalmas. Két csoportba oszthatjuk: fizikai értelemben vett egyedüllét és lelkileg vett egyedüllét. Sokszor nem tudom eldönteni, hogy csak fizikailag vagyok egyedül, vagy lelkileg is. Valahányszor eltűnnek mellőlem az emberek és nem ír, nem hív fel senki, akkor szerintem az agyamban bekapcsolódik valamilye vészjelző ezeknek a hülye démonoknak, hogy „na, gyertek, most. Most támadjátok meg”. Leegyszerűsítve, szimplán az agyam csapja be az érzéseimet, amik miatt egyre távolodok az emberektől. És bár felfogom ezt, nem tudom elfogadni. Mert az emberek rosszak, és csak bántani akarnak. Vagy nem? Sosem tudom. Egyszer ezt az arcukat mutatják, egyszer a másikat. Ám mindkettőnél ott vannak a polcokon sorakozó álarcok, amiket különböző személyeknél, szituációkban viselnek. Elképesztők vagyunk.  

Egyszer csak meghallom az ismerős jelzést, miszerint valaki üzenetet küldött nekem. 

SM: Okey-Dokey, yo~ Kinek van kedve találkozni? Kezeket a magasba. 

LS: Put your hands up in the air, PUT YOUR HANDS UP IN THE AIIIIR. 

SM: Hands up in the air, hands up in the aiiiir~~~ 

NT: Nah, Dumb és Dumber ismét hozzák a formájukat… -.-”

LS: Yaah, ne legyél ilyen. Csak mondj igent. 

NT: Legyen. 

KJ: *Annyira erőteljesen kapálózik, hogy mindjárt kiesik a székéből* Én akarok taliznii~ Úgy is tökre unatkozok TT-TT

SM: Ahh, Hyung, olyan aranyos vagy^^

KS: Már megint minek kell ötvenezer üzenet küldeni a csoportba? Elég lenne, ha csak egy „igent” írna mindenki, és akkor nem kéne kilométereket görgetni azért, hogy megtaláljam megint miről van szó. 

SM: Na, megint itt van a baszogatós énje…

LS: Nyugi, megoldom. 

*Lee Sunghoon eltávolította a csoportból: Kang Seungyoon*

KJ: XDDDDD 

NT: Ha öt másodpercen belül nem vesztek vissza a csoportba, mindenkit megölök! – Kang Seungyoon

*Kim Jinwoo felvette Kang Seungyoont a beszélgetésbe*

*Song Mino a következőt állította be Kang Seungyoon-nak: Szerelmünk♥”

NT: Roppant mód hálás lennék, ha kedves Seungyoon végre kijelentkeznél a fiókomból… 

SM: Oooh… akkor már értem, hogy miért lett a lányok kötő szava a „furcsa Nam Taehyun”.XD

NT: Megölöm.

*Kang Seungyoon elhagyta a beszélgetést*

*Lee Seunghoon felvette Kang Seungyoont a beszélgetésbe*

LS: SZENVEDJ, MUHAHAH. 

SM: *popcont zabálva élvezi a mészárlást*

KJ: De, akkor végül is mikor találkozunk?^^

SM: Jaj, tényleg. Egy óra múlva a graffitinknél.

Aaah, teljesen elfeledkeztem arról, hogy tagja vagyok ennek a beszélgetésnek. Minek is vettek be, nem tudom. Ezek öten legjobb barátok, én egyszer csak közéjük kerültem, és azóta úgy kezelnek, mintha egy lennék közülük. De miért? Mit akarnak egy olyantól, mint én? Keressenek inkább valakit, akinek szebb az alakja, kedvesebb és viccesebb.

*Woo Seulgi elhagyta a beszélgetést*

Na, így legalább nem jön több idegesítő üzenet tőlük. Tényleg nem értem, hogy miért bánnak velem úgy, ahogy. Nem azt mondom, hogy nem esik jól, hogy törődnek velem és az, hogy a barátjuknak neveznek, de… de sokszor vannak ilyen „emlékszel, amikor” pillanatok, ahol mindenki emlékszik és nevet, kivéve engem. Mert ők már akkor is együtt voltak, én pedig nem. Ilyenkor érzem igazán azt, hogy nem vagyok más, csak egy kívülálló, aki fölöslegesen van ott, ahol.

Így hát figyelmen kívül hagyva őket mindent folytattam ott, ahol abba hagytam: zenehallgatás és teljes magányba vonulás. Valamikor a Lana Del Rey albumom közepén hallottam meg, hogy valaki mint egy vadállat nyomja a csengőmet, és talán egy megafonnal szólítgat. Mivel nem akartam, hogy a szomszédoknál teljesen kiborítsam a bilit, így inkább lesiettem és megnéztem, hogy kik is azok. Amint kiléptem a házból láttam, hogy az öt barom az.

- Yaah, mi lenne ha nem ordítanátok körbe az egész kerületet? -szidtam le őket.

- Mi lenne, ha nem játszanád megint az antiszociálist és találkoznál velünk? -kérdezett vissza Seungyoon, teljesen ignorálva szavaimat. Válaszra sem méltatva őket fordítottam nekik hátat azzal a céllal, hogy visszamenjek lakásomba, mikor megéreztem a hátamnak csapódni valamit, ami abban a pillanatban szétcsattant és csurom víz lettem. A következő ilyen támadás már a fejemet érte.

- Nektek teljesen elment az eszetek? -ordítottam a két legfőbb normálatlannak, Minonak és Seunghoon-nak.

- Tudod, szerelemben és háborúban mindent szabad. -készített elő még egy lufit Hoon.

- És még is hol van itt szerelem? – mutattam végig rajtunk.

- Ez itt a lényeg. Szerelem kilőve, maradt a háború. Támadáááás! -kiáltotta el magát Mino, mire mind az öten egyszerre kezdtek el dobálni.

Ahogy egyre vizesebb lettem, úgy csökkent a türelmem is. Aztán egyszer, amikor szerintem az utolsó száraz helyet is eltalálta Taehyun, az idegrendszerem végleg összeroppant és kergetni kezdtem őket. Mivel fizikai hátrányban vagyok tőlük -pff, hülye sportolók- ők messze futottak előlem, míg én a lelkemet kiköptem csak azért, hogy megverhessem őket. Legnagyobb szerencsémre, az egyetlen, a hamisíthatatlan gyenge láncszem kezdett lemaradni a többiektől, akit így sikeresen eltudtam kapni. És így történt, hogy míg én Jinwoo haját téptem, ő addig a maradék lufijait pukkasztotta ki rajtam, majd amint elfogyott az, megpróbált eltolni magától, de nem engedtem. Egy óvatlan pillanatban azonban mindketten megbotlottunk, egy kisebb emelkedőn elfele gurultunk, végül pedig a sima talajon fékeztünk le. Ahogy kinyitottam szemem, hogy megnézzem merre is gurultunk a nagy graffitivel találtam szembe magam, amin mind a hatan rengeteget dolgoztunk.

- Te most tényleg megharaptál? – nyivákolt rózsaszín hajú barátom.

- Nem tudom ki vizesebb, mint a halak a folyóban! – ütöttem meg még egyszer karját.

- Hé, hülye lány. – szólt Taehyun.

- Minek mertél nevezni? -keltem fel a földről, azzal az indokkal, hogy most nagyon megölöm, de ő csak egy helyben állt és várt. Még akkor is csak állt ott és várt, amikor már készítettem az öklömet, ám a következő pillanatban egy nem várt fordulat történt. Taehyun két hatalmas karjával szorosan magához ölelt, gyakorlatilag annyira, hogy majdnem kinyomott belőlem minden szuszt.

- Legközelebb, ha szeretet hiányod van azt mondjad, és ne lépj ki a beszélgetésünkből. – mondta, utána pedig egy puszit nyomott fejem búbjára.

- Nagy ölelééés! – kiáltotta el magát Dumb és Dumber, így másodperceken belül öt fiú ölelt engem.

- Attól, hogy buta vagy, mi a barátaid vagyunk. Attól függetlenül, hogy mit mondanak a démonjaid, az agyad, a lelked, te magad. Mi mindig szeretni fogunk. – simította meg az arcomat Yoon.

- De, ha egyszer képtelen vagyok még mindig felfogni, hogy befogadtatok magatok mellé! Egyszerűen nem találom a megfelelő indokot, amiért olyan fiúk, mint ti, egy olyan lánnyal, mint én, miért akarnának barátkozni.

- Most azt szeretnéd, hogy mindenki mondjon valami szépet rólad? Sosem hittem volna, hogy így akarsz minket rávenni a bókolásra… - cöttögött Hoon.

- Nem, én ezt nem így…

- Kezdem. – tette fel a kezét Jinwoo, mint aki csak arra vár, hogy a tanár őt szólítsa fel legelőször- A hangod. Imádom hallgatni, amikor beszélsz. Egyben izgató és megnyugtató is.

- A szemeid. Sok ember tudja palástolni az érzéseit, még a szemeivel is, de te nem. Ebből a két barna bogyóból mindent kitudok olvasni. Sokszor azt is, amit nem akarok. – mosolyodott el keserűen Taehyun.

- Azt, hogy balfasz vagy. – közölte egyszerűen Seungyoon, mire mindenki megdobta valakivel, én pedig aprón elmosolyodtam. – Komolyan mondom. Nem hittem volna, hogy valaki Jinwoo és Mino hyungnál is lehet rosszabb, aztán találkoztam veled. És ez a részed rengeteg olyan pillanatot adott az életemben, amit ha kínoznának, se tudnék elfelejteni.

- A bőröd. És most mindenki kussol a bőr-fétisemről, mert most nem az a téma! De ezt leszámítva te vagy az egyik olyan ember, akit imádok megölelni, vagy csak hozzáérni. Olyan jó puha, tiszta, egészséges és szép bőröd an, hogy azt még az idolok is megirigylik, de tényleg. – mondta Mino, majd végig simított az arcomon.

- Én azt szeretem, hogy bármiről beszélhetünk veled. Nem vagy finnyás, és még azt is elviselnéd, ha kocsikról beszélnénk. És arról meg ne is beszéljünk, hogy te vagy az egyetlen, aki nem patkányozta le szegény kutyámat. – borzolta össze a hajamat Seunhoon.

- És tudod mi az, amit mindannyian szeretünk benned? – kérdezte Jinwoo, én pedig közel álltam a síráshoz.

- Nem igazán…

- A nevetésed. -felelték kórusban, mire nálam tényleg eltört a mécses, és jobban sírni kezdtem, mint egy kisbaba, mikor éhes.

Tényleg nagyon buta vagyok. Hogy gondolhatok olyanokat, hogy senkinek nincs rám szüksége, senki nem szeret, egyedül vagyok és magányos, mikor ezek a fiúk itt vannak nekem? Kezdem úgy érezni, hogy csak úgy, mint nekem, nekik is megvannak a saját kis démonjaik, amik belülről emésztik őket, de ezeket a kis dögöket azzal próbálják kiírtani, hogy jól szórakoznak, élvezik az életüket és bebizonyítják, hogy a barátaik mindennél fontosabbak nekik. Hiszen ez az öt fiú is, valahol mélyen, nagyon elrejtve a szívükben magányosak. Viszont azáltal, hogy mi hatan, együtt vagyunk egyedül, még sem vagyunk egyedül. Sokkal inkább együtt. A lehető legerősebb és legszorosabb kapcsolatban. 

A kor csak egy szám - Tényleg Ő az... (II. rész) [Lee Minki]

Szereplők: Lee Minki, Lucy(OC)
Figyelmeztetés: nincs~
Előző rész: I. rész
Shiro-chan

Másnap reggel kétségek közt ébredtem fel. A tegnap este minden értelemben rám nyomta a bélyeget. Álmomban MinKi-nél voltam és beszélgettünk a tananyagról, a következőben pedig éppen intimebb kapcsolatba léptünk. Most is, ahogy belenézek a tükörbe látom magam mögött a kisfiús mosolyát, a gyönyörű szemeit, a tökéletes arcvonalait. Érzem, ahogy karja körém fonódik, állát ráteszi vállamra, majd közelebb kúszva nyakamba csókol majd egyre feljebb haladva számmal találkozik, ahol ismét érezhetem azt a puhaságot, melyet ajkai nyújtanak természetesen barack ízben. Ha eddig nem szerettem eléggé a baracklevet, akkor most már biztosan.

Egy kisebb önmarcangolás után öltözködni kezdtem. Egyenruhám minden darabját tökéletesen vettem fel, ahogy azt elvárják egy elittanulótól. Akármennyire nincs ínyemre ez az egész különcködés, a kinézetemre még én is adok. Nem túl hosszú és nem is túl rövid szoknya, pont a térdem föléig ér. Azért választottam ezt a fajtát, mert a többi bántja a szemem, plusz valamilyen szinten előítéletes vagyok. Úgy gondolom, ha valaki hosszú szoknyát húz, az régies és nincs tisztában a mai viszonyokkal a világban, de ha valakin túl rövid a szoknya, azt szimplán elkönyvelem egy cafkának. Ez van, sajnos túl válogatós vagyok ruha téren. Bár ezért néha a francia véremet hibáztatom, hisz anya ilyen divat-mániás, szóval ebben mindenképp rá ütöttem. Hajamat szabadon hagyva elrejtettem benne egy-két fonatot, majd táskámat felkapva indultam el.

A folyosón drukkolva haladtam végig, hogy még véletlenül se találkozzak MinKi-vel. Még nem állok rá teljesen készen. Ajtaja előtt akaratlanul is, de lelassítottam, hátha hallok tőle bármit is, ami arra utal, hogy otthon van. Ilyenkor hátrány, hogy a szálloda tökéletes hangszigeteltséggel rendelkezik, így akár meg is ölhetnének valakit a saját lakosztályán, észre se venné az ember, csak folytatná a kis mindennapi dolgait. A liftbe szállva megigazítottam magamon az egyenruhát, majd a pár perces út után frissen szálltam ki a gépből és kezdtem meg utam a metróállomás felé. Bár reggel hétre járt, a Nap már jócskán éledezett, mutatván, hogy sugarainak még mennyi ereje van és Ő még ragyogni akar. Én engedtem ragyogásának, had járja át egész testem és töltsön fel valamiféle újult energiával, ami egész napig kitarthat. Ahogy említettem, még korán van, de az emberek már is sietnek és a szemükön ott virít a napszemüveg. Az első dolgot még úgy-ahogy megértem, hisz még is csak a munkába, valamint az iskolába sietnek, de a napszemüveg dolog kész rejtély. Mert az rendben van, hogy délelőtt, tíz-tizenegy óra magasságában késő délutánig hordják ezt a kiegészítőt, de reggel, mikor a Nap még nem is tűz annyira, minek? Csak eltakarnak vele egy természeti csodát, ami mindennap beragyogja halvány kis életünket –gyakorlatilag szó szerint. Bár nem érzékeljük a jelenlétét, mint fontos tényezőt, de ha egyszer csak elvesztenénk, az emberek pánikba esnének. Hisz gondoljunk bele a vakok esetébe: vannak emberek, akik még soha nem látták a Nap melengető sárga sugarait, csak érezték. Képtelenség számomra elképzelni, hogy milyen érzés lehet nem látni. Borzalmas. De úgy gondolom, hogy aki így született az már hozzászokott. De a Naphoz visszatérve, sokan nem tisztelik, pedig rengeteg dolga van. Az év háromszázhatvanöt napján világít, folyton-folyvást, hol gyengébben, hol erősebben, ami nem kis teljesítmény. És bár aprónak látjuk, még is óriási. Majdhogynem az egyik legnagyobb csillag az univerzumban. A mi naprendszerünkben ő a legnagyobb, ami körül forog minden, de az univerzumban nem. Ott csak egy olyan porszem, mint amilyenek mi is vagyunk a számára. És mi, apróbb porszemek gyakran lenézzük ezt a nálunk feljebb lévő porszemet. Hát ilyenek az emberek. Nem érnek semmit, még is nagyra tartják magukat, pedig nem is léteznek olyan hosszú ideje.

Hosszú merengésemből a bemondó hangja ébresztett fel, mire a metró megérkezett én pedig felszálltam rá. A nagy tömegnek köszönhetően alig kaptam levegőt. Tizenhét év alatt igen csak hozzá szokhattam volna, ám nem sikerült. Az ember tömeg az egyik olyan dolog, amit valószínűleg sosem fogok megszokni. De ha legalább lenne egy ismerősöm, aki eltereli a figyelmem a sok emberről… De még is honnan lenne, egy olyan osztályból, akik tanítás után mindig haza sietnek. Akármennyire is szánalmasnak tartom őket, én is pontosan ugyan olyan vagyok. Egy ismeretségek nélküli álmodozó.

- Szép jó reggelt, a kis hölgynek. –hallottam egy suttogást, majd egy apró puszit éreztem arcomon. Megfordulva egy fenomenális látvánnyal találtam szembe magam. MinKi egy szürke öltönyben állt előttem, fehér inggel, valamint egy fekete-szürke csíkos nyakkendővel. Csak úgy, mint tegnap ma is egy hatalmas mosoly terült el tökéletes arcán.

- Önnek is jó reggelt, Tanár úr! –hajoltam meg egy aprót előtte, konkrétan amennyit a helyszűke megengedett.

- Á-ááá. Mit mondtam tegnap?

- Hát, izé… akkor jó reggelt… MinKi. –sütöttem le a szemem. Ez így nekem nem megy. Egyenruhában vagyok, Ő pedig öltönyben, és éppen a közös munkahelyünkre indulunk, az iskolába, ahol Ő tanár én pedig egy diák. Az Ő diákja.

- Sokkal jobb. Milyen óráid lesznek ma?

- Viszonylag lazák. Matek, biosz, kémia, dupla angol és végül dupla nyelvtan.

- És ez neked laza? –hitetlenkedett.

- Igen. Van, hogy egy nap dupla fizikánk és dupla matekunk van. Ráadásul Woo tanárnővel.

- Íjjj, hát akkor részvétem. –mondta nevetve, majd szorosan magához húzott. Félve pillantottam körbe, hátha itt lenne valaki a sulinkból, vagy esetleg furcsán bámulnának ránk az emberek, de egyik se történt meg. Az iskolából, legjobb tudomásom szerint szinte csak én lakok ezen a környéken, szóval ez pipa. És a többi ember? Nagyon régóta él bennem a tudat, hogy ha én azt gondolom, hogy feltűnő valami, akkor a többi embernek is felfog tűnni és megbámulják azt. Ez a „feltűnő valami” általában valamilyen cselekedetem szokott lenni, amit én kínosnak tartok, míg teljesen normális. Ezt az ölelést nem tartottam kínosnak, sőt. Legszívesebben végig öleltem volna az egész kocsit, csak hát azt azért még sem tehettem meg. És bár parfümének bódító illata, és testének közelsége megbolondít, még is attól féltem, hogy mit szólnak az emberek. Sajnos úgy vagyok beállítva, hogy ha nekem egyértelmű valami, akkor az másoknak is az. Jelen esetben az a tizenhárom év korkülönbség, ami kettőnk között van. Ha ez nekem egyértelmű, akkor másoknak is. Ám elméletem ismét kudarcba fulladt, ugyanis egy árva lélek nem törődött azzal, hogy egy férfi megölelt egy lányt, csak tették a saját kis dolgukat. A tudat, hogy senki sem figyel minket arra késztetett, hogy közelebb bújjak hozzá és jó tinédzser módjára vigyorogjak, mint a tejbe tök. Az ölelésen kívül több megjegyzést kaptam, olyanokat, mint „nagyon aranyos vagy, kiscicám”, „isteni lábaid vannak” vagy éppen „ha hazaérünk, ugye játszhatok egyet az én kis szőrgombolyagommal?”. Tekintettel arra, hogy eddig lényegében csak apától kaptam bókokat, fogalmam sem volt hogyan kezeljem őket, így inkább csak nevettem rajtuk. Ám az egyik pillanatban egyik keze lekúszott a fenekemig, amelybe egy aprót markolt, majd folyamatosan simogatta azt. Nem tudtam mit csináljak. Ellenkezzek vagy sem? Sikítsak vagy inkább nyögjek? Élvezzem vagy sem? Kétségbe esett pillantással néztem fel rá, mire Ő egy aprót kuncogott, majd egy leheletnyi csókot nyomva ajkaimra kilépett a metróból.

- A suliban találkozunk. –köszönt el tőlem. Ismét megkérdezem magamtól, hogy még is mit művelek? Épp az előbb hagytam az egyik tanáromnak, hogy letapizzon. Annak a tanáromnak, aki hivatalosan színész. Annak a tanáromnak, aki egyben színész, és akiért évek óta vágyódom, mind mentálisan, mind testileg. És ha ez lehetséges, csak jobban akarom őt mindenemmel.

A terembe lépve osztályom újabb tehetetlenségével találkoztam, ahogy ismét nem csináltak semmit. Elővettem mindent, ami matekra kell: füzet, körző és a tolltartóm. Egy ideig tolltartómon lévő zipzárral játszottam, majd megunva azt elővettem a tegnap esti könyvet és azt olvastam becsöngetésig. Ugye milyen eseménydús évnek nézünk elébe? A terembe Woo tanárnő lépett be, aki mit sem törődve a nyári „kalandjainkkal” kezdett bele a halmazok és a szögfüggvények mesés világába. Míg minden tizenegyedik osztályban vannak emelt tantárgyak, addig nekünk nincs, és minden érettségi tárgyat emelt óraszámba veszünk, és hát így is történt, hogy egy héten nyolc matekunk, és tíz irodalmunk valamint nyelvtanunk van felosztva. Mind ezt megspékelve öt órányi történelemmel valamint fizikával. Aki még akart, az felvehette valamelyik idegen nyelvét is, de így csak kevesen vannak. Bár nagy rajongója vagyok a nyelveknek, az iskolában még sem tudok velük mit kezdeni. A koreai és francia mellett folyékonyan beszélek angolul, szinte semmi újat nem tudnak nekem mutatni. Kilencedik óta egyetlen nyelvórán nem voltam bent, csak koreain, de hát az ugye mindenkinek kötelező.

Első óráról ahogy kicsengettek, mi úgy vonultunk át a biológia terembe. Az udvaron áthaladva találkoztunk MinKi-vel, akit néhány alsóbb éves lány vett körül. Nem Lucy, nem akadsz ki és téped meg őket. Nem, nem érdekel, hogy rájuk mosolygott, megfogta az egyiknek a vállát. Nem, nem érdekel… Úristen ezek vihognak valamin, amit mondott és én nem hallom! Na, nem, csak nyugodj meg te hülye, hisz te laksz vele majdnem együtt, veled barack levezgetett tegnap este, ahogy téged csókolt meg tegnap este és ma is egy párszor. Na jó, azt hiszem inkább nem gondolok ezekre a dolgokra. A legnagyobb probléma a megvilágosodással, hogy mindig későn érkezik, így mire felébredtem abból, hogy azokat a lányokat megfojtottam a szememmel és MinKit elkoboztam, nekimentem az egyik kukának, mire egy aprót sikítottam. Az osztály lesajnáló szemekkel nézett rám, míg MinKi, akit egész eddig szuggeráltam egy kacsintást dobott felém. Ööö… inkább elmentem bioszra. Az órán akaratlanul is azaz egy kacsintás játszódott le a szemem előtt újra és újra. Na jó, miért hazudok? Egész nap ez az egy jelenet motoszkált a fejemben, valahányszor feltűnve egy kisebb szívbajt okozva ezzel nekem.

Dupla nyelvtan végeztével leamortizálódottan ballagtam el a tanáriba, ahol le kellett adnom az osztálynaplót az ügyeletes tanárnak. Miután beengedett az egyik rajztanár, illedelmesen, mindenkinek köszönve haladtam végig a tanárin, egészen Park tanár úr asztalához, aki mosolyogva köszöntött.

- Lucy-sshi, köszöntöm az új tanév alkalmából. Idén is meg vannak az őrült elképzelései? –miközben kérdezett, MinKi ült le a mellette lévő asztalhoz.

- Ha maga azt tudná Tanár Úr. –nevettem.

- Nagyon helyes. Maga az egyetlen, akitől elvárom a világ megváltást.

- Oh, ne aggódjon, meglesz. Egy nap én fogom uralni a világot.

- Természetesen franciául, igazam van?

- Majd váltogatom. Azért a koreait és az angolt se szeretném elhanyagolni.

- Nagyon helyes. Oh, jut eszembe, idén indul olasz nyelvkör, felírhatom?

- A legnagyobb igennel válaszolok.

- Kiváló. Így talán lesz esélye megismerni másokat is.

- Adja az Ég.

- Hát, reménykedjünk.

- Igen. Viszlát Tanár úr! –hajoltam meg előtte, majd távoztam a tanáriból. Park tanár úr egyébként nyelvtanár, és előszeretettel visz be az óráira, hogy a diákok beszélgessenek egy kicsit egy „igazi franciával”. De az igazi és valós célja ugyanaz, mint nekem. Megszabadítani engem attól a befásult osztálytól és szerezni nekem embereket, akikkel kommunikálhatok. Nagyon szeretetre méltó ember.

Szekrényemhez érve kipakoltam a táskámból a felesleges könyveket, majd kabátomat derekamra kötve indultam ki a suliból, mikor egy kéz berántott az egyik üres tanterembe.

- Olasz mi? –nézett rám gúnyos mosollyal.

- Igen, miért? –kérdeztem, de válaszra sem méltatva húzott közelebb magához és egy édes csókra invitált. Nyelve igéző táncot járt enyémmel, teste minden egyes mozdulattal közelebb simult az enyémhez. Keze ismét fenekemre tévedt, majd amint készségesen megsimogatta azt, elvált tőlem.

- Üdvözöld az olasztanárod. –kacsintott rám, majd elhagyta a termet. Ha nincs a teremben egy pad, tuti seggre ülök. Miért, ó mond Istenem miért kell Lee MinKi-nek olyan tehetségesnek lennie, hogy olaszt is tanítson? És nekem miért kell imádnom azt a nyelvet? A tanárral együtt?!

A haza felé úton, és gyakorlatilag tanulás közben valamint egész délután azon a tényen őrlődtem, hogy egy újabb óra lesz, ahol kínozhat majd tökéletességével. Nagyszerű lesz, mondhatom. Amint végeztem a sinus és cosinus kiszámításával megvacsoráztam, majd a kanapémon eldőlve bámultam az egyik zenecsatornát. Egy egész jó számot játszottak, pontosabban Block B-től a Be The Light-ot, mikor csöngettek. Ahogy kinyitottam az ajtót, se szó, se beszéd esett nekem MinKi.

- Ne haragudj Lucy, de egész nap erre vártam. – nézett mélyen a szemembe, majd vad csókokkal jutalmazott. Gondolkodni is elfelejtettem, olyan hirtelen ért a támadás. Ám ennél kellemesebb támadást még csak kívánni se tudtam volna magamnak. Szája és nyelve az eddigi gyengéd érintések helyett vadak lettek, melyek mohón kívánták szám minden apró részletét. Alsó ajkamba többször is beleharapott, mint aki képes arra, hogy felfalja azt. Kezei több alkalommal találkoztak melleimmel, ám csak futólag, figyelme mindenemre kitért. Amennyit elidőzött a csípőmön, annyit maradt a vállaimnál is. – Kívánlak Lucy. Menthetetlenül magamévá akarlak tenni…