My I (Jun x The8)

Szereplők: Jun, The8 (Seventeen)
Figyelmeztetés: szereplő halála
Műfaj: Angst
Részlet: "Nem várhattam a liftre, túl magasan volt. Helyette olyan gyorsan futottam lefelé a lépcsőn, hogy még egy maraton futó is megirigyelte volna azt. A legnagyobb forgalomban esélyét sem láttam annak, hogy bármilyen járműbe beszálljak, túl lassúak és bármikor dugóba keveredhetünk, ahonnét hosszú-hosszú ideig nincs kimenetel, márpedig jelenleg nincs vesztegetni való időm. Minghao vár rám."
Írói megjegyzés: Ez a szám inspirálta ezt az egészet. Már régóta terveztem velük írni, és végre bekopogott hozzám az ihlet, úgyhogy jó olvasást~ 
Shiro-chan

Jun!

Nem tudom hogyan érek haza, vagy hogyan nem, éppen ezért hadd mondjam el még egyszer: nagyon szeretlek és tényleg Te vagy a legfontosabb a számomra!

Nem mondom, hogy Minghao egész életében furcsa volt, mert az nem lenne igaz. Inkább úgy fogalmaznék, hogy kiskorától kezdve volt egyfajta beütése, ami másoknak túl sok volt. Ám ez csak pár éve hatalmasodott el benne, amikor a bátyja meghalt egy kényszerleszállásban. Legjobb barátom azóta a nap óta fél az utazástól, de leginkább retteg attól, hogy elveszthet még valaki fontosat az életében, vagy őt magát karolja a Halál a keblére. Általában energia, vidámság, kedvesség és szeretet csordul ki belőle, Földünknek általa eggyel több napja van, viszont ahogy néha az égitestet, úgy őt is eltakarják a viharfelhők. Eleinte nem pontosan tudtam, hogy mit kéne vele kezdenem. A bátyja halála után teljesen összeroppant, szemmel láthatóvá vált, hogy depressziós -legalábbis én annak tituláltam. Viszont a fiú halálának egy hónapos fordulóján megjelent az a bizonyos felhő.

Szinte egyik pillanatról a másikra történt. Mindketten tanultunk közös albérletünk nappalijában, amikor egyszer csak fülsüketítő kiáltás jött a szoba másik feléből. Ahogy barátom felé kaptam a fejem szembesültem azzal, hogy ő már a földön van és zokog. Mindent eldobva rohantam hozzá, hogy segítsek neki.

- Jézusom Hao, mi van veled? Mi történt? – guggoltam mellé, majd próbáltam elvenni kezeit arca elől, de nem jártam sikerrel.

- Junhui… Itt van, láttam őt. Beszélt hozzám! Azt mondta… azt mondta, hogy hiányzok neki. Hogy látni akar mielőbb. Nem… nem is ezt mondta, hanem azt, hogy sajnálja, hogy nem mehettünk el együtt még utoljára nyaralni. Vagyis… de most pont az ellenkezőjét állítja. Azt akarja, hogy most azonnal menjek el hozzá, ő vár rám a kapuban. De hát az a kapu már azóta nincs ott, hogy a kutyánk meghalt. De ő ott van és vár… Junhui… mit csináljak? – fogalmam sem volt, hogy mit csináljak. Tisztában voltam vele, hogy a testvéréről beszélt, butaság lett volna mást hinni. Viszont, mindezt csak képzelte. Egy halott ember nem tud megszólítani minket.

- Minghao, figyelj ide rám. Sajnálom, hogy ezt mondom, de Fai már nincs itt köztünk. Nem tud hozzád szólni.

- Dehogynem! Azt üzente, hogy most azonnal látni akar.

- Elmenjünk a teme…

- Ne mondd ki! Ki ne merd mondani! Fai nem halt meg. Most mondta, hogy találkozni akar velem, nem érted? – mielőtt befejezhettem volna mondandómat csapkodni, kiabálni és még keservesebben sírni kezdett. Na most legyél bölcs, Wen Junhui.

- Jó, megértettem. De mégis hol lenne a találkozótok helyszíne? Fai is tudja, hogy a kapu már régóta nincs meg, biztos nem hívna olyan helyre, ami elérhetetlen. Úgyhogy mondd el nekem, én pedig elviszlek oda most azonnal. Rendben van?

- A Pudong reptér az a hely… - úgy tűnt, hogy akar még valamit mondani, de helyette hirtelen elhallgatott. Persze, hogy ezt „üzente” neki. Ide szállt volna le akkor, két éve a gépe.

- Ne haragudj Minghao, de oda szerintem most nem tudunk elmenni. -simítottam meg arcát.

- Jun… meghalt, igaz? – nézett rám könnyekkel teli szemével. Most erre mégis mit mondhatnék? Tudtam, hogy nem fog semmi értelmes és a helyzethez megfelelő válasz kijönni a számon, ezért csak egy aprót bólintottam. A következő történésre viszont egyáltalán nem számítottam. Másodpercről másodpercre váltakozott a fiú állapota. Egyszer remegett a hidegtől, majd izzadni kezdett és kipirult teljesen. Szinte mindenéhez kapkodott, amihez csak tudott: mellkas, has, hát, lábak, kezei, feje, míg végül a torkán állapodott meg és azt fogta. – Nyiss ablakot, kérlek, nincs itt semmi levegő! Könyörgök neked, mindjárt megőrülök, ha nem lesz itt friss levegő. – tettem, ahogy kérte, de közben a lehető leggyorsabban tárcsáztam a mentőket, akik reményeim szerint hamar itt lesznek. Ahogy visszasiettem a fiúhoz láttam, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Kétségbeesetten huppantam mellé, nem engedte meg, hogy hozzáérjek. – Megfogok… fulladni. J-J-Jun… én… én… n-n-nem akarok m-m-meghalni.

- Nem fogsz! Mindjárt itt vannak a mentők. Ők sem, és én sem engedem, hogy bármi történjen veled. Szedd össze magad! – most már megengedte, hogy hozzáérjek, így hát letöröltem az arcán lévő könnyekkel kevert izzadtság cseppjeit és imádkoztam, hogy mielőbb csengessenek. Így lett. A mentősök villámgyorsan jöttek és mentek, velük együtt én is. Aznap este a kórházban éjszakáztunk. Majd Minghaot hónapokig kezelték a pszichiátrián, én pedig látogattam őt és tartottam benne a lelket, amennyire csak tudtam. Konkrétan sem a barátom, sem egyetlen orvos (valószínűleg az ő kérésére) nem mondta el a pontos diagnózist, csupán azt, hogy mit tegyek, ha még egy ilyen eset előfordulna. Gyógyszert adni neki, és megtenni mindent, hogy biztonságban érezze magát a környezetében.

                Ahogy visszaemlékeztem erre az estére a szívem ismét összeszorult. Az volt az a nap, amikor elhatároztam, hogy még a szelektől is óvni fogom őt. Azelőtt is azt tettem, hisz az idősebbek mindig megvédik a fiatalabbakat, de ez csak rátett úgy egy szekérrel erre az elképzelésemre. Már nagyon-nagyon sokszor kaptam tőle ilyen SMS-eket, leginkább akkor, amikor hosszabb útra ment. Mint mondtam, fél az utazástól, úgyhogy ezek a kitérői egészen a kórházig meg vissza voltak érvényesek. Természetesen nem olyan hosszú odáig meg vissza az út, de van, hogy napokat bent van megfigyelésen. Ha egy kívülálló lennék, az ilyen üzeneteitől frászt kapnék és elgondolkoznék egy-két dolgon (mint ahogy azt néhány barátom is tette, amikor elolvastak egy-egy hasonló szöveget), de mivel nyakig benne vagyok a dologban, éppen ezért tudom, hogy mit is jelentenek neki ezek az apró vallomások. Mikor először engedték ki a pszichiátriáról, akkor magyarázta el nekem, hogy mire jutott magában: „Tudod, volt időm gondolkozni, néha sajnos túl sok is, és rájöttem, hogy mi bánt a legjobban. Fai sosem volt a szavak embere, inkább csak a tetteké. Mielőtt felszállt a gépre szorosan magához ölelt, amiről úgy gondoltam, hogy többet jelent minden szónál. Viszont így utólag belegondolva kicsit bánom, hogy akkor nem mondta el, hogy mennyire szeret. Persze tisztában voltam vele, de mégis örülnék, ha ez az egy szó az ő hangjával a fejemben csenghetne a halálom napjáig. Éppen ezért, ha egyszer eljön bárminek is az ideje, nem akarom megbánni, hogy nem mondtam ki azt, amit igazán érzek. Szóval, ne haragudj, ha kellemetlen helyzetbe hozlak vele, vagy bármi, csak… nem lenne gond, ha elmondhatnám és esetleg leírhatnám neked, hogy szeretlek? Te vagy a legjobb barátom, aki lényegében tűzbe tette értem a kezét, és úgy érzem ezzel megtudnám neked hálálni a tetteidet, és magamnak is nyugalmat szerezhetnék”. Valahányszor megkapom a különféle üzeneteit eszembe jutnak a beszélgetéseink, amikor kiöntötte nekem szíve minden bánatát, órákig zokogott mellettem, majd végül elaludt másnap pedig visszatért a hatalmas mosoly az arcára. Ezt a szöveget is csak úgy, mint a többit elmentem telefonom memóriájába, majd válaszolok neki. Ahogy ő is mindig változatos, úgy én is próbálok mindig valami mást küldeni. „Én is nagyon szeretlek ThugHao♥~”  -írtam. Tudom jól, hogy valahányszor azon a néven szólítom, amit egyik karaokés összevesztünk-ő-beszólt-duzzogott-rappelt-majd-kibékültünk esetünk után adtam neki, úgy mosolyog, mint a vadalma. Miután telefonom kijelzőjén a „kézbesítve” ikon megjelent a nappaliban lévő asztalra helyeztem és folytattam a pakolást.

Úgy terveztem, hogy amíg Minghao a kórházban van pár napig, addig én meglátogatom szüleimet. Habár Édesanyám nagyon-nagyon szereti legjobb barátomat (néha úgy érzem, hogy nálam is jobban) igen ritkán tudunk a házamban találkozni. Mivel viszonylag messze van a jelenlegi lakásunktól, ezért a fiatalabbik általában kényelmetlenül és feszélyezve érzi magát a vonaton, de évente egy-két odalátogatás belefér. A többit pedig az én szüleim ejtik meg nálunk, szóval mindenki éppen elégszer látja a másikat. Édesapám ebben a hónapban csak most hétvégén lesz otthon, így sajnos nem tudok Minghaoval menni, de legközelebb mindenképp együtt megyünk, mert Anya megígérte, hogy csinál nekünk mennyei baozit.

Ha már a saját ruháimat kipakoltam a gépből és el is vasaltam őket, barátoméval is hasonlóan cselekedtem. Általában mindketten túl lusták vagyunk ahhoz, hogy azon nyomban megcsináljuk a házimunka ezen részét, így mindig az utolsó pillanatban kell kapkodni a vasalással. Nincs mit tenni, férfiak vagyunk, ez a tevékenység sosem vonzott minket igazán. Nem konkrétan ezért, de hasonló dolog miatt lettünk barátok még anno, kicsi pelenkás korunkban. Mert igen, az óvoda első napján mindketten pelenkában mászkáltunk a szüleink legnagyobb ellenkezése ellenére is. Aztán menőbbek akartunk lenni a többieknél, úgyhogy nagyjából két hét után már az óvónőnek ki sem kellett minket kísérnie. Aztán a barátságunk egyáltalán nem halványult el, sőt. Általánosban együtt követtünk el csínytevéseket a lányok és a tanárok ellen. Szinte minden kisfiú a mi példánkat akarta követni. Az általánosiskola végére nagyjából egyszerre kezdtük el megismerni azokat a bizonyos dolgokat, hogy „hormonok”, ezért egészen gimnazista korunk végéig több dupla-randin és bulin vettünk részt. Persze ezek a „nagy szerelmek” egyetlen alkalommal sem voltak szerencsés kimenetelűek. Az egyik lány féltékeny lett a másikra, a másik megutálta az egyiket, a harmadik rámászott a másikra, a negyedik megcsalt, az ötödik pedig megpróbált szétválasztani minket (őt az első próbálkozás után dobtam). Ezenkívül egy helyre járunk egyetemre is, lényegében együtt döntöttük el, hogy mik akarunk lenni, amikor nagyok leszünk. Bár igazából még mindketten céltalanok vagyunk. Mármint az addig oké, hogy szép házat akarunk, jól kereső munkát meg egy csoda-lelkű feleséget, de ennél kevésbé klisés elképzelésünk nincs. Én úgy gondolom, hogy az embernek nem tizennyolc és húsz éves kora között kéne eldöntenie, hogy miből akar majd húsz év múlva megérni, pláne, hogy sokszor még a saját elméjével sincs tisztában. Persze, amikor ezt elmondtam a tanáraimnak (és a szüleimnek, de ők kicsit enyhébben reagáltak, ráfogták a kései pubertásra) majdnem máglyán akartak elégetni. Az osztályban mindenki egyetértett velem, csak senki nem merte kimondani. Én többször is hangoztattam a véleményemet, így gimnazista éveim legalább negyvenöt százalékát büntetésben töltöttem. Minghaoval együtt. Aki, bár nem tett semmi rosszat az osztály angyalaként, szolidaritásból a bolond legjobb barátja mellett maradt. Tényleg nem tudom mi lenne velem nélküle. Végül, miután felvettek mindkettőnket az egyetemre, kérdés nélkül együtt néztük a kiadó albérleteket, eladó lakásokat.

A pakolás közepette meghallottam a nappaliban csörgő telefonomat, ezért komótosan kibattyogtam a szobámból, hogy felvegyem. Mikor megláttam, hogy barátom hív valami megütötte a szívemet. Soha nem szokott a kórházi kezelés végezte előtt felhívni. Talán annyira javult a helyzete, hogy már nem kell olyan sokat bent lennie?

- ThugHao, mi új…

- Halló? Junhui? – mielőtt befejezhettem volna a köszöntést egy számomra ismeretlen hang szólt bele a telefonba.

- Igen, én lennék. És maga kicsoda?

- Kérem, jöjjön mihamarabb a Gold Kórházba, a barátja…

- Rohanok. – úgy éreztem, hogy a teljes világom összetört bennem. Nem tudtam mi történt, mi fog történni, de teljesen kétségbeestem. Nem tudtam hirtelen hova kapjak, így a cipőmet felvéve rohantam.

                Nem várhattam a liftre, túl magasan volt. Helyette olyan gyorsan futottam lefelé a lépcsőn, hogy még egy maraton futó is megirigyelte volna azt. A legnagyobb forgalomban esélyét sem láttam annak, hogy bármilyen járműbe beszálljak, túl lassúak és bármikor dugóba keveredhetünk, ahonnét hosszú-hosszú ideig nincs kimenetel, márpedig jelenleg nincs vesztegetni való időm. Minghao vár rám. Nem törődve az előttem haladó emberekkel futottam egyenesen a kórház fele. Rövid focista karrieremnek köszönhetően a lábaim és a tüdőm kifejezetten jól bírták az óriási rohamot, amit most produkáltam. Lendületemnek hála majdnem neki ütköztem a kórház önműködőajtajának, de szerencsésen letudtam fékezni. Az utam egyből az információs pulthoz vezetett, ahol a nővéreket kifaggatva tudtam meg, hogy a másik felem életéért a negyedik emeleti műtőben küzdenek. Azzal a tudattal viharoztam fel, hogy azt az embert, aki a testvérem elütötte egy figyelmetlen kisbusz sofőr, és az amúgy is érzékeny szíve bármelyik pillanatban megállhat. A várakozó folyosón hol fel-alá járkáltam, hogy leültem, hol őrjöngtem, hol zokogtam. Mindeközben belekapaszkodva az utolsó reményszálba megnyitottam az utolsó üzenetet tőle. Ha más nem, az tartsa őt életben, hogy én itt vagyok neki. Hogy várom haza a tiszta, kivasalt és összehajtogatott ruháival. Hogy még nem ettünk eleget Anya baozijaiból. Hogy még sosem tartottunk sem étterem-, sem sütiző-, sem kocsmatúrát. Hogy egész egyszerűen képtelen lennék a lényem egy része nélkül élni. Kettőnk közül mindenki engem tartott az érzéketlenebb barátnak, mert sosem mozgatott meg igazán például egy-egy kisállat megmentésének a története, vagy egy másik társunk kegyetlen sorsa. De ez mind azért volt, mert én egyetlen emberre tudtam csak koncentrálni, az pedig most a műtőben fekszik. Én meg itt vagyok és zokogok miközben imádkozok.

- Könyörgök neked, Xu Minghao, gyere haza. – hosszas várakozás után lépet ki végre egy orvos. Egyből odafutottam hozzá. – Elnézést, véletlenül nem maga műtött egy Xu Minghao nevű fiút? – a doktor lehúzta arcáról a maszkot, majd bánatosan a szemembe nézett.

- Volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, hogy megmenekül, de egyik pillanatról a másikra sokkot kapott, és megállt a szíve. Többszöri újjáélesztéssel sem tudtunk visszahozni őt. Kérem, fogadja őszinte részvétemet. – akkor és ott értettem meg végleg, hogy mit érzett halott barátom, amikor megkapta testvére halálhírét. Lábaim reszketni kezdtek, a szívem egyre hevesebben vert miközben szememből vízeséseket megszégyenítő módon hullottak a könnyeim. Dermedten bámultam az orvosra, aki viszont bámult rám aggódva. Képtelen vagyok felfogni a tényt, hogy otthon nem vár senki. Az otthonunk üres lesz. Nincs már velem Minghao. A szívemre sötétség ült, ahogy az elmémre is.

                Másnap reggel zakatoló szívvel ébredt fel és imádkoztam, hogy az egész tegnapi napom csak a lehető legborzasztóbb álom legyen egész életem során. De amikor elért a felismerés, hogy bizony egy kórházi ágyon fekszek, ordítani kezdtem. Teljes torkom szakadtából üvöltöttem. Egy olyan nyomás nehezedett a szívemre, amit nem bírtam ki anélkül, hogy sikítsak. Az ápolók és a közelben lévő orvosok a segítségemre siettek, megpróbáltak lenyugtatni. Nem voltak a leghatásosabbak, a könnyeim nem fogytak el, de legalább már nem sikítottam. Képtelen vagyok itt lenni. Nem tudok meglenni egy olyan helyen, ahol tudom, hogy elvesztettem a számomra legkedvesebb embert. A tegnapi orvos jött oda hozzám és tette kezeit a vállamra.

- Kérem, engedjenek haza. – néztem mélyen a szemébe.

- Az eszem azt súgja, hogy hatalmas hibát követnék el, ha most hazaengedném. Viszont minden embernek van egy szíve, ami arra lett kitalálva, hogy ellentmondjon az agyunknak. Azzal a feltétellel engedem el, ha pár napon belül visszajön. Nem a barátja miatt, hanem maga miatt. Nem tapasztaltam még ilyen helyzetet a saját bőrömön, de érzem, hogy segítségre lesz szüksége. Ugye elfogadja az ajánlatomat? – mégis mit mondhatnék? Bármit megtennék csak azért, hogy kiszabaduljak innét.

- Elfogadom. – eztán senki nem szólt egy szót sem, csendben követett egy nővér és az orvos a taxiig, ami egészen hazáig ment. Ma sem tudtam használni a liftet. Úgy éreztem, ha most beszállok oda, megfojt a bezártság. A lakásba belépve fájó szívvel és az eddiginél is könnyesebb szemmel meredtem a két pár papucsra és a megannyi pár cipőre a bejáratnál. Tudtam, hogy nem szabadna megkeserítenem a saját sorsomat, de úgy éreztem, hogy muszáj megtennem valamit. – Minghao, haza értem. – Semmi válasz. Viszonylag halk sírással mentem be a szobájába, ahonnét minden kis sarokból az ő illata szállingózott. Nem tudom honnét jött az emlék egy kis dobozról, amiről mindig a kincsesdobozaként beszélt, de tudtam, hogy meg kell keresnem.

                Volt sejtésem róla merre lehet, de húzni akartam az időt. Megakartam simogatni a dolgait, amit mindig oly nagyra tartott. Ilyenek például a bekeretezett képei, a könyvei, a CD-k, a kedvenc pulcsija, amit tőlem kapott. Végül az íróasztalához léptem, kihúztam a középső fiókot és megtaláltam azt a bizonyos dobozt. Remegő kézzel nyitottam ki és meredtem a tartalmára. Megannyi boríték, mindre ugyanaz firkantva „Wen Junhui”. Az amúgy is összetört szívemből levált még egy jókora darab. Úgy gondoltam, hogy ezek azok a levelek, amit most semmiképp nem szabad elolvasnom. Vagyis de, csak egyet. Feltételezem a legjobb barátomról, hogy időrendi sorrendben haladt, így a legfelsőt leemelve róla ültem le az ágyára és kezdtem el olvasni a kézzel írott levelet.

„Kedves Jun!

Valószínűleg, ha ezt a levelet olvasod, akkor én már nem leszek. Nyugi, nem akartam idő előtt elmenni, mindegyik levelet így kezdtem.

Mostanában nem volt alkalmunk beszélgetni a kezelésekről, a pszichiáterről meg az állapotomról, de… de van egy jó hírem, amit reményeim szerint tőlem fogsz hallani, és nem ebből a levélből fogod megtudni. Két év után, végre valahára a Doktornő úgy gondolta, hogy lejjebb veszi a gyógyszer adagomat. De ez még nem minden! Már nem kell két hetente járnom hozzá és bent maradnom három napra, elég lesz, ha minden héten meglátogatom őt egyszer két órára. Hát nem nagyszerű! Dehogynem! Végre valahára úgy érzem, hogy elkezdek kikászálódni abból a gödörből és ürességből, amit Fai halála okozott nekem. Látod! Már képes voltam leírni, bár kimondani szerintem még mindig nem menne. De nem is ez a lényege ennek a levélnek. Sokkal inkább az, ami az összesnek. Hogy elmondhassam neked azt, amit soha az életemben nem mertem. Tudod jól, hogy úgy akarok elmenni, hogy nem bánom meg a kimondatlan szavakat. Hát ez most is így lesz.

Wen Junghui, szeretlek. És nem csak úgy, mint a legjobb barátomat, aki a testvérem lett. Nem. Úgy szeretlek, mint a lelkitársamat. Fai halálának a körülményei közepette jöttem rá, hogy mennyit is jelentesz nekem. Nem csak egy fellángolás vagy, mint a gyufa, amivel meggyújtjuk a gáztűzhelyet. Te annál sokkal komolyabb vagy. Mint például a tűz, amivel működnek egyes gyárak. Tudom, tudom, borzalmas metaforákat használok, de tudod nagyon nehéz ám minden levélben elmondani, hogy mennyire szeretlek. Plusz, a világ legtöbb nyelvét már elhasználtam, szóval egy ideje már költőként élek. De félretéve ezt a részét, szeretném, ha benned sem lenne megbánás. Sosem mutattam feléd sem a lelki, sem a testivonzalmamat, így még csak ne is gondolj arra, hogy a buta fejeddel nem vetted észre a jeleket. Ez csak egy szimpla egyoldalú szerelem volt, ami életben tartott és segített a felépülésben. De, ha most megkérdőjelezed, hogy „akkor miért haltál meg Te barom? Nem volt elég erős a kötelékünk?”, akkor elmondom, hogy a köztünk lévő fonál mindennél erősebb volt. Nincs semmi, ami szétszakíthatta volna, ahhoz túl nyúlékony volt és tapasztalt. És éppen ez az oka annak, hogy eddig túléltem. Ha Te nem vagy mellettem, eddig sem jutottam volna el. Szóval… így a végére még egy utolsó szeretlek előtt rád zúdítok egy hatalmas köszönet záport. Köszönöm, hogy a barátom vagy. Köszönöm, hogy kicsi pelenkás korunk óta a gondomat viseled. Köszönöm, hogy megtanítottál szeretni az életet. Köszönöm, hogy mellettem voltál. Köszönöm, hogy megmutattad milyen az, amikor valaki kiáll az érdekeiért és a véleményéért. Köszönöm, hogy mindig segédkezet nyújtottál felém. Köszönöm, hogy Te még akkor is kedvesen néztél rám, amikor összetörtem a kedvenc videójátékod, amiért még mindig bocsánat. Köszönöm, hogy létezel. Köszönöm, hogy olyan vagy, amilyen. Köszönöm, hogy ismerhettelek. Köszönöm, hogy olyan csodálatos vagy, amilyenné az évek tettek. Köszönöm, hogy szerethettem egy olyan embert, mint Te. Köszönöm, hogy szerethettelek.

De ugye említettem, hogy mostanában költőnek érzem magam? Hát… itt van egy kis apróság, ami a napokban pattant ki a buksimból, és túlságosan is erre a helyzetre illik. Ezentúl mindig ezzel fogom befejezni a leveleimet.

Ha megteszek egy lépést a virágos úton, tövisek nőnek,

S ekkor Te Kinyújtod a kezed, hogy megments.

Ha idő múltával újra találkozom veled,

Tudni fogom, hogy Te voltál a jövőm,

Tudni fogom, hogy én voltam a tegnapod.

Ha idő múltával újra találkozom veled,

Tudni fogom, hogy megvédtél,

Tudni fogom, hogy rád vágytam.”

Dangerous Time (Song Mino x Irene)

Szereplők: Irene (Red Velvet), Mino, Seunghoon, Jinwoo (Winner), Suho (EXO)

Figyelmeztetés: +18

Részlet: "Egész szép helyen laksz. Nagy hűtő tele a legdrágább kajákkal, amit úgy is dobsz, megannyi külföldi és öreg, mégis minőségi bor és whisky, nagy TV, több millió wont érő szőnyegek, bútorok, képek és vázák. És a kedvencem… fekete bőr kanapé. Csak nem vártál?

- Hidd el, előbb várnám tárt karokkal a halálos ítéletem, mint Téged. -dobtam le magam a kanapéra mit sem törődve a lány jelenlétével.

- És ha én vagyok a halálos ítéleted?"

Megjegyzés: huh, jó régen volt már, hogy írtam volna bármit is.>< Viszont mivel itt volt a nagy karácsonyi-láz, így jelentkeztem egy Kpop titkos anygalka küldetésre, és ez lenne az egyik aprócska történet, amit én írtam. Elméletileg még lesz kettő.:3

Shiro-chan

Mino. Song Mino. Aki hallja ezt a nevet, egy dolog jut eszébe: beolvadni a környezetébe, nem kelteni semminemű feltűnést. Nem akarok túlozni, ha azt mondom, hogy az egész világ ismeri a nevem, de pont annyi ember tudja ki vagyok, hogy meglegyen a magam tekintélye. Az emberek jönnek, majd mennek. Fontosak lesznek, majd eltűnnek az éterbe. Harcolnak, majd elbuknak. Csak az tud fennmaradni a csúcson, aki kizár magából mindent, nem enged a szorításnak, de képes visszaszorítani olyan erősen, hogy ő legyen az első, aki megfojt és nem megszorít.

Szerda tizenhét óra ötvenöt perc. Szokásomhoz híven most is rágyújtok szegfűszeges cigarettámra miközben összegzem a mai nap eseményeit. Unalmas ügyfelek, unalmas ügyek, unalmas módja annak, hogy elintézzük őket. Mostanában nincsen semmi, ami úgy Isten igazából felkeltené a figyelmemet. Ami elérné, hogy csak egy kicsit is kirázzon a hideg, hogy azok a bizonyos szőrök felállhassanak a hátamon, a kezemen, az egész testemen. Az emberek egyre unalmasabbak és kiismerhetőbbek. Ahogy most is. Miközben a banda többi tagjára várakozok, akarva-akaratlanul végig pásztázok minden emberen, aki elhalad előttünk. Mindenki azt állítja magáról, hogy egyedi. Mindezt különféle hajakkal, öltözékekkel, stílusirányzatokkal, tetoválásokkal és nevetséges titulusokkal teszik. De nem fogják fel, hogy ha egyszer mindenki másmilyen, akkor igazából az az egyforma? Olyan, hogy különleges nem létezik. Csak egy bizonyos szintig. Ameddig valaki meg nem töri a mostani „különlegeset”.

Valahányszor elhangzott valakinek a szájából a „Jaj, én annyira félek az ilyen fiúktól” mondat elmosolyodtam. Az jó, ha félnek tőled. Ha valaki fél tőled az azt jelenti, hogy van hatalmad. És ha van hatalmad az egyet jelent azzal, hogy ebben a kárhozatra ítélt világban valaki lehetsz. Előttem sincs túl sok lehetőség. Pontosabban egy: beállok a felnőtté válók sorába, a hatalmammal előre török, eltaszítok magam mellől és magam elől mindenkit, aki az utamat állja és megvalósítom a saját birodalmamat. Viszont ez csak addig történhet meg, amíg nincs okom a félelemre. Márpedig nekem, a nagy Song Minonak még is mi oka lenne félni?

 Az életben tudjátok mi a vicces? Az, hogy mindig akkor ér utol és vág tarkón, amikor hátra dőlsz a székedben, vizsgálod a szépen elvégzett munkádat, de ő azt mondja „minden még csak most kezdődik”. Bár az utca zsúfolt és kiabálásokkal teli, azoknak a bizonyos tűsarkaknak a kopogását ezer közül is felismerném. A hangos zörej nyílvesszőkét szúrta át dobhártyámat, ami beindította nálam a vészjelzőket: ha nem tűnők el, végem van. Mint mondtam, ha félek, elbukok. Már pedig ha ez a nő a közelemben van, félek. Ami nem történhet meg. Társaim látják rajtam a habozásomat, és keresik pánikom forrását, de ő maguk sem gondolták volna, hogy pont egy lány lesz az, aki megfélemlít.

- Újra találkozunk Song. – köszöntött lágy hangján. Ha valaki képes arra, hogy új személyiséget varázsoljon magára, az ő. Amikor legutoljára láttam még derékig érő világos rózsaszín haja volt, stílusát tekintve „pastel-goth”-nak titulálva önmagát. Ruhái szinte csak és kizárólag lilából, feketéből, fehérből és esetleg türkizkékből álltak. Ha szoknyát viselt a fölött ott pompázott a tüll, ha nadrágot, akkor lyukak, csontvázak, csíkok és ezekhez hasonló minták pompáztak rajta. Akkoriban iszonyat erős sminket használt: alap bőrszínénél több árnyalattal fehérebb alapozó és púder, fekete vagy sötétlila rúzs, erős és füstös fekete szemfestékkel. Akik nem ismerik őt, azt állítanák, hogy az évekkel ezelőtti énje egy teljesen másik személy, mint aki most itt áll előttem.

- Először YooSeul, majd Mina, aztán Rosé, utána SunHi, végül pedig Lilly. Most kinek az identitását loptad el, Kedvesem? – kinézete alapján valami olyan nevet képzelek mellé, ami egyben kifejezi azt, hogy bölcs, intelligens, tündöklő, tökéletes, valamint értékes. Valami olyasmit, mint Jina vagy InHyeon.

- Irene. Csak szimplán, Irene. – milyen ironikus. Egy katasztrófát keltő lány azt a nevet választja, aminek eredetileg béke volt a jelentése? Pff. Bár… ha jobban belegondolok tényleg eléggé békés és… átlagos a kinézete. Gyönyörű bőrét kivételesen nem rejti több réteg smink, szemhéján enyhe tusvonal látszódik csak, orcáján pedig halvány pirosító. Világosbarnahaja egy gyengéd fonatban volt, feje tetején egy virágokból készült hajpánttal. Egy egyszerű kék szatén ing volt rajta egy még egyszerűbb fehér szoknyával és ugyancsak fehér magassarkúval. – Nem változtál semmit. Ugyanaz az elnyűtt bőrdzseki, Ramones-póló, szaggatott farmer nadrág. A hajad egy kicsit nőtt, ha jól látom, de semmi különbség. De tényleg, még a tekinteted is ugyanolyan: vágyakozó. Arra vágysz, hogy megkaphass.

- Még mindig túl sokat képzelsz magadról. – forgattam meg szemeimet. – Mit akarsz?

- Túl zsúfolt nekem ez a hely. Nem mehetnénk el valahova, ahol… kettesben tudunk beszélgetni? – karolt belém. Ahogy hozzám ért valami megint megindult bennem. A szívem ismét vadabban kalapált, a hideg futkosott a hátamon. Ez így nem jó, nagyon nem jó. – Mondjuk, a lakásod?

- Pff… Hoon, menjetek ma nélkülem. Van egy kis elintéznivalóm.

- Minden rendben lesz Vele? – az egyetlen ember, aki ismeri a kapcsolatunkat… Irene-nal, az Seunghoon, a jobb kezem.

- Persze. Menjetek csak. Holnap találkozunk.

- Remélem is. Mert ha nem, akkor megvannak a kapcsolataim, hogy megtaláljalak, ribanc. – szögezte a kijelentést egyenesen a lánynak.

- Ennyire alábecsülöd a vezéredet?

- Nem. Csak tudom, hogy amikor a gerincet osztották, Te véletlenül nem álltál sorba.

- Valami azt sugallja, hogy még mindig nem bírsz, Seunghoon.

- Nagyon gyorsan vág ennek a valaminek az esze. Leléptünk. -köszönt el tőlem barátom.

- Akkor gondolom mehetünk mi is. -karolt belém.

                Egész úton azon gondolkoztam, mit keres itt. Mit akar tőlem. Miért kereshetett fel. Mi az, amire szüksége van? Ha egy lány túlságosan kedves hozzád az csak egyet jelenthet: beveti minden báját, hogy beleszeress, te bele esel, mint vak a gödörbe, ő ezt kihasználja, majd amikor nem számítasz rá, végleg ellop tőled mindent. Bár ártatlannak tűnik a mellettem lépkedő nőszemély, még sem az. Majdhogynem napra pontosan két éve annak, hogy együtt dolgoztunk és cserbenhagyott. Az akkori célunk ékszerek voltak. De nem akármilyenek: Goryeo dinasztia béli ékszerek. Bejutottunk a múzeumba, hatástalanítottunk minden biztonsági rendszert és megfigyelő eszközt, szinte nyom nélkül vittük el a madár alakú arany mandzsettát. Pont úgy, mint ahogy még akkor Lilly-ként ismert lány is tette az életemmel. Majdnem elkaptak szökés közben, mert a lány elment a kocsival az akkori segédünkkel Junmyeon-nal együtt. Szerencsémre Seunghoon is ott volt, így ő szöktetett meg egy alagúton keresztül. Az akkori lakásomból semmi nem maradt: bútorok, ékszerek, evőeszközök, ruhák, pénz, minden eltűnt. Akkor már együtt éltünk Lillyvel. Mindent elvitt tőlem egyetlen egy kép kivételével, amire ha ránézek, megtudnám ölni. És most mi történik? Aki egyszer elvett tőlem mindent itt sétál mellettem csöndben, mintha mi sem történt volna. Legszívesebben megölném, kibelezném, végeznék vele, de… túl gyönyörű.

- Gyűlölöm.  – motyogtam magamban.

- Tudom. Én is gyűlölöm magam. – ennyi volt minden válasza lakásomig. Bassza meg. – Egész szép helyen laksz. Nagy hűtő tele a legdrágább kajákkal, amit úgy is dobsz, megannyi külföldi és öreg, mégis minőségi bor és whisky, nagy TV, több millió wont érő szőnyegek, bútorok, képek és vázák. És a kedvencem… fekete bőr kanapé. Csak nem vártál?

- Hidd el, előbb várnám tárt karokkal a halálos ítéletem, mint Téged. -dobtam le magam a kanapéra mit sem törődve a lány jelenlétével.

- És ha én vagyok a halálos ítéleted? – simított végig mellkasomon, majd adott egy csókot fülem mögé. Nem mondom, hogy nem esett jól, de nem veszthetem el a fejem.

- Akkor kérem a legerősebb gyógyszert. – tarkójánál szorítottam meg, majd tartottam fejéhez egyik fegyveremet. Egy pillanatig habozott, majd nevetve eltávolodott tőlem és az erkély ajtóhoz ment.

- Gyönyörű innét a kilátás. – bámult ki az ablakon lenyűgözve.

- De nem olyan gyönyörű, mint Te. -gondoltam magamban. Akármennyire is utálom, még mindig ő a legszebb élő teremtmény ezen a Földön. Egyesek azért akarják megmenteni bolygónkat, mert ez az egyetlen hely, ahol van csoki. Nos, én azért, mert ez az egyetlen hely ahol láthatom Li… akarom mondani Irenet. Tényleg vicces ez az élet. Még mindig érzek valamit az iránt, akit utálok. Lehet, hogy ez csak egy mellékhatása ennek az érzelemnek? Pár perces csönd után én is csatlakoztam mellé és bámultam a busan-i fényeket. Olyan békés ilyenkor ez a város. Nem látsz mást, csak a fényeket. Azt hiszed, hogy az emberek ilyenkor a legbékésebbek. Az átlag igen. Viszont az átlag alatti réteg, mint mi, nem. Mi ilyenkor vagyunk elemünkben. Ilyenkor nem találnak ránk a normál emberek, a zsaruk, a törvény, a politika. Ilyenkor nem létezik semmi más, csak a mi világunk. – Minek jöttél ide? -akármennyire is szerelmes vagyok Busan éjszakai látványába, nem bírom elviselni, hogy itt van. Azt akarom, hogy mellettem legyen, de azt is akarom, hogy eltűnjön innét és soha többé ne lássam.

 - Átvert. – felelte egyszerűen. Tudom kire gondol, de… de azt akarom, hogy szenvedjen. Pontosan annyira szenvedjen, mint ahogy én szenvedtem. 

- Kiről beszélsz?

- Suho. – Ööö… lehet, hogy még sem ugyanarra az emberre gondoltunk. Ne már, így nem lesz olyan édes a bosszú, ha még mindig ott van neki az a seggfej.

- Kicsoda?

- Junmyeon. – Ahaa. Szóval, akkor most az a menő, ha ötvenszer nevet változtatunk. Értem én. Kezdem úgy érezni, hogy kezd lejárt lemez lenni a „Song Mino” titulus. Na jó, kit akarok én hülyíteni? Ez az a név, ami soha nem megy ki a divatból és mindenki tudni fogja a helyét, amint meghallja.

- Értem. És még is mit tett?

- Angliában történt az egész. Tudod jól, hogy mindig is rabja voltam a koronázási ékszereknek, hisz, egy királynő nem érdemel kevesebbet. Már majdnem megvolt. Szinte a kezem között volt a korona, mikor… mikor megtámadtak minket. Vagyis, pontosabban csak engem. És én a bolond fejemmel nem a koronát és a pálcát féltettem, nem. Őt. A szerelmemet. Viszont… viszont hátba támadott. Szó szerint. Egy éles szúrást kaptam a hátamba valamelyik csatlósától. Az az egy szerencsém volt, hogy sosem megyek el küldetésre védőfelszerelés nélkül, így nem lett semmi bajom, de… de ott, akkor mindent elvesztettem. A férfit, akit szerettem, az ékszereket, amikre kiskorom óta vágyok, a vagyonomat, a lakásomat, a jövőmet, a csapatomat, mindent, amit csak lehetett.

- Hé kislány. Állj be a sorba, nem Te vagy az egyetlen, csak úgy mondom. – Látod, látod, bolond liba. Ezért kellett volna velem maradnod. Tény, hogy ezt soha nem mondtam volna ki hangosan, de ez az igazság. Jun… vagyis Suho hasonló módon bánt el vele, mint Ő velem. Hah, Isten tényleg nem bottal ver.

- Sajnálom.

- Tök mindegy. Így is én vagyok az, aki jól kijött mindenből. Van egy szép lakásom, szerveztem egy jobb bandát, rengetegen ismernek és rettegnek tőlem, ezzel együtt maguknak is akarnak. És itt vagy Te… senki nem támogat. Nincsen semmid. Egyedül maradtál.

- Tudom, elismerem, hogy rengeteg borzalmas dolgot követtem el a múltban de, kérlek, Song Mino, segíts nekem. – mielőtt még végleg ott hagytam volna a gondolataiban csuklómnál fogva húzott vissza magához.

- Még is miért segítenék neked?

- Segíts tönkre tenni Suhot. Van nála valami, amire szükségem van nekem is, és neki is. Jelenleg nem árulhatok el róla sok mindent, de lényeg az, hogy olyan információ van rajta, ami akár egy egész nemzetet a pusztulás szélére vezethetne. Tudod jól, hogy nála nincs jó kezekben, ha az enyémben lenne, biztonságban is lenne. Könyörgök neked, hogy segíts.

- Had gondoljam végig. Megvan. A válaszom: nem. Ha csak ennyit akartál, akkor távozhatsz.

- Ha szép szóval nem bírom meghozni a józan eszed, akkor majd azzal, hogy az adósommá teszlek.

- Mégis miről beszélsz? Nincs semmi, amivel tartoznom kéne neked. Megvan mindenem.

- Oppa, hónapok óta figyellek. Tudom, hogy mi az a dolog, ami régóta nincs meg neked. – utálom a női nemet. Komolyan mondom, gengszter helyett inkább papnak vagy apostolnak kellett volna mennem. Sokkal kifizetődőbb lenne.

Ajkai pontosan olyanok voltak, mint két éve, ha nem finomabbak. Alapvetően nem láttam, hogy viselt volna rúzst, de utólag kiderült, hogy eperízű ajakbalzsam volt rajta. A kedvencem. Nem tudtam ellenállni a késztetésnek, így végig nyaltam ajkain, mire ő kinyitotta azokat. Nyelve azonnal megkóstolta enyémet, ami elfogadva a felhívást visszakóstolt. Vad csatánkat végül én törtem meg: szája helyett nyakára tapadtam, mint egy vámpír. Lehet régen voltunk együtt, de nem felejtek. Egyből a legérzékenyebb pontját vettem támadásba, és szívtam ki. Eközben kezeimmel fenekét markolásztam, majd miután meguntam a játékot téptem le róla és magamról felsőinket. Apró és fehér keze óvatosan végig simított felsőtestemen, szemeiben csillogást és vágyat láttam. Így álltunk pár másodpercig, mikor hirtelen felpillantott rám. 

- A kanapéra, most! – szinte fel se fogtam mi történt, ismét ajkamra tapadt, lábait derekam köré fonta, így gyakorlatilag vele a karjaimban botorkáltam el a bőr ülőalkalmatossághoz. Amint leültem, csókunk még forróbb lett. Csípőjét mozgatni kezdte rajtam, ami állatias morgásra késztetett. Egyszer csak a ringatózás apró ugrálásokba ment át, amitől teljesen elvesztettem a fejem. Nem tudtam mit kezdjek magammal. Jobban öleljem, jobban simogassam, esetleg jobban szorítsam, hagyjam, had csinálja amit akar.

- Térdre, most! – utasítottam, mire ő egy alattomos mosolyra húzta száját. A lehető leglassabb mozdulatokkal simogatta combomat, s csókolta férfiasságomat nadrágon keresztül. Majd’ megőrültem, annyira vágytam már rendes érintésére, de ha most arra utasítom, hogy cselekedjen, akkor azzal elvesztem a harcot. Márpedig én soha sem vesztek. Így hát csak néztem és tűrtam, ahogy játszadozott velem. Csigákat és lajhárokat megszégyenítő lassúsággal gombolta ki nadrágomat, ezzel ellentétben viszont, én olyan gyorsan emeltem fel csípőmet, hogy szabadulhassak meg a feleslegtől, azaz farmeromtól és alsónadrágomtól. Irene nem válaszolt semmit, csak ismét egy mosoly kúszott szájára, miközben benedvesítette azt. Láttam, hogy mondani akart valamit, én is akartam mondani valamit, de… de nem jöttek ki a szavak. Ismét kezeit használta először pont, mint régen. Hüvelykujjával gyengéden cirógatta makkomat, majd szépen fokozatosan haladt lefele. Változott a technikája, méghozzá mindenképp pozitív irányba. Mondjuk, nem akarom megtudni, hogy minek köszönheti ezt a változást.  Egyáltalán nem. Csak azt akarom tudni, hogy mennyivel lesz jobb, mint volt. Egyik óvatlan pillanatomban keze mellé meleg szája társult. Előző útvonalát követve kényeztetett orálisan. Hol lassú volt és óvatos, hol gyors és erőszakos. Itt-ott még az is belefért, hogy megharapjon. Egyes férfiak utálják, általában én is gyűlölöm, amikor egy lány nem képes fog nélkül csinálni, de ez teljesen más volt. Ez nem véletlen volt, ez szándékos. De még mennyire, hogy az volt. Szinte tökéletes. Óráknak tűnő hosszú percek után bizseregni kezdett mindenem. Talpamtól kezdve, combomon és hasfalamon át egészen fejem búbjáig. Elért az oly’ régóta nem érzett orgazmus. Ahogy egyre csak fokozódott az érzés a lány úgy játszadozott velem: hol lenyelte ondómat, hol hagyta, hogy belepje felsőtestét. Végül kérés nélkül felállt, és annak érdekében, hogy újra izgalomba hozzon -ami egyébként egyáltalán nem volt nehéz az ő esetében- elkezdte levenni a rajta maradt ruháit. Szoknyáját nagy precízséggel cipzározta ki, majd fehérneműben eltűnt a halószobám irányába. Pár másodperc múlva egy doboz óvszerrel tért vissza. Ismét nem mondott semmit, szimplán a szemünkkel kommunikáltunk. „Még mindig az éjjeli szekrény második fiókjában, leghátul, a papírok, dossziék és alvós zoknik mögött van” -üzente tekintetével. A kis dobozkát lehelyezte az asztalra, majd ledobta magáról a fehér csipkés melltartót és bugyit is. Véletlenszerűen kivett egyet a sok tasak közül, majd végig szemembe nézve bontotta ki azt. Kecsesen felém lépkedett és helyezte fel férfiasságomra a gumit. Most már nem csak ő mosolygott sokat sejtetően, hanem én is. Volt egy terve. Ahogy nekem is. Bármi nemű felkészítés nélkül ereszkedett tagomra, és csupán néhány másodpercnyi várakozás után elkezdte csípőjét mozgatni. Hagytam, hogy ő irányítson. Régóta nem volt már részem ilyen jó szeretkezésben, szóval kiélveztem minden percét. Szinte bármelyik pillanatban elmehettem volna, viszont önmegtartóztatásomnak köszönhetően képes voltam visszatartani. Mikor az előre-hátra-jobbra-balra ringatózást felváltotta a fel-leugrálás úgy döntöttem, hogy most fordítok a helyzetünkön. Szinte azonnal képes voltam felvenni ritmusát és lökéseimet tökéletesen időzíteni tudtam az ő mozdulataival. Ennek köszönhetően így már nem csak az én hangos és erőteljes nyögéseimet hallgatta a lakásom, hanem Irene vékony, apró és nőies sikolyai is az enyémek mellé társultak.

- Ez így nem lesz jó. Összepiszkoljuk a kanapét. – szólalt meg hosszú idő után először. Mielőtt kigondolhattam volna következő lépéseimet, egyik előző lépésem mintájára nyakamra tapadt és kiszívta azt. Tudtam, hogy hatalmas folt lesz másnapra ott, viszont mindenemnek jól esett. Furcsa módon visszaadott belém minden erőt.

- Ezt csak bízd rám. – suttogtam rekedtes hangon nyakába. Egy másodperc törtrésze alatt pattantam fel vele a kanapéról és vittem a lehető legközelebb eső falhoz. Minden erőmmel tartottam őt, és mozogtam benne ki-be. Emlékszem, régebben soha nem engedte, hogy így csináljuk. Tényleg nagyon szüksége van a segítségemre. – Mennyire akarod?

- Micsodát?

- Tudod Te azt nagyon jól. Annyira tönkre akarod tenni azt a seggfejet, hogy még az adósóddá is teszel, miután elvettél tőlem mindent. Tényleg egy kegyetlen ribanc vagy. – csókoltam meg.

- Igen, mindennél jobban azt akarom, hogy szenvedjen. Viszont nem vagyok olyan rémes, mint azt Te gondolod.

- Ó dehogynem. Minden elképzelhetőnél rémesebb vagy.

- Akkor miért szeretsz még mindig? – felelni már nem tudtam, mert hirtelen megrázkódott a lány, falai összeszorultak tagom körül és hangosan elélvezett. Az, ahogy ismét az én nevemet sikítja, hogy ismét miattam érez ilyen kellemesen, hogy… ismét engem használ ki eljuttatott a mélypontra, és én is elmentem.

***

Két nap. Két napom volt arra, hogy felkészüljünk a Suho palotájába való betörésre. Irene megmutatott mindent, amit összeszedett a házról: alaprajzok, őrök és biztonsági kamerák elhelyezkedése, esetleges csapdák lehetősége és annak a bizonyos pendrive-nak a helyzete. Ez a rohadék nem bíz semmit a véletlenre: valahol a nappaliban rejtette el, ha bárki rajta kívül hozzáérne, egy automatikus rendszer azonnal agyonlőné azt, aki megtette. Mindenre sikerült rájönnöm, gyakorlatilag pillanatok alatt, túl egyszerű programozása volt a rendszerének. Most vagy ilyen ostoba és óvatlan, vagy van valami B-terve a betörők ellen. Viszont a pendrive és a hozzá tartozó rendszer. Na, az nem volt semmi. A két napból egy mással sem telt, hogy a számok és betűk rendszerét próbáltam megfejteni a képernyőmön. A többi azért sikerült olyan hamar, mert alaprendszerek voltak, bármilyen hacker képes lenne feltörni. Viszont ez… nem mondom, hogy én vagyok a legjobb, de… de ezt tényleg csak a legjobbak tudják megfejteni. Azaz én.

- Gyere ide, megcsinálom a sminked. – csuklómnál fogva húzott az egyik székhez és ültetett le oda.

- A mimet? -emeltem fel a hangom. Engem ugyan senki nem sminkel ki!

- A maszk túl kockázatos. Azt egyszerűbben letépik rólad, mint hogy lemossák rólad az arcfestéket. Ami ráadásul vízálló. Japánból hoztam. Nagyon boldog voltam, amikor megtaláltam. – mesélte boldogan. Milyen szép a mosolya.

- Nagyszerű. -forgattam szemem, de azért hagytam, hogy azt tegyen az arcommal, amit szeretne. Kettőnkkel összesen két és fél óra alatt végzett, egészen elfogadható minőségű maszkarával. Két őrült bohóc arca tükröződött vissza rólunk, egy fiú és egy lány. – De legalább nem Harley Quinn és Joker.

- Miért?

- Utálom őket. Joker alakját csak és kizárólag Heath Ledger-től vagyok hajlandó elfogadni. Plusz, minden második ember a legutóbbi Halloween bulinkon ennek a kettőnek öltözött, és hányingerem van, ha csak meglátok egy képet is róluk. És amúgy is, Joker nem volt olyan nagy szám. Vannak nála rosszabbak.

- Mint például Te? -fogta meg kezem.

- Nem. Még nem. De hamarosan. -feleltem, megszorítva a tenyeremben lévő apró kezet.

„Elhelyeztünk mindent, amit kértél. Összesen három órátok van. Ne okozz csalódást! Seunghoon” – kaptam tőle egy SMS-t. Remélem most is ott fogsz várni rám, mint ahogy azt két éve tetted. Ha élve megúszom ezt az egészet, elküldöm őt nyaralni. Magammal együtt.

- Induljunk. – mondtam a lánynak. Lifttel mentünk le a kocsiig, majd hajtottunk ki a kihalt főútra. Nem sokszor áll le a forgalom Busanban, de most pont mákunk volt. Legalább százhatvannal mentünk, így röpke háromnegyed óra alatt elértünk a célpontunkig. Kettő és negyed óra maradt. – Figyelj Juhyeon…

- Minek neveztél? – szinte visított, amint meghallotta igazi nevét.

- Lehet, hogy ez az utolsó napunk együtt. Még most se engeded meg, hogy a teljes neveden szólítsalak?

- Jó, de csak azért, mert ha elpatkolsz, nem lesz bűntudatom!

- Én is így gondoltam. -borzoltam össze selymes haját. – Na szóval. Itt vannak ezek a pici nyilak. Mindegyik pontosan annyi altatót tartalmaz, ami nekünk elég időre kiüti az őröket. A hatékonyságától ne félj, egy elefántot is képes lenne elaltatni. A lényeg az, hogy minden pontján a háznak egyszerre öt-hat őr járőrözik. A létszám attól függ, hogy milyen fontos az adott terület. A hátsó bejáratnál például hat őr van, csak úgy, mint a főbejáratnál. De például a konyha felől csupán három, míg a pincénél kettő. Számíts arra, hogy ha nem vagy elég ügyes, és nem sikerül elaltatnod azt, aki az összekötő a többi emberrel, akkor buktuk az egészet. Ha csak egy jelenti, hogy betolakodók vannak itt, vége a bosszúdnak. Értve vagyok?

- Igen. A kamerákkal és a laser-es megfigyelőkkel mi van?

- Egyik sem működik. Az előző napok eseményeit mutatja a megfigyelő szobában. Egy kis varázslat volt az egész, hogy felvegyem, majd mindennap újra kezdjem a felvételt.

- Okés. Kutyák?

- Nincsenek. Minek neki? Csak elvesztegetné a pénzét egy olyan dologra, ami az ő felfogása szerint fölösleges, haszontalan neki és nem tud profitot termelni.

- Fú, azt se tudom, hogy mit kérdezzek még…

- Semmit. Csak kezdjük. Így is már alig van időnk. – pontosabban kettő óra és egy perc.

- Oké. Akkor, induljunk. Mindent bele Song! – adott egy apró csókot számra.

- Neked is, JuHyeon. Legyél ügyes. – két óra maradt.

Számításaim szerint egy ember az őrök éberségétől és létszámától függően fél óra alatt végezni tud. Onnét, ha gyorsan tudunk futni öt perc a bejutás, ha nincs semmiféle jelszó, vagy beléptető rendszer. Innentől pedig a szerencsénken múlik, hogy megtaláljuk-e a pendrive-ot, avagy sem. Volt nálam egy kis monitor, ami jelezte, hogy éppen mennyi őr van, és hogy lebuktunk-e, vagy sem. Mondhatjuk, hogy amolyan GPS-ként funkcionált. De ha még pontosabb akarok lenni, akkor PokémonGo helyett GuardianGo-ztunk. Irene szokásához híven meggondolatlanul és gyorsan dolgozott, míg én inkább kivártam a megfelelő pillanatot, hogy lecsaphassak az ellenfeleimre. Ahogy csak egy másodpercre is lankadt a figyelmük én úgy soroztam meg őket az altatólövedékekkel. Nem az a legfőbb célom, hogy bárkit is megöljek, csak az, hogy tönkre tehessem Őt. A számításaim ismét pontosak voltak. Fél óra múlva találkoztunk ott, ahol elindultunk. Másfél óra maradt.

- Feltűnés mentes voltál? -érdeklődtem.

- Mint mindig. -felelte.

- Helyes. Akkor most lemászunk a falon keresztül, és a konyhán keresztül megyünk. Ha esetleg még is észre vettek volna minket, onnét nem várhatnak támadásra.

- Miért nem?

- Mert az nem esik bele a logika ördögi körébe.

- Olyan szexi, amikor fogalmam sincs, hogy miről beszélsz. – kuncogott.

- Tudom, hogy ellenállhatatlan vagyok. De, ha bármikor jönnének újabb őrök, itt van még több altató. Semmiképp ne ölj meg senkit, értve vagyok?

- Miért ne? Miért van az, hogy ennyire ellene vagy a gyilkolászásnak?

- Mert miért vegyem el valakinek az életét, aki nem ártott nekem? Nem ijesztőbb az, ha nem tudod, hogy mi fog veled történni annál, hogy tudod, meghalsz?

- Mióta vagy Te ilyen?

- Amióta megölted a lelkem. Nyomás. – Egy óra és tizenegy perc maradt.

A füves területeken szerencsére semmilyen csapda nem várt minket, csak a konyha ajtajánál. Szerencsétlenségünkre nem egy egyszerűen feltörhető zár volt, hanem egy kicsivel bonyolultabb. Mégis mit félt ennyire a konyhájában? Valami több milliárdokat érő kavirája van, vagy mi? Pontosan hat perc és harminc másodperc alatt törtem fel a zárat. Most viszont szerencsénkre nem várt minket senki. Egy óra maradt.

- Legyél nagyon szemfüles! Kiiktattam minden biztonsági rendszert, de az embereket még én sem vagyok képes hatástalanítani egyszerre. Bármikor megtámadhatnak, értve vagyok?

- Teljes mértékben.

                Folyosók labirintusán át jutottunk el a nappaliba, ami a pendrive lelőhelye. A kis monitorom segítségével próbáltam belőni a lehetséges helyeket. Egy citromsárga kütyü a célpontunk. Összesen nyolc helyet talált, ahol van valami, ami megegyezik egy pendrive-al: cipőtároló, esernyőtároló, két féle könyv mögött elrejtve, lámpában, kanapék párnája alatt, az asztalon és végül az egyik távirányítóba rejtve elemek helyett. Egyesével néztük végig az összes helyet, de egyik sem az volt, amit mi kerestünk. Vagy ha egy pendrive volt ott, Irene állítása szerint nem azt kerestük. egésze addig, amíg el nem értünk a távirányítókhoz. Mikor a lány meglátta a citromsárga kütyüt örömében felkiáltott. Ezzel együtt az órám is csipogott egyet. Fél óra maradt.

-  Kit látnak szemeim? Irene és Song Mino? Mi szél hozott erre titeket? Csak nem újra együtt akartok velem dolgozni? – Suho, mint mindig, most is egy fölényes mosollyal állt a lépcső tetején és bámult ránk.

- Nálunk van a féltve őrzött kis tárgyad, faszkalap! – mutatta fel Irene az említett dolgot, mire a fiú elkerekedett szemekkel nézett ránk.

- Hogy találtátok meg?

- Még mindig okosabb vagyok nálad, Kim Junmyeon. – kaptam ki a lány kezéből a készüléket. Úgy érzem, nálam nagyobb biztonságban van.

- Minek mertél nevezni? – háborodott fel teljes neve hallatán.

- Hé, haver. Lehet, hogy ez az utolsó nap, amikor beszélünk. Had hívjalak már úgy, ahogy szeretnélek.

- Mondjuk van igazság abban, amit mondasz. Mindegy. Végezzetek velük. – adta ki a parancsot a maradék őrnek, mire azok fegyverüket előrántva lőttek minket.

- Most tényleg kell ez? Nem maradt sok időnk! – pontosabban tizenhétperc maradt.

Irene szinte egyedül verte le az összes férfit, amíg én nem figyeltem oda, és támadt neki Suhonak, aki közben menekülni kezdett. Hogy mindig nekem kell elvégeznem a piszkos munkát. Amíg ők ketten fogócskáztak, addig én hatástalanítottam minden őrt, kivéve egyet.

- Jinwoo, szólj Hoon-nak, hogy izzítsa a motort, hamarosan szükség lesz rá. – súgtam a fekete hajú fiú fülébe.

- Pontosabban negyed óra maradt. – válaszolta bólintva és már el is tűnt.

                Miután biztonságban éreztem magam elindultam megkeresni a két idiótát, akik lehet, hogy mostanra már kinyírták egymást. Végül az udvaron találtam meg őket, ahogy verekednek. Általában egy férfi sem üt meg egy nőt, viszont a Suho tekintetéből élesen kivehető volt, hogy már rég nem nőként tekint Irene-ra. Pár percig néztem, ahogy marakodnak egymással, amíg elő nem vettek egy-egy általam még nem látott pisztolyt.

- Yaah, Irene, az még is micsoda? – mentem egy lépéssel közelebb, mire mindketten rám szegezték fegyvereiket. Pont, mint két évvel ezelőtt. Tíz perc maradt.

- Te ebből maradj ki! -parancsolták mindketten. Az előző pár lépésemet megtettem visszafele, a békesség érdekében. Ez a kettő idióta pedig éveknek tűnő percekig, pontosabban, négy és fél percig bámulták egymást. Nem szóltak egy szót sem, csak tartották egymásfelé a pisztolyokat.

- Add oda! -kiáltotta Irene.

- Micsodát? – válaszolta Suho.

- Tudod Te azt jól! Nem hiszem el, hogy ilyen könnyedén hagytad volna veszni a pendrive-ot, amit eddig még az életednél is jobban féltettél. Hol van az eredeti?

- Nem tudom miről beszélsz. Az eredeti és az egyetlen ott van Mino kezében. Nem vagyok bolond. Egyszer hátba szúrtam őt, elvettem tőle a szerelmét, örülök, hogy még mindig beszélek, pedig újra találkoztunk. Hacsak, nem puhányultál el az évek alatt, Song?

- Három perc maradt. – feleltem bármi egyéb helyett.

- Hagyd békén Minot, velem foglalkozz! Nem érted, hogy ő egy senki? Semmit nem ér. Elhozott ide, elvégezte nekem a piszkos munkát, már csak tőled kell az a szar!

- Irene, tényleg nem fogod fel, hogy mit mondtam? A pendrive nem nálam van, hanem Mino-nál. – mondta teljesen nyugodtan Suho. A lány pár másodpercig gondolkozott, majd mintha villám csapott volna belé kezdett el rohanni felém. Én pedig vissza, a ház irányába.

- Seunghoon, most! -utasítottam, mire hallottam, hogy mind Suhot, mind Irenet elkapják és lefogják. – Irene, sajnálom. Suho, baszódj meg. Mindkettőtöket utálom. Döntenem kellett, mit válasszak: az exet, vagy a faszkalapot. De amikor rájöttem, hogy a modern technikával akár egy legyet is üthetek két csapásra úgy döntöttem: miért is ne? Most végig nézhetitek mindketten milyen az, amikor elveszítetek mindent. Egy perc maradt. – ahogy ezt kimondtam, úgy tettem a pendrive-ot egy alkohollal teli üvegcsébe, aminek a végén lévő ruhadarabot meggyújtottam és dobtam el az egészet. Az egyetlen dolog, amiben mindig is jó voltam, az a célzás: pont abba a mezőbe találtam, ahol Seunghoon és a többiek elhelyezték a bombákat. Harminc másodperc maradt. Pontosan harmincmásodperc kellett ahhoz, hogy szépen, sorban, katonásan minden egyes bomba felrobbanjon a ház pedig lángokban álljon. Pár másodpercig gyönyörködtem művemben, majd hátra néztem és láttam, ahogy mind Irene, mind Suho meggyötörten csuklanak össze.

- Te tudod, hogy mit műveltél? – üvöltötte hisztérikusan Irene.

- Igen. Bosszút álltam rajtatok. Többet nem félek tőled, Bae JuHyeon. Ezentúl Te félj tőlem. Rettegj. Mert mától, nem félek semmitől. És aki nem fél semmitől, az megállíthatatlan.