Mindenki másképpen egyforma (Leo)

Szereplők: Leo (VIXX), SeolHi (OC) +Ravi, N(VIXX)

Figyelmeztetés: nincs~

Leírás: Egy világban, ahol mindenki különleges és egyedi akar lenni, egyszer csak unalmassá válik. Az unalmas pedig egyedivé. Viszont amíg ezt nem veszik észre az emberek furcsának találják az egyszerűbbeket. Viszont mi történik akkor, ha felnyílik a szemük? Nos... valami fantasztikus.
Shiro-chan

Annyira nem értem ezt a lányt. Általában hamar kiismerem az embereket és ez alapján eldöntöm, hogy közel akarok-e hozzájuk kerülni, avagy sem. De nála ez lehetetlen. Az osztályunk tele van érdekes és különleges kinézetű és személyiségű emberekkel. Legjobb példának okáért, a legjobb barátomnak, Ravinak kék a haja, egy másiknak, Hakyeonnak pedig élénk piros. A lányok nagy része csak vakolat, a hajuk szőkített, vagy esetleg egy extrémebb verziója ennek, például beleteszik az alapszíneket váltakozva. A személyiségük pont ugyan ilyen. Mindig változik. Sosem maradnak ugyanolyanok, általában havonta váltogatják. De ez a lány… Ő teljesen más. Ő tartja magát a legegyedibbnek az osztályban, pedig semmi különleges nincs rajta. Most is, ahogy ránézek ugyanazzal a barna haj koronával találom szembe magam, mint már jó pár éve. A szemével sose csinál semmit: se kontaktlencse, se szemceruza, se tus, semmi. Ahogy semmi nemű szépségipari terméket sem használ a parfüm kivételével. Talán ez az egyetlen dolog, ami különleges rajta. Az a kellemes vattacukor illat az őrületbe tudna kergetni bárkit, köztük engem is. Ahogy megérzem kellemes illatát, elönt egyfajta melegség, amely beindítja a különleges személy keresőmet, de aztán meglátom. Belép az osztályba, egyenruháján semmi díszítés, minden olyan, ahogy ő azt készhez kapta. Csak hogy visszatérjek a hajához, sose csinál vele semmit. Mindennap ugyanaz: egy-két hullámcsattal oldalra fog egy kis tincset és ennyi. Nem tesz bele masnit, virágot, hajpántot, nem fogja össze, nem fonja be, semmi.

Annak ellenére, hogy ilyen átlagos, mindenki furcsának találja az osztályból. Én nem. Mi lenne benne a furcsa? Hisz van legjobb barátnője, titkos szerelme is biztos van, oda van a könyvekért meg a lámákért. És ha nagyon durva akarok lenni, akkor a láma a legmeglepőbb dolog benne. A lányok, akikkel régebben volt, mindenki szemeláttára változtak meg és még ha nem is véglegesen, de azért kiközösítették a társaságukból. Még a mai napig nem tudom ennek az okát. Ám az egyik legjobb barátnője, akivel eddig csak nagyon jó viszonyban voltak, most már az egyik mindennapi társalkodó nője lett. Mindennap csinálnak valami vicces képet belevonva az ő másik két legjobb barátnőjét. Olyan furcsa látni a képeket, hogy az érdekes lányok között ott van egy átlagos.

Viszont minden nap megkérdezem magamtól ezt az egy dolgot „De ha ennyire idegesít, akkor még is miért nem idegesít?”. Igen, ez a mondat minden szempontból helytelen. De jobban belegondolva egyáltalán nem. A humora számomra vicces, az a tipikus angol faviccek, amik sokkal inkább fárasztók, mint sem viccesek. Soha senki nem nevet rajtuk, csak én. Imádom a favicceket, és neki szinte csak az van. Ha beszól az órákon valami hülyeséget, míg mindenki a fejét fogja, addig én eleresztek egy apró mosolyt. Ez amúgy nem lenne olyan nagy szó, ha én magam nem tartoznék bele ebbe a különleges csoportba. Az én külsőmön sincs semmi olyan hű de extra dolog, nekem a személyiségem az, ami megragadja az emberek fantáziáját. Nem beszélek sokat, nem vagyok benne minden baromságba, ahogy nem is nevetek annyi mindenen, mint a többi ember. De az Ő viccein még is mindig nevetek. Nem tudom megállni, hogy az ajkaim ne gördüljenek felfele.

- Jaj, ezt a viccet muszáj elmondanom, barátnőm mesélte tegnap. Facebookon hirdetés: Eladó egy zöld kaméleon. Nem kék. Nem, lila. Nem, piros. Nem, sárga. Nem eladó!! – mondta nagy lelkesedéssel SeolHi, mire mindenki a tipikus „jaaaaaj, ne már” reakciót mutatta, míg én arcomat eltakarva mosolyogtam rajta.

- Megint azt csinálod. –lökött vállba Ravi mosolyogva.

- Mire gondolsz? – néztem rá ismét a szokásos komor tekintetemmel.

- Hát, hogy itt játszod a nagyfiút, aki mindenkit legszívesebben felrobbantana, ám egy apró és közismert viccen óriásit röhögne, ha nem vennék körbe emberek.

- Pff… ez hülyeség. –keltem fel a helyemről és elindultam kifelé az osztályból.

- Tudod Leo, ha valaki eltudja érni azt, amit a többi ember nem, akkor azt úgy hívják, hogy SZE-RE-LEM. – kiáltotta utánam drága barátom –akit egyébként emiatt kifogok nyírni- mire mindenki köztem és közte ingatta a fejét.

Válaszra sem méltatva mentem ki termünkből, onnan pedig az aulába, ahol az egyik eldugott helyen leültem olvasni.

- Abban a káoszban, ami az osztályunkban megy, lehetetlen olvasni, ugye? – mosolygott rám az éppen előttem guggoló SeolHi.

- Eléggé. –bólintottam, mire ő felnevetett.

- Egyszer akkor is elérem, hogy rendesen beszélgess velem.

- De hát már beszéltem veled.

- Tudom, de én többet akarok. Több beszélgetést közöttünk. Vagy legalább is olyan szempontból, hogy nem csak én pofázok annyit, amennyit, hanem te is. Tudod, nagyon jó móka az emberek közti kommunikáció.

- El tudom képzelni. Sőt, már tapasztaltam is.

- Akkor egyszer majd velem is fogod. –kacsintott rám. – Most ismét nyertél, de legközelebb enyém lesz a dugi hely. Az osztályban képtelenség élvezni Mr. Grey tökéletességét.

Mint a villám úgy szaladt el a lépcső aljáról. Az iskolánk több emeltes, és az egyik lépcsőforduló alatt van egy aprócska rész, ahova az ember elbújhat, szemmel tarthat mindent és csak akkor veszik észre, ha nagyon unatkoznak és pont odanéznek. Mondjuk, a takarítók itt soha nem takarítanak, de legalább kényelmes.

- Mikor fogsz már rájönni? –kukucskált be Ravi.

- Senki sem tud békén hagyni? –förmedtem rá.

- Jó, na azért nem kell megölni. Én csak egy egyszerű kérdést tettem fel neked, de te már egyből kiakarod robbantani a 3. világháborút.

-  Talán mert idegesítesz?

- Én magam is tudom, hogy nem idegesítelek. Na, de mindegy is. A lényeg az, hogy szombaton lesz egy nagy buli a Woof-ban, gyere el.

- Egy: utálom a bulikat. Kettő: a buliknál csak a Woof-ot utálom jobban. Túl sok ott az idegesítő ember.

- Hát, ha most eljössz, akkor egyel több lesz ott.

- Köszi… - forgattam szemeim.

- Jaaa, kivételesen nem rád gondoltam. Hanem valaki másra, akit te is nagyon jól ismersz, és kedvelsz.

- De én nem kedvelek senkit.

- De hogy nem. Minket. De rajtunk kívül lesz ott valaki. Csak gyere el.

- Nem.

- Jó. Akkor szombaton kilencre ott leszek nálad. – hogy ez a fiú sose hallja meg amit mondok…

~O~

Tényleg nem értem, hogy az emberek mit szeretnek annyira a Woof-ban. Nem elég, hogy egy raktár helyén van, és hogy büdös, de még kicsi is. Mindennek a tetejében még népszerű is. Ezzel persze semmi baj nincs, csak az, hogy rengeteg egyszerű ember jár erre felidegesít. Mindenkin ugyanazt látom: a lányokon minden rövid az egójukat és a mellüket leszámítva, a fiúknak pedig kilátszik a fél ál-kocka hasuk a nagy, arany övükkel együtt. Undorító. Még is, szombat az egyetlen nap, amikor beleolvadunk a többi ember közé. A partik azok a helyek, ahol íratlan szabály az, hogy ha hosszút veszel fel, legyen az pulcsi, póló, nadrág, bármi, garantáltan sült csirke vagy esetleg egy maraton futó ember leszel az este végére, annyira kiizzadsz.

Ahogy beléptünk a tömött helyiségbe az ezer decibellel üvöltő zene egyből bántotta a dobhártyám, orromat egyből elérte a hányások, az italok, a részeg emberek, a cigi és a füves cigi jellegzetes egyvelege. Drogokat és alkoholokat mindenki fogyaszt, ez is az íratlan szabályok egyike. Maximum akkor ihatsz valamit, ami alkoholmentes, ha előtte füveztél, vagy te vezetsz hazáig, és félted a jogsidat, a pénztárád, vagy esetleg az életed. Mondjuk nem értem, ki azaz elvetemült, aki kocsival jön egy szórakozóhelyre. Érkezésünkre egy pillanatra mindenki odafigyelt. Ha érdekesnek találtak minket, vagy ismerősnek, nagy mosollyal és kacajjal fogadtak, de ha nem tudtak besorolni semmilyen kategóriába, akkor magasról szarva a fejedre táncoltak tovább.

- Hé Leo, a csajod már vagy a hatodik pasit zavarja el az asztalunktól. –jött oda hozzám röhögve Hakyeon.

- Milyen csajom? –néztem rá értelmetlenül.

- Hát SeolHi.

- SeolHi? Mit keres ő itt? –csuklómnál fogva rángatott át a tömegen csak hogy megtudja mutatni, az említett személy tényleg ott ül az asztalnál. A szemem gyakorlatilag öngyilkos lett a „One of a Kind” trikóban, egy farmerben és egy tornacipőben ülő lány látványától. Ez a lány nem normális. Ilyen ruhában eljönni a Woofba? Komolyan megkérdőjelezem az agyának stabilitását. A sokkból az élesztett fel, hogy egy fiú, felnyalt hajjal, izompólóban és csőnadrágban levágta magát mellé, átkarolta a vállát és megpuszilta. Már ne is haragudjon meg a világ, de én tökön szúrom magam, ha ez a pasija. Nem lehet az övé. Ő az enyém. Nem vehetik el tőlem az egyetlen embert, aki nem idegesít.

- Szia cica, mond csak, miért játszol itt így, egyedül? Tudod, velem is játszhatnál valami sokkal jobbat. – a fiú végig futatta jobb kezét SeolHi combján. És nálam itt betelt a pohár. Ezt a srácot tényleg megölöm.

- Köszi, de én egyedül is elszórakoztatom magam, nem kell ahhoz holmi illuminált állapotban lévő szépfiú, akinek talán szíve sincs, csak farka, amivel sorban kúrja meg a lányokat, valószínűleg gumi nélkül, így nem csak a nem kívánt terhesség esélyét növeli, hanem azt is, hogy elkapja az AIDS-et, vagy egyéb másik szexuális úton terjedő betegséget. Tudod, nem szép dolog, mikor valaki Gonorrhoeában szenved és a pénisze tele van újra és újra kifekélyesedő hólyagokkal. Hidd el, ha egyszer elkapod, nem hogy meghúzni nem fogsz senkit, de jobb esetben még téged se húznának meg. Úgy hogy, szia patkányka. – a srác sértődötten és káromkodva hagyta el társaságunk asztalát, hogy felkutasson egy újabb áldozatot.

- Szép hárítás. –ültem be mellé.

- Köszi. Anya védőnő, kívülről fújom az összes ilyen dolgot. –mosolygott rám, majd kortyolt egyet italából.

- Na jó, mióta vagy itt és ez már hányadik pohár?

- Fúúúúúj ennyire piaszagom lenne? Pedig csak egy órája ülök itt és még mindig azt az egy pohár vodkanarancsot iszogatom már egy ideje. 

- Ezt most nem mondod komolyan? Eljössz egy szórakozó helyre és csak ennyit iszol?

- Mert gondolom te olyan sokat szoktál vedelni.

- Az most részletkérdés. –mondtam, mire ő kislányosan felnevetett. Basszus, nem, nem, nem és nem. Nem szabad mosolyognod Leo, nem.

- Miért takarod el folyton a mosolyod? – fürkészte arcom nagy szemekkel.

- Mert ilyen vagyok. Megszoksz, vagy megszöksz. –kortyoltam bele italomba, amit még Hakyeon fizetett nekem, mikor megjöttünk.

- Ha nem vetted volna észre, már egy ideje a „megszoksz” opciót választottam. Azért is beszélgetek most veled.

- Ez nem beszélgetés.

- Hanem mi?

- Ez társalgás.

- Az ugyanaz.

- Nem.

- De.

- Nem.

- De.

- Nem hagyhatnánk ezt a témát?

- De. –felelte, mire elnevettem magam.

- Nem is vagy egyedi. –mutattam rá pólójára.

- De hogy nem. Csak kicsit másként, mint mások.

- Ezt hogy érted?

- Tudod Leo, te okos fiú vagy, és mégsem veszed észre a nyilvánvalót. Míg mindenki csinált valamit a hajával, én semmit, ezzel is mutatva, hogy nem követem a divatot, és simán barnán hagyom a hajam, ezzel is már egyedivé téve a külsőm. És ha körül nézel ebben az épületben, mit látsz? Minden ember ugyan olyan, még akkor is, ha nem. Mindenki a divat szerint öltözött fel, amit elvár tőle a társadalom, hogy egy buliban kinézzen. Én nem. Mindenki kidíszíti az egyenruháját, én nem. Ha jobban belegondolsz ez sokkal jobban egyedi, mert ezzel is csak megakarnak felelni az elkorcsosult társadalomnak. Azt hiszik az emberek, hogy egy-két figurától, flittertől már is olyan, hű de különlegesek lesznek. Csak egy baj van ezekkel az emberekkel. Nem is mernek egy nagyon bölcs mondást.

- És még is mi ez a mondás?

- Ha azt hiszed, hogy van olyan ember ezen a földön, aki normális, akkor te sem vagy teljesen normális. És! Ha mindenki különleges, akkor gyakorlatilag senki sem az. – és kész, nem bírtam tovább. Nevetnem kellett. Kivételesen nem azon, amit mondott, hanem a saját butaságomon. Hogy lehet az, hogy míg mindenki más önfeledten táncol, beszélget, ne adj isten, a lényegre térnek, addig mi a világ nagy dolgait vitatjuk meg. Vagy is, nem a világét, sokkal inkább az ő világának a dolgait.

- Erre eddig még nem is gondoltam. –néztem felé, majd egy olyan tekintettel találkoztam, amivel még soha. A szája a füléig ért, alsó ajkát beharapva tartotta, arcára apró pír ült, szemei csillogtak.

- Tudod oppa, nagyon helyes vagy, mikor mosolyogsz. Vagy is, had pontosítsak, helyesebb vagy, mint általában.

- Mi?

- Egy napon majd megtudod. –mondta, azzal magához húzott, s egy csókot nyomott arcomra. Az átlagember ilyenkor a száját célozta volna meg a másiknak, de ő nem. Ő az arcomra tapadt rá. Éreztem, ahogy belemosolyog a pusziba, majd eltávolodva tőlem tovább játszott a tablettel.

Az este további részében csak ültünk egymás mellett, az asztal alatt kisujjaink összefonódva, egy pillanatra sem engedve el a másikét. Ezen az estén jöttem rá, hogy mekkorát tévedtem. Azok az emberek, akik elvegyülnek a tömegben, mind egyformák, míg mi, elhúzódva, mindentől távol, nem feltűnően megmutatjuk mi az, mikor valaki igazán különleges. Fantasztikus érzés volt nem a bár pultnál ülni, hanem az egyik boxban. Ezalatt a pár óra alatt nem csak arra jöttem rá, hogy szeretem SeoilHit, hanem arra is, hogy ő a világon a legfurcsább, legelvontabb, legérdekesebb és legkülönlegesebb ember.

Igen emberek, rájöttem: szerelmes vagyok a különleges SeolHiba.